Itt élsz a szívemben, itt maradsz örökre.
az idő múlás sem harcolhat ellene.
Ha majd a szívem megszűnik dobogni,
az érzelem tüze, nem fog már lobogni
és az utolsó útra már semmi sem marad,
te kísérsz a túloldalra, ahová a lelkem halad.
Kun Magdolna
Sziasztok! Meghoztam a frisst! Bocsi, hogy ennyit kellette várnotok, de nekem is elkezdődött a suli és még mellette ott a munka, alig van szabadidőm, meg valahogy kedvem sem volt írni. De most itt van. Ahogy már mondtam kb. 5 fejezeten keresztül ez lesz a cím és a képek is ezt fogják illusztrálni :) Ez most nem lett annyira izgalmas, de remélem azért tetszeni fog nektek. Bátran írjátok meg véleményeiteket! És láttátok? Sikerült fejlécet alkotnom :) Remélem olvasható rajta az írás. :) Mindennel kapcsolatban várom váleményeiteket. Írjatok bátran! Puszilok mindenkit!
Hiányát egész testemben éreztem bárhova is vezessen utam. Hiba volt azt hinnem, hogy az idő majd elfelejteti velem létezését és minden olyan lehet majd, mielőtt megismertem. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. 100 évet vártam rá. Akkor honnan vettem, hogy újabb 100 év elég lesz, hogy ne emlékezzek rá? Ha akarnám se menne, hisz vámpír memóriám révén minden apró részletre emlékszem. Arca tökéletes vonásaira, gyönyörű, törékeny testére. Egész lénye belém itta magát. Hogy élhetek egyáltalán nélküle? Utána kellett volna mennem a boldogság mezejére, ahol örökké együtt lehettünk volna. De nem tehettem ezt a családommal, nem okozhattam nekik ekkora fájdalmat és csalódást. Én választottam ezt az utat és viselnem kell a következményeit örök időkre.
Hosszú ideje már, hogy elhagytam Bellát annak reményében, boldog életet élhessen mással. Olyan valakivel, aki megtudja adni neki azt, amit én nem. Normális emberi életet.
***
Alice egyfolytában azt hajtogatta, hogy jól van, de semmilyen részletet nem árult el. Nem mondta boldog-e, hol van, kivel van, férjhez ment-e? Semmit. Mindig csak azt hajtogatta, ne aggódjak, jól van. Ez azonban nekem kevés volt. Nem bírtam tovább, a saját szememmel kellett meggyőződnöm róla. A gondolatait állandóan terelte, ha Belláról volt szó, nehogy kiolvassam a fejéből az igazságot. Tudtam, hogy valamit elhallgat előlem.
Ezért titokban visszatértem Forksba. Nehéz volt türtőztetnem magam, hogy ne lepleződjön le jelenlétem. Főleg a farksokkal kellett vigyáznom. Ha kiszagolnak végem lett volna. Charlie házához mentem először, de nem volt ott. Se ő, se Charlie. Aztán szabályt szegve és a lebukás félelmétől a farkasoknál próbáltam utána járni a dolgoknak, de ott sem volt. Átkutattam egész Forksot, de sehol sem találtam. Ez nem töltött el örömmel, nyugalommal meg annál kevésbé. Nem tudhattam ennek mi lehet az oka. Jake-t pedig nem kereshettem fel, hogy választ kapjak a kérdéseimre. Csak remélhettem, hogy valahol máshol, valaki mással boldogan éli életét, létezésemről is megfeledkezve. Fájt a gondolat, de ez volt, amit mindig is akartam neki.
Egyedül a temetőbe nem volt merszem bemenni. Még nem voltam felkészülve, hogy a halála tényével szembesüljek. Ennek nem most volt itt az ideje. Azt akartam hinni, hogy boldogan él.
Minden meggyőződés nélkül tértem vissza családomhoz. Soha senkinek nem árultam el ezt a kis kiruccanást. Hirtelen jött döntés volt. Alice-t pedig annyi minden más foglalta le, hogy még ő sem látta merre jártam. Ennek pedig nagyon örültem.
Hagytam, hogy továbbra is azt mondja, amit mindig. Csak jót akart, én pedig még nem akartam hallani, hogy Bella nincs többé. Azt nem tudtam volna elviselni. Még nem. És ki tudja. Lehet tényleg jól van, csak nem akar untatni a számomra fájdalmas részletekkel és ezért is tereli a gondolatait mindig. Nem kell mindig a rosszra gondolni. Próbáltam nyugtatgatni magamat.
Az idő múlásával úgyis szembe kell néznem azzal a ténnyel, hogy Bella ember és egyszer megszűnik létezni. De akkor és ott nem akartam. Túl korai lett volna. Nem tudtam volna beletörődni. Soha nem is fogok tudni.
Az idő viszont lassan múlt. Évről évre közelebb érkezett az elkerülhetetlen, amit nem akartam elfogadni pedig én voltam az, aki ezt akartam. Hogy boldog, teljes emberi életet éljen, ami halállal végződik. A legrosszabb az volt, hogy azt se tudtam megtörtént-e már, vagy esetleg a közeljövőben fog valamikor? A temetéséről se tudtam semmit. Esetleg volt már, vagy most lesz, vagy messze van még, mert öreg kora ellenére egészséges, mint a makk? Azt se tudtam hol keressem, hogy mindezt megtudhassam. Értesítést pedig senkitől sem várhattam. Talán jobb is, hogy nem vagyok tisztában ezekkel a dolgokkal. Így könnyebb elfogadnom, hogy nincs velem. Nehéz megmagyarázni, mit érez valaki egy ilyen helyzetben. Már régóta élek nélküle, még se vagyok túl rajta és soha nem is leszek.
Az életem visszasüppedt az öntudatlanságába. Abba az állapotába, amilyen Bella megismerése előtt volt. Megváltoztatta az életemet, mindennél jobban szerettem, de ember volt, így nem maradhatott velem. Az, hogy átváltoztassam csak azért, hogy nekem jó legyen és soha ne kelljen elveszítenem őt, nagy önzőség lett volna részemről, épp ezért lehetetlen volt. Így most ezt az árat kell fizetnem. Azt se tudom, hogy volt erőm elhagyni, hát még azt elviselni, hogy nincs többé. Legszívesebben utána mennék.
***
Jó pár év eltelt. A családom és én Forks után sehol sem telepedtünk le. Nekem túl fájdalmas lett volna egy helyben maradnom. Bejártuk a világ összes táját. A napsütötte tájaktól a legfagyosabbakig.
Jelenleg épp Franciaországban, Párizsban időzünk.
A szerelem városa nem a legmegfelelőbb hely a számomra, de igyekszem nem elrontani senki kedvét. Bár elég nehezen megy, mivel savanyú fejen kívül mást nem igen tudok kipréselni magamból.
Alice élvezi az itteni kalandozást. De ő, hol nem érzi jól magát? Még most is mindennek úgy tud örülni, mint egy kisgyerek. Ez is soha nem is fog megváltozni. Ő már csak ilyen. Mi pedig pont, ezért szeretjük annyira, még ha néha az idegeinkre is megy.
−Ezek a fények fantasztikusak! – lelkendezett, ahogy este a kivilágított utcán sétáltunk. Városnéző körút Alice szervezésében. Most lehet neki nemet mondani, ha valamit a fejébe vesz. – Ugyan Edward! Örülj már te is velünk egy kicsit! – noszogatott. Pedig ő tudja a legjobban min mentem és megyek keresztül még mindig. Hogy kérhet tőlem ilyet?
„−Edward meg az öröm, két külön fogalom.” – hallottam meg Emmett gúnyos megjegyzését a gondolataiban. Az utóbbi időben másra se volt képes, de mivel hangosan soha nem mondta ki, ezért nem törődtem vele. Ha ettől jobban érzi magát, csinálja.
„−Szegény Edward! Olyan hosszú idő telt el azóta. Mégis állandóan szomorú.” – drága Esme. Mindig aggódik. Pedig ahhoz képest jól vagyok, mint voltam. „− Olyan jó lenne, ha végre találna valaki magához illőt.” – ő is csak jót akar, de nem tudja, mit beszél. Nekem nem kell senki más. Soha nem kellett és nem is fog. Az ember csak egyszer találja meg az igazit életében és nekem Bella volt az.
−Jasper! Odanézz! – állt meg Alice a francia, kivilágított Disneyland előtt. – Ugye bemegyünk? – nézett könyörgően végig rajtunk. Hát persze, hogy be! Köztünk is ott lakozik mindenkiben a kisgyermek.
Hihetetlenül élvezték az egészet. Mintha normális család lennénk. Normális! Ha akarnék se tudnék az lenni.
−Edward! Gyere! Ülj fel velem valamire! – kezemnél fogva próbált vonszolni. Ha nagyon akart volna feltud rángatni, de ez inkább csak egy jelképes dolog volt. Ráadásul nekem semmi kedvem nem volt az ilyesmihez, ahogy az utóbbi időben máshoz se nagyon. – Ne, csináld! Kérlek! – ezzel most nem tudott levenni a lábamról.
Mostanában megint egyre többet gondolok Bellára. Nem mintha eddig nem így lett volna, de ez a város még inkább erre késztet, hisz nekem ő volt és még most is ő a szerelmem. Mi pedig a szerelem városában vagyunk. Itt mást lehet látni csak boldog szerelmespárokat.
−Alice! Légyszives! Ehhez nagyon nincs kedvem most. – húztam el a kezemet. Legszívesebben a szállodai szobámban gubbasztottam volna, ezt ő is nagyon jól tudja. De tőle telhetően ezt még sem hagyhatta. Ezért ráncigáltak el családi erővel erre az éjszakai túrára.
−Ahogy általában semmihez. Ünneprontó! – húzta fel az orrát. De ez nála nem tart túl sokáig. – Jasper! Te ugye felülsz velem? – nyújtotta feléje a kezét és amikor megfogta, mérgesen nézett vissza rám. „– Látod! Van még, aki szívesen szórakozik velem.” – még jó, hisz Jasper a párja. Nekik nincs okuk a szomorkodásra. Tudom, hogy nekik is fontos volt Bella – nem annyira, mint nekem −, de rengeteg idő telt el azóta és ők ott vannak egymásnak.
Leültem egy padra, onnan figyeltem mit csinálnak a többek. Már, amikor rájuk tudtam figyelni.
Majdnem reggel volt, mire megunták a körhinták újra és újra megülését.
Már egy tartózkodunk ebben a városban. Kezdem kissé unni. Egyre inkább mehetnékem van. Napról napra nehezebben viselem az utcákon kéz a kézben sétálgató párokat. Alice azonban mindig talál új felfedezni valót. Pedig mióta itt vagyunk, rengeteg helyet bejártunk.
Napközben nem igen mozdulunk ki, éjszaka viszont nyakunkba vesszük a várost.
„−Alice igazán lelőhetné már magát!” – eléggé csöndes lett Emmett, de nyavalyogni azt még mindig tudott. Persze csak gondolatban tette. Semmi esetre sem mondta volna ki hangosan. Ő is tudja, abban nem lenne köszönet. „−Jaj! Annyira hiányzik Bella! Vele sokkal bulibb lenne minden. Ez az egész Rose hibája. Ha nincs annyira ellene Bella jelenlétének, Edward talán másképp dönt és most ő is itt lehetne velünk!” – teljesen belemerült a gondolataiba én pedig döbbentem álltam a hallottaktól. Még soha nem hallottam Emmettet ilyen nyíltan Bellára gondolni. Ahogy senkit. Jelenlétemben igyekeznek másra terelni a gondolataikat. Ezért meglepett, főleg Emmett részéről. Fogalmam se volt, hogy így érez. Soha nem mondta. Nem mintha az a problémáját megbeszélő alak lenne. Ne, meg, hogy Rose-t okolja? Ez valósággal új volt. Észrevettem, hogy egy ideje feszült köztük a viszony, de álmomban se gondoltam volna, hogy emiatt. Nem szabadna így éreznie, hisz rajtam kívül erről senki sem tehet. Egyedül az én hibám. Senki másé. Az én döntésem volt. Ezért nem okolható más. Valahogy helyre kell hoznom.
−Emmett! Én… - próbáltam belekezdeni a mentegetőzésbe, de olyan gyilkos szemekkel nézett rám, jobbnak láttam, ha a többiek előtt hallgatok.
„−Edward Cullen! Meg ne próbáld!” – rögtön levágta, hogy kiolvastam a fejéből az egészet.
−De ezt meg kéne beszélnünk! – mindenki érdeklődve fordult felénk.
„−Ezen nincs, mit megbeszélni!” – zárta le a témát. Jobbnak láttam egyelőre nem feszegetni, de nem tetszett ez a megváltozott viselkedés. Hiányzott a mindig hangos, csipkelődő, viccelődő, állandóan vidám Emmett. Egyáltalán nem voltam oda, ezért a hallgató, mindig mogorva nagy mackóért. Kezdett Rose-nál is rosszabb lenni.
−Mi lenne, ha beülnénk ide? – mosolygott sejtelmesen Alice. Vajon miben sántikálhat már megint? A fejében a szokásos módon, amikor nem akarja, hogy megtudjam, mire gondol, terelte a gondolatait, így semmit nem lehetett kiolvasni belőle. Utálom, mikor ezt csinálja. A többiek persze lelkesen belementek, de én tudtam, hogy valami lappang a háttérben. Már olyan, mintha nem lenne önálló akaratunk, mert Alice mindig mindent elintéz helyettünk.
Gyanakodva léptem be utánunk a pubszerű helyiségbe. Régi stílusú, retro hangulatú volt az egész. Teli a régmúlt divatjával, bútoraival. Nem tudom, mit akart ezzel, de nem valami kellemes hatást ért el.
Ahogy általában, most is egy eldugott kis asztalkához telepedtünk le a legtávolabbi, legsötétebb sarokban. A látszat fenntartására mindenki rendelt egy italt magának. Nem tudom mért pont ide kellett jönnünk, mert úgy se iszik egyikünk se semmit, ital nélkül pedig nem üldögélhetünk itt. Tök értelmetlen az egész. Egyre jobban furdalta az oldalamat a kíváncsiság, miben sántikálhat bosszantó, minden lében-kanál húgocskám.
−Edward! Megtennéd, hogy hozol nekem a pulttól egy szívószálat? – egyre furcsább az egész. Minek szívószál, ha úgy sem issza meg a pincér által hozott löttyöt! Még az illatuk is borzalmas volt. – Kérlek! – látta rajtam az értetlenség jelét, de csak jót múlatott rajta. De nem akartam udvariatlan lenni, meg győzött a kíváncsiságom, ezért eleget tettem a kérésnek. A pultos elég furán nézett rám, mikor előálltam a kéréssel. De már megszoktam. Mindig így néznek rám.
−Szia! – a szívószálra vártam, mikor a hátam mögött meghallottam egy lágy női hangot. Ehhez egyáltalán nem volt türelmem. Azért lassan, óvatosan fordultam meg, nehogy megijesszem. Egy gyönyörű, szőke, hosszú hajú, márványszerű, ragyogóan fehér bőrű, vörösen izzó szemű, karcsú, elegáns lánnyal találtam magam szembe. Egész lénye izzott szépségétől. A teremben nem volt olyan férfi, aki ne hevert volna a lábai előtt. Még én is ámulatba estem tőle, pedig ez nem szokásom. Rögtön láttam, hogy közénk való, de szemeiből tudtam, más fajta életmódot folytat, mint mi.
−Szia! – szúrósan néztem az asztalunk felé. Tudtam, mindezt Alice látta. De ő csak ártatlanul mosolygott, míg a többiek csöndben szemlélték az eseményeket ugrásra készen, ha bármi baj adódna. Vajon, mit látott még, amibe nem volt hajlandó beavatni? Biztos olyat, ami nem tetszene és küzdenék ellene. De így esélyem sincs. Hát jöjjön, aminek jönnie kell.
−Delana Hayes vagyok. Ő pedig itt a bátyám, Robert Cambell. – mutatta be a mellette álló, hozzá hasonló, szőke, rövid hajú, vörösen izzó szemű fiút. Le se tagadhatták a köztük lévő rokonságot, annyira egyformák voltak és nem fajtánkból adódóan. Ennek pedig csak egyetlen oka lehet. Vérszerinti testvérek emberi életükből és egyszerre változtatta át őket valaki, vagy egyikük a másikat, hogy ne legyenek egyedül.
−Edward Cullen! – de szememet le se vettem Alice-ről.
