THOUSANDS OF FREE BLOGGER TEMPLATES

BANNEREM - ezer köszönet érte Hullócsillagnak! :)

2011. augusztus 17., szerda

18. fejezet - Meglepetések sora

Sziasztok!

Ahogy ígértem máris meghoztam a frisst :D Bocsánat, hogy csak ilyen későn, de egész nap nem voltam itthon és még be kellett fejeznem. Eléggé fáradt vagyok így a vége nem teljesen sikerült, illetve nem teljesen az elképzelésem alapján, de remélem így is tetszeni fog :D Kíváncsian várom a véleményeteket :D Remélem megdobtok pár komival :D Jó olvasást kívánok a fejezethez :D


Egy csomó minden csak úgy megtörténik veled, 
keresned sem kell, betoppan az életedbe. Inkább arról 
van szó, hogy amikor a sors felajánl neked valamit, 
akkor választhatsz, hogy elfogadod-e vagy visszautasítod. 
De miután döntöttél, menned kell az utadon előre, 
és jobb, ha nem nézel vissza többet.
Mindannyian keressük a válaszokat. A tudományban, az 
életben, mindenben. Néha a válasz alig egy karnyújtásnyira 
van tőlünk. Máskor pedig akkor kapjuk a választ, mikor 
még fel se fogtuk, hogy kérdeztünk valamit. Néha a válasz 
meglepetésekkel szolgálhat, és néha, mikor már végre megtaláltuk a 
választ, amit kerestünk, egy csomó kérdés marad megmagyarázatlanul.




– Edward! Befejeznéd, kérlek! Úgy viselkedsz, mint, akit a vágóhídra visznek. – ripakodtam rá bátyámra már nem először a mai nap folyamán.
– Hagyj már békén Alice! Miért kell neked mindenbe bele szólnod! – kérdezte lehangoltan. Szerettem őt idegesíteni, de most tényleg elegem volt a fanyar képéből. Nem tudom mi van vele az utóbbi időben. Talán a hely teszi.

– Azért, mert szeretlek! – ugrottam a hátára. – És ha én nem lennék, akkor nem lenne, aki idegesítsen. – végre felderült az arca.

– Az lehet, csak tudod Alice, már iszonyúan idegesítő a viselkedésed! – na, megszólalt a hercegnő is. Mióta ő és a bátyja a családunkhoz csatlakozott mást se tud csinálni csak állandóan kritizálni. Kellett nekem a jövőbe látnom és Edwardot a sorsa felé terelnem. Azt hittem vele végre boldog lehet, de mindenkinek megkeseríti az életét.

– Ne bántsd a húgunkat, szívem! – szólt rá kedvesen Edward. El nem tudom képzelni, hogy tud még ezek után is ilyen mézes-mázas lenni vele. Talán szereti? Nem, azt nem hiszem. Legalábbis nem úgy ahogy mi szeretjük egymást Jasperrel, vagy Rose és Emmett egymást, vagy ahogy Carlisle és Esmé egymást. Nem, biztos, hogy nem. Akkor miért viseli el? A vámpír örök életre választ, de ez a szabály nálunk is csak akkor érvényesül, ha igazán szeretünk valakit. Azt pedig őszintén kétlem, hogy Edward ilyesmit érezne egy ilyen nő iránt, akármilyen szép is.

– Akkor szólj rá, hogy hagyja abba! – ilyenkor hiányzik csak igazán Bella. Ő olyan kis szerény volt, visszahúzódó és olyannak szeretett amilyen vagyok. Persze ha túlzásba vittem rám szólt, de neki még ezt is elnéztem, mert őszintén szerette a bátyámat és minket is annak ellenére, hogy ő ember volt, mi meg vámpírok. Nem is értettem Edward, hogy volt képes elhagyni, ahelyett, hogy átváltoztatta volna és örökké együtt lettek volna? Akkor minden rendben lenne és nem kellene ezt a nőt elviselnünk. De jobbnak láttam, ha nem kerülök vele vitába, mert annak tuti nem lett volna jó vége. Gondolataim hatására arca ismét elszürkült. Talán azért van vele, mert az ő gondolatai olyan semmit mondóak. Talán nyugtató hatással vannak rá.

– Ne haragudj rá Alice! Ilyen a természete.

– Hogy ne Edward! Csak nem tudom még meddig tudom, illetve tudjuk elviselni a természetét. Mert csak ő a tökéletes és senki más. Mi viseljük el az ő természetét, de ő nem képes elviselni a miénket. – közben lemásztam Edward hátáról és szerelmemhez mentem.

– Alice! Kérlek! – tudom, hogy Edward mellette nem az a mélabús, aki volt, de nem tudom meddig vagyok képes még elviselni. Már több száz éve hallgatom és tűrőm. Egyszer nálam is elszakad a cérna és akkor megnézheti magát ez a cicababa. Családtagokkal nem szoktam ellenséges lenni, hisz csak egymásra számíthatunk és a szeretet köt össze minket, ami más vámpírokra nem nagyon jellemző, de addig feszíti a húrt, amíg el nem szakad és nem fog érdekelni, hogy ki is ő. Edward mindezt szintén kiolvasta a fejemből. De nem érdekelt. Annyira dühös lettem, hogy nem tudtam uralkodni magamon.

– Jól van Edward! De csak a te kedvedért! – mindig csak az ő kedvéért. Szüksége volt erre a nőre, akinek a karjaiba én löktem. És már hosszú-hosszú ideje iszom a levét a főztömnek és már nagyon untam. Nem hiába mondja Edward, hogy ne avatkozzak bele a dolgokba. Inkább hagyjam, hogy maguk alakuljanak. Persze kivéve ha veszély fenyeget bennünket. Akkor általában lehord, hogy mért nem szóltam időben. De rá soha nem tudok haragudni. Túl van egy súlyos veszteségen, amit talán egyikünk sem élt volna túl. De ő talpra állt a mi segítségünkkel és ezért mindannyian nagyra becsüljük őt. Jobban, mint valaha. Én nem is tudom mihez kezdenék ha egyszer csak nem lenne Jasper. Azt tuti nem élném túl. Inkább én is meghalnék. Talán a más világon ismét együtt lehetnénk. Ezektől a gondolatoktól kirázott a hideg. Kevés olyan dolog volt, ami ilyen hatást váltott ki belőlünk. Ez volt az egyik. És tudtam, hogy ez Edward fejében is megfordult és csak miattunk nem tette, amire mindennél jobban vágyott.

Csak pár napja volt, hogy visszatértünk, mégis elemi erővel rohantak meg az emlékek. Gondoltam, hogy ez Edwarddal sincs másképp. Főleg vele, hisz ő sokkal több mindent vesztett. Az ismerős ház, az ismerős vidék. Minden-minden rá emlékeztetett minket. Még Rose-t is, aki soha nem kedvelte, megrohanták az érzelmek. Tagadhatatlanul neki is hiányzott Bella. És ezt már elég régóta nem óhajtotta véka alá rejteni. Delana-t ő sem kedvelte. Még nála is puffaszkódobb volt és ezt utálta.

Mióta itt voltunk még nem voltunk vadászni. Eljutott a fülünkig, hogy a szomszédban szintén van egy falka, így igyekeztünk nagyon óvatosak lenni. Bár tőlünk nem kell félteni az embereket, de hozzájuk nem kötött minket semmiféle szerződés, ezért inkább a biztonságra mentünk és ha nem volt muszáj, nem nagyon mozdultunk ki otthonról. Nem is értettem Carlisle miért döntött úgy, hogy visszatérünk ide. Amikor rá kérdeztem, azt mondta van némi elintézendő ügye. Pedig nekünk nem szokott titkunk lenni egymás előtt és semmilyen elintézendő ügyet nem láttam, sőt még azt se, hogy ezt tervezi. Talán valami baj van velem? Nem hiszem, mert néhány napja volt egy furcsa látomásom. Árnyak száguldoztak mindenfelé, de nem tudtam ki venni alakjukat. Egyelőre nem szóltam senkinek. Amíg nem tudok biztosabbat addig nem akarok pánikor kelteni, így még Edward előtt is rejtegettem ezt a dolgot. Szóval igyekeztem nem gondolni rá. Kivéve ha egyedül voltam, de még akkor sem volt biztonságos, mert Edward bárhonnan meghallja a gondolatokat. Szóval nem a képességemmel lehet a gond. De akkor mi lehet?
Szóval mióta visszajöttünk, azóta nem voltunk vadászni. Óvatosak voltunk és csak nagy ritkán mozdultunk ki. Azt viszont láttam, hogy Carlisle hosszabb itt tartózkodást tervez és itt végezzük el a sulit ismét. Ez azóta sem változott. Mindig elölről és elölről kezdjük a sulit. Kivéve, amikor közbe iktatunk egy-két főiskolát is. Szerencse, hogy soha nincs gond a váltással, mert mire visszatérünk egy iskolába ahova egyszer valaha jártunk, addigra lecserélődnek a tanárok és a diákok is, így nincs aki felismerne minket és kérdezősködne. Jól ki van találva ez az egész.
Már mindenki nagyon éhes volt. A szemünk tiszta feketévé változott. Ilyenkor igazán rémisztően tudunk kinézni. Tehát elindultunk az erdőbe, hogy végre csillapíthassuk étvágyunkat. Komolyan mondom minden Bellára emlékeztetett. Még a falevelek is pedig úgy igazán egyikhez sem volt köze. Nagyon hiányzott. El se tudom mondani mennyire. Keveset beszéltünk róla, mert csak felkavarta az érzelmeket. Pedig olyan jó lett volna valakivel leülni és megbeszélni a dolgokat. Ahogy mi tettük Bellával. Nem volt az a nagy beszélgetős, mégis meg lehetett vele beszélni bármit és lehetett rá számítani. Ez az egy, amit nem tudok Edwardnak megbocsátani. Hogy hagyta kárba veszni a boldogságát és az én barátnőmet, új húgomat a makacssága miatt. Persze ezt soha nem róttam fel neki, hisz így is épp eléggé szenvedett, főleg miután semmi hírrel nem tudtam neki szolgálni róla, hisz a farkasokkal volt, akiket akkor se, és most se látok. Se azt, aki velük van. És hogy aztán mi lett vele, nem tudom. Biztos boldog és hosszú életet élt Jacob-bal. Kár ezen rágódni. A múlton már úgy sem tudunk változtatni. Most pedig itt van ez a nő, akit el kell viselnünk. Szóval a vámpírlét sem fenékig móka és kacagás. Van hátul ütője is, ha a családba egy Delana-hoz hasonló nő kerül be, aki magán kívül senkit sem értékel. Meg persze a valódi bátyján kívül. De kár is tovább a gondolatokat rájuk fecsérelni.
Elértük a helyet, ahol régen mindig vadásztunk. Mindenki pontosan emlékezett rá hol van.

– Te jó ég! Ez a hely undorító! – hozta szokásos formáját.

– Ha elegánsabb helyre vágyik a hölgy, akkor menjen a Ritz-be vacsorázni. – bökte oda neki Rose. Összecsaptuk a kezünket a magasban, hogy így kell ezt csinálni.

– Szerintem tökéletes! – mondta Edward. De neki, hogy a francba ne lett volna az. Lefeküdt egy fa tövébe és az eget bámulta gondolataiba mélyedve.

– Édes! Te nem eszel? – ment oda dorombolva, mint egy rossz cica. Talán ezzel tartja vonzalma alatt. Edwardot soha sem érdekelte az ilyesmi, úgyhogy ezt gyorsan ki is vertem a fejemből.

– Majd egy kicsit később! – válaszolta és tudtam, hogy egy kis magányra vágyik. Bella mellett tökélyre fejlesztette önuralmát, így neki meg se kottyant, ha egy kicsit tovább várt a táplálkozással.

– Rendben. – végre Delana is belevetette magát a vadászatba táplálék után kutatva, így Edy kicsit magára maradhatott.

– Hé Edward! Ha sokat mélázol, elfogy a vad. – ugratta Emmett. Ő sem volt már a régi. Keveset szólt, persze akkor is csak poénkodott. Tényleg semmi sem volt ugyanolyan. Hiába voltunk itt, ettől még nem változott semmi. Nem tértünk vissza régi önmagunkhoz, akik itt voltunk, amikor igazán boldogok voltunk.

Az ismeretlen falka miatt jobbnak láttuk, ha közös vadászatot tartunk. Így hamarosan mindenki jól lakottan tért vissza oda ahol Edward egész végig tartózkodott.

– Fiam! Te nem akarsz vadászni? – most már Carlisle sem állhatta meg szó nélkül a dolgot.

– De igen! Csak olyan jó volt itt üldögélni. – éppen felállt és leporolta nadrágjáról a rátapadt avart, amikor furcsa szag ütötte meg az orromat. Viselkedésemet látva mindenki kővé dermedt. Még Delana is. Nem volt ismerős a szag, de tudtam, hogy csak vámpír lehet. És nem is egy. Kb. annyian lehettek, mint mi. Talán még többen is. Ez meglepő volt számomra, hisz nálunk nagyobb családdal soha sem találkoztunk. Persze nem volt biztos, hogy családról van szó. Na és mit keresnek az erdőben? Netán vadásznak? Nem ismertem hozzánk hasonló vámpírokat természetesen a Denali klánt kivéve. Az egész annyira érdekes volt. A szag irányába vettem az utat. A többiek pedig követtek. Edward leghátul kullogott. Ő már mindent tudott, hisz kiolvasta a gondolataimból a következtetésemet. Valahogy nem érdekelte a dolog. Most már inkább vadászott volna a hercehurca helyett. De én megakartam győződni arról, hogy mi is ez. A szag egy tisztásra vezetett. Először én léptem ki a fák takarásából és hirtelen azt hittem rosszul látok. Ha nem tudnám, hogy lehetetlen azt mondtam volna, hogy földbe gyökerezett a lábam. Nem akartam hinni a szememnek.

– Nem, az nem lehet. – egyszerűen képtelen voltam elhinni. Bella állt a tisztás közepén tisztes távolságban előttem, de tökéletesen felismertem. Semmi kétség nem volt, hogy ő az. Iszonyúan jól nézett ki és teljesen meg volt változva. Ámulva bámultam, de nem mozdult. Szoborként állt és minket figyelt. Éreztem, hogy ő is legalább annyira meglepődött, mint én. Még sem tudtam semmit leolvasni róla. Számomra idegen alakok vették őt körbe és arra néztek, amerre ő. Vámpírok voltak és ez nem is volt kérdés. És ez nem jelenthetett mást, minthogy Bella is az. Főleg, hogy ennyi idő után találkoztunk újra, nem is lehetett más. Szóval ő is megérezte a szagunkat. – Edward ne! – de már késő volt. Ki olvasta a fejemből, hogy mit látok, de mire észbe kaptam, már el is suhant mellettem és ott állt előttem. Hihetetlenül meredt az eléje táruló látványra. Szóhoz sem jutott a döbbenettől. Azt hihette káprázik a szeme. Bella istenien festett, igazi szexbomba volt és csupa idegen vámpír állta őt körül védelmezően, ahogy mi is tesszük egymással. Fel se fogtuk, hogy történhetett ez az egész. Edward percekig csak állt mozdulatlanul, kétkedve, majd sarkon fordult és szélsebesen elrohant. El se tudtam képzelni mit érezhetett, hisz itt állt előtte az a nő, akit szeretett mások társaságában és akiről azt hittük egy boldog élet után itt fekszik valamelyik sírban. Még engem is rettentően felkavart a dolog, hát még őt. Szerettem volna utána menni, de rájöttem, hogy jobb ha most egyedül marad. Közben a többiek is mind kíváncsian dugták elő a fejüket, hogy mégis mi ez az egész, mi a fene folyik itt, amiről ők nem tudnak és megint lemaradnak. De nem csalódtam az ő reakciójukban sem. Mindannyian ledöbbenve, lemerevedve álltak és szemüket Bellára meresztették. Csak Delana és Robert nem értette mi ez a felfordulás és hova szaladt olyan gyorsan Edward.

– Bella! – Rose volt, aki elsőként feleszmélt és kimerte mondani, amit mindenki gondolt.



¤ ¤ ¤



– Vigyétek innen! – teljesen pánikba estem. A szag egyre csak közeledett és bennem növekedett a pánik érzete, amit nem tudtam hova tenni. Majd egyszer csak Alice feje bukkant elő a fák mögül, aki olyan meglepett fejet vágott, mint aki szellemet lát. Én viszont még mindig úgy éreztem mosta azonnal el kell menekülnöm. Sokszor elképzeltem ezt a jelenetet, hogy mennyire meglepett lesz mindenki, ha egyszer újra találkozni és én a képükbe vágok arcátlanul mindent. Most még sem tudtam kárörvendő fejet vágni. Alice látványa teljesen felkavart és csak álltam, mint egy bamba tyúk. Tudtam, hogy nincs egyedül. A szívem hevesebben dobogott. – Azonnal vigyétek innen Carlie-t. – szóltam ismét ingerülten.

– De miért anya? Már máskor is harcoltam az oldalatokon. Akkor miért kell most elmennem? Már nem vagyok kislány. – továbbra is a távolba meredtem. Nem tellett sok időbe és Alice mellett felbukkant Ő is. Tudtam, éreztem, hogy ez elkerülhetetlen, mégis váratlanul ért. Továbbra sem tudtam megmozdulni. Ő is csak bámult azokkal a sötét, de most is csodás szemeivel. A látványa teljesen felkavart, minden régi emlék újra előjött. Azt hittem jobban fogok tudni uralkodni magamon és ennyire nem kavar fel majd a dolog. De óriásit tévedtem. Edwardot látni olyan volt, mintha tört döftek volna a szívembe. Tudtam, hogy ez számukra még nagyobb meglepetés volt, hisz nem tudhatták, hogy vámpír lettem és vártam, hogy egyszer az orruk alá dörgölhessem, hogy „Nézzétek mi lett belőlem, hiába is védtetek ettől annyira.”, most mégis váratlanul ért a dolog. Nem voltam felkészülve erre. Hogy pont itt futok össze velük. Pedig gondolhattam volna és akkor talán méltó fogadtatásban tudom részesíteni őket. Edward arca eltorzult majd fogta magát és elrohant. Ehhez mindig is nagyon jól értett. Menekülni azt tudott. Engem is inkább elhagyott, mint, hogy felvállalja a felelősséget.

– Minden rendben, édesem? Miért akarod Carlie-t elküldeni. Sokat tud segíteni. – nem is figyeltem rá, mert közben sorra mindenki előkerült a fák takarásából. A szívembe, ami oly régóta nem dobogott, éles fájdalom hasított, hisz egyszer régen azt hittem, hogy egy másik családhoz, az Ő családjához fogok tartozni. DE végül a sors másképp rendelkezett, még sem kerülhettem el igaz sorsomat, ami mindig is lenni akartam. Ott volt Carlilse, Esmé, ők mindig olyan kedvesek voltak hozzám, aztán Rose és Emmett, Emmett a nagymackó, akinek mókázása azóta is hiányzott pedig bőven volt részem poénokban az évek alatt és persze Jasper. Mindannyian megdöbbenve álltak és meredtek rám. Hát igen. Itt vagyok és újra szemben állok a múltammal. Nem kerülte el figyelmemet a két idegen sem.

– Anya! Minden rendben van? Olyan sápadt vagy. Apa!

– Szívem! Mi a baj? – továbbra sem tudtam megszólalni.

– Apa! Csinálj már valamit! – pánikolt be Carlie.

– Elindultak felénk! – jött a közlés hátulról. Valószínűleg Dean vagy Domi volt az, de nem nagyon figyeltem, így nem tudtam megállapítani.

– Most mit csinálunk apa? – kérdezte Ryan. – Valami nincs rendben Bellával. – mindenki engem figyelt.

– Kérlek, ne csináljatok semmit! Jól vagyok!

– Elmondanád Bella mi ez az egész? – kérdezte apa idegesen. Még soha nem viselkedtem így, nem csoda, hogy mindenkit kezdett a hatalmába keríteni a bizonytalanság. Ideje volt összeszednem magam. Nem szabad, hogy lássák mennyire megvisel a dolog. Elvégre saját családom van, akikre mindig mindenben számíthatók. Ők nekem csak régi ismerősek, nem több. Erősnek kell lennem. Nem omolhatok össze. Ha ennyi éven keresztül elbírtam nyomni a fájdalmat a szívemben, akkor menni fog most is.

– Ők azok, ugye! – mindenki meglepetésére Tami ott hagyta Jami-t és előre jött hozzám. Kérdésére én bólintottam. Ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy mit jelent ez.

– Ne aggódj! Itt vagyok veled. – és onnantól kezdve nem mozdult mellőlem. Én pedig erőt merítettem a jelenlétéből és mire odaértek hozzánk teljes mértékig visszanyertem lélekjelenlétemet. Visszabújtam a jól megszokott álarcom mögé és a családom biztonságot nyújtó védelmező karjaiba. Utat engedtem a férfiaknak, hogy teljesíthessék a nálunk oly nagy becsben tartott védelmezői feladatukat. Észrevétlenül ők kerültek az élre és mi nők beszorultunk a kör közepére. Náluk is átvette Carlisle az irányítást, hisz ő volt a családfő, ahogy nálunk Marco.

– Elnézést! Nem akartunk megzavarni titeket. – mondta Carlisle diplomatikusan, mint mindig. Nem változott semmit. Ugyanolyan kedves és udvarias volt, mint mindig. – Csak Alice, a lányom megérezte a jelenléteteket. Mindenki engem figyelt. Még mindig nem akartak hinni a szemüknek. Bizonytalanságot, kétkedést olvastam ki belőlük. – Ha jól látom ép vadásztok. Állatokra? – ezzel biztos a szemünk színére célzott.

– Nem zavartatok meg és jól látod, valóban vadászunk és állatokra. Nálunk az a szabály, hogy ahol éppen élünk ott nem vadászunk a környéken emberekre, hogy be tudjunk illeszkedni a környezetbe mivel a családunkban vannak, akik iskolába járnak és emberi munkát végeznek.

– Akárcsak nálunk. – mutatott végig a többieken Carlisle. – Akkor jó nagy önuralomra van szükségetek, ha emberek közelében éltek.

– Volt időnk gyakorolni. De látom nektek sem lehet könnyű, bár a szemetek nem olyan, mint a miénk. – a társalgás kezdett személyes lenni pedig még be se mutatkoztak és még hátra volt az is, hogy kiderüljön én ismerem őket.

– Mi vegetáriánusok vagyunk. Csak állatok vérével táplálkozunk, nem vadászunk emberekre, ezért ilyen a szemünk. Ti is egy család vagytok, mint mi. Ez igazán különös. Hogy tud egy ekkora család, akik emberekre vadászni, elvegyülni köztük.

– Nem nehéz. Ezért van, hogy mi néha rá fanyarodunk az állat vérre. – jól elbeszélgettek egymással. – Túl messzire kellett volna mennünk az ember vérért, ezért a kényelmesebb megoldást választottuk. Mint említettem a családunkban van egy fontos szabály, hogy, ahol huzamosabb ideig élünk, ott nem vadászunk a környéken emberekre. Nem akarunk feltűnést kellene.

– És meddig maradtok? Nekünk állandó szállásunk van a közelben.

– Ahogy nekünk is. – ez meglepte Carlisle-t. Még soha nem találkozott nem vegetáriánus vámpírokkal akik ekkora családban képesek együtt élni és részt venni az emberek között mindennapi életben, mint ők.

– Értem. Hát mindannyiuknak van itt elég élelem. De milyen faragatlan vagyok. Mi törünk rátok és még be se mutatkoztam. Carlisle Cullen vagyok és ez itt a családom. A feleségem Esmé, Rose, Emmett, Alice, Jasper, Delana, Robert és Edwardot láthattátok egy percre, de ő még nem táplálkozott így el kellett mennie. – persze, jó kifogás gondoltam magamban, de Carlisle ebben mindig jó volt.

– Örülünk, hogy megismerhettünk benneteket. Én Marco Fountain vagyok és ők a családom. A feleségem Terry, Von, Dean, Domi, Jami, Tami, Benji, Ryan, Bella és Carlie. – most láttam, hogy a kilétemet illetően minden kétség elszállt. Eddig bizonytalanok voltak, hogy valóban én vagyok, ezért volt szükség erre a néhány tiszteletre körre, de miután apa kimondta a nevemet, már egy csepp kétségük sem maradt afelől, hogy valóban én vagyok az. A régi Bella, de megváltozott külsővel, egy másik családtagjaként.

– Szia Bella! – Alice vissza vette a szót. Még mindig nem akarta elhinni, hogy ez lehetséges, de főleg azt képtelen volt tudomásul venni, hogy mindezt nem látta. Egyszerűen nem tudta megmagyarázni, hogy ez hogyan lehetséges. Láttam az arcán.

– Szia Alice! – mindenki megdöbbenve nézett rám kivéve Tamit, aki mindent tudott. – Ez egy hosszú történet. – nem tudtam mit is felelhetnék a kérdésére. Főleg nem itt mindenki előtt. Alice-t mindig is kedveltem, de rá is haragudtam, amiért képes volt magamra hagyni és csak úgy eltűnt. Ahogy az egész család. Képtelen voltam elfeledni és most minden emlékkép olyan élénken élt bennem, a kínszenvedések, a fájdalmak, hogy ha tudtam volna, biztos sírva fakadók.

– Ti ismeritek egymást? – kérdezte apa döbbenten. Ryan is olyan szemeket meresztett rám, mintha valami bűnt követtem volna el.

– Igen. Bella családunk régi barátja. Még ember korából ismerjük. – magyarázta Carlisle. Ryan arcán értelem suhant végig, de szerintem a többieknek sem kellett sok idő míg összerakták a képeket. – Nem tudtuk, hogy vámpír lett belőle és már nagyon régen nem láttuk, így most ez minket kissé váratlanul ért.

– Bella! Istenien nézel ki! – Emmett arca felderült és elindult felém. Ryan a háta mögé tolt.

– Ne menj a közelébe! – mondta Domi védekezően.

– Hé! Nyugi öcsi! Csak megakartam ölelni a kis húgicámat! – jól estek Emmett szavai. Még most is húgának tart, de nem ragadhattak el az érzelmeim pár kedves szótól.

– Tudod kit nevez te öcsinek! – ment fel a pumpa Domiban és nem sok kellett, hogy rá rontson, pedig Emmett termetét tekintve nem sokkal, de kicsit nagyobb volt nála.

– És ő a mi húgunk. Neked semmi közöd hozzá csak, mert egyszer régen ismerted. Ő a mi családunkhoz tartozik. – szólt bele Dean is.

– Igazatok van és elnézést kérünk a tolakodásért. Talán jobb ha mi most megyünk is. – mondta Carlisle, de láttam, hogy már Emmett feje is vörösödött. Ekkor hirtelen megjelent Edward is. Hirtelen azt se tudtam merre fussak. Ryan szorosan megfogta a kezem. Hálás voltam neki, amiért ennyire jól tűri az eseményeket és nem faggatózik. Ebben mindig nagyon jó volt.

– Na végre édes! Merre jártál? – azaz idegen nő rögtön ráakaszkodott. Szóval ezek szerint ő Edward társa. De vajon ki lehet a másik idegen és, hogy került a családba? Érdeklődve fürkészett és le sem vett rólam a tekintetét.

– Fejezd be Rob különben nem állok jót magamért. – mordult rá.

– Mi van? Nem csináltam semmit. – nyögte vissza, de biztos volt valami oka amiért Edward rá szólt. Ki húzta magát a nő karmai közül és elindult felénk.

– Edward, ne! – szólt rá Carlilse.

– Tudod te min mentem keresztül? Azt hittem hallott vagy. Erre feltűnsz itt, mintha mi sem történt volna. – még neki áll feljebb? Még ő akar az én szememre vetni bármit? Hát mégis kinek képzeli magát? Nem kellett sok és úgy elöntött a méreg, hogy biztos lángvörös lett volna a fejem, ha még mindig ember lennék. De nem voltam az, sokat változtam azóta, képes volta megvédeni magam és ki állni az igazamért.

– De beszélsz itt nekem arról, hogy min mentél keresztül? Nem én voltam az aki elhagyott, amikor a legnagyobb szükséged volt rá. – előre tolakodtam, de Ryan jött velem és nem engedte el a kezemet egy percre sem. A többiek érdeklődve figyelték mi fog ebből kisülni. – Nem én voltam az, aki eltűnt és vissza se nézett.

– Talán ezt nem itt kellene megbeszélni. – mondta Carlisle. Edward előtt álltam és szembe néztem vele. Képes voltam végre a szemébe nézni és úgy elmondani mennyire megvetem azért, amit tett és mennyire gyűlölöm. Igen. Gyűlölöm. A szemem villámokat szórt és szerintem a tekintetem mindent elárult. Mást nem olvashatott ki belőle csak megvetést.

– Anya! – Carlie értetlenül állt az események előtt. Hosszú vörös haja a derekáig ért és zöld szeme szeme csillogott a napfényben.

– Anya? – Cullenék közül mindenki értetlenül meredt ránk. Még Edward is.

– Igen. Carlie Ryan és Bella gyermeke. – világosította fel őket apa.

– Te képes voltál szülni? Hogyan? – féltem, hogy sor fog kerülni erre a beszélgetésre, de hát ez sem volt elkerülhető, ahogy a találkozás sem.

– Bella még ember volt, mikor Carlie-t szülte. Így ő félig ember, félig vámpír, de ő sem öregszik tovább mint mi. Tizenhét évesen érte el végeleges korát. Onnantól kezdve nem öregszik. – adta a magyarázatot megint apa. Alice arca elsötétült, szemét Carlie-n nyugtatta és láttam, hogy megcsapta őt a felismerés szele. Gyorsan elkaptam róla a szememet mielőtt tekintetünk találkozott volna és kérdőn meredt volna rám. Nem sokon múlott, mert nem sokkal később éreztem magamon a pillantását.

– Azt hiszem nincs több megbeszélni valónk. – Edward megdermedve állt előző kijelentésünktől. Az egész család nehezen fogta fel. Csak Alice-n látszott mintha minden világos lenne előtte. De Edward nem figyelt rá, így gondolom sikeresen elrejtette előle a gondolatait. – Örülök, hogy láttalak Emmett és téged is Esmé. Meg persze a többieket is. Carlisle! – azzal kézen fogva visszatértünk a családunkhoz. – Semmi baj kicsim! Ne aggódj! – mondtam Carlie-nak miután visszatértünk.

– Jól vagy szívem? – Ryan most is értem aggódott és semmi bosszankodást nem fedeztem fel rajta.

– Persze. – bújtam oda hozzá, de alig vártam, hogy vége legyen ennek az egésznek és végre haza mehessünk.
Edward tekintetéből minden élet eltűnt, még az a csepp is ami eddig benne volt. Nem maradt más a helyén csak üresség. Még sem tudtam sajnálni, hisz ő volt, aki elhagyott én pedig csak próbáltam túlélni és azt hiszem nem is csináltam rosszul. Nincs joga semmit a szememre vetni.

– Jobb, ha mi most már tényleg megyünk. – mondta megint Carlisle, de Edward úgy állt ott, mint aki gyökeret akar ereszteni.

– Nézd Carlisle! – kezdte apa. – Ti is sokan vagytok, mi is sokan vagyunk. Mi nem akarunk balhét, viszályt, hisz szomszédok leszünk és jól meg kell férnünk egymás mellett. Azonban szeretnénk ha tudomásul vennétek, hogy Bella Ryan felesége és a mi családunkhoz tartozik. Ezért maradjatok távol tőle. Mi megvédjük családunk nő tagjait, akikből, mint látjátok nincs túl sok. Megközelíthetetlenek és sérthetetlenek.

– Természetesen ezt tiszteletben tartjuk. Mi sem szeretnénk viszályt.

– Sajnálom Bella!

– Már késő Alice! – szélsebesen futásnak eredtünk és vissza se néztünk. Hogy ők mit csináltak azt nem tudom, de azt hiszem ők sokkal jobban meglepődtek, hogy összefutottunk, mint én. Engem váratlanul ért és feldúlt, de nem több.

6 megjegyzés:

Mészáros Boglárka írta...

Szia!
Első komimat írom, mert ma találtam rá történetedre és hát már el is olvastam idáig és nagyon várom a következő fejezetet!!!! :D
Nekem nagyon tetszik hogy több szemszögből írsz és maga a történet alapja is!!
Mogyi Cullen

Zora Kilbone írta...

szia!

köszönöm szépen és hát örülök, hogy itt vagy és olvasod és komizol is :D Örülök, hogy tetszett :D remélem a többi is fog, mert hát lesznek még bonyodalmak az biztos :D

Anna írta...

Szia Zora Jó a sztori, várom a kövit.
Érdekes, hogy más szemszögből írtad meg a dolgokat.

Zora Kilbone írta...

szia!

koszonom szepen :) orulok, hogy tetszett. :) mivel kicsit kacifantos a tortenet ezert igyekszem mindenki szempontjabol bemutatni, hogy mit erez ugy, hogy ne legyen fejezet ismetles :)

Névtelen írta...

Szia én is most olvastam a törid :D nekem nagyon tetszett ás alig várom már a folytatást :D
Viki

Zora Kilbone írta...

szia Viki! nagyon szépen köszönöm! örülök, hogy tetszett :D nem tudom mikor lesz folytatás, mert a suliban elég sok feladat van ebben a félévben, de igyekszem mielőbb frisselni. :D köszönöm az érdeklődést :D