14. fejezet - Az idő múlása (III. rész)

Jó lett volna bizonyos dolgokra emlékezni és 

bizonyos dolgokat elfeledni, de nem lehetett, 

mert az idő életnyi pocsolyájában múlhatatlanul 

ott voltak tündéri szigetek és rothadó zátonyok,

melyek egyszerre és egymás mellett mulatoztak, 

ha az emlékezet kinyitotta vaksi szemét.

Fekete István

 Sziasztok! Újra itt a friss. :) Remélem tetszeni fog :) Kérlek írjatok véleményt! Nagyon érdekelne mit gondoltok. :) A szövegben szereplő képekkel azt szerettem volna ábrázolni, hogy Bella milyen változásokon ment át, illetve megy át. Remélem jól érezhető és kivehető volt ez, és az ebben rejlő állapot is. Na, most lehet kicsit bonyolultan fogalmaztam. :) Remélem azért érthető volt, mire is akartam kilyukadni :) Amúgy nem sokára kiderül az a nagy TITOK, ami ez elején egyszer kétszer fellebbent, de el lett kendőzve, mert nem volt még itt az ideje a kiderülésnek. Kicsit lehet furán fog hangzani, mert egyáltalán nem volt róla szó, nem szerepelt. Majd kiderül. Még pár fejezett és lehullik a lepel. Aki nem emlékszik miről is van szó, az olvassa el a Bella átváltozása előtti részeket. Abban van elejtve egy két megjegyzés ezzel kapcsolatban. Remélem nem árultam el túl sokat és majd meglepődtök :) Addig is jó olvasást ehhez a fejezethez mindenkinek! Puszi! Zora

Soha nem hittem volna, hogy lehetek annyira boldog, mint amilyen most vagyok. Mikor Bellát megismertem, azt hittem életem sötét foltja lesz, hisz akkor még csak ember volt. Nekünk, vámpíroknak embert szeretni, rosszabb a halálnál. De ez már akkor sem érdekelt. Úgy vonzott, ahogy senki. Vérének csábítása teljesen elvarázsolt. Soha nem gondoltam, hogy létezhet ilyesmi, de saját bőrömön tapasztaltam. Az igaz szerelem kopogtatott az ajtómon. Résen voltam és nem hagytam elmenni.

A szerelemmel járó szenvedés abban a pillanatban megszűnt, amikor Bella – a családomnak köszönhetően – vámpír lett és úgy döntött velünk marad. Életem legszebb pillanat volt az. Bár kicsit furcsállom, hogy azóta is egy vérfarkas a legjobb barátja, hisz ősi ellenségeink, de nagy ritkán azóta is szoktak olykor-olykor beszélni. Neki mindez természetes. Minden, ami egy normális vámpírnak különös, neki az a normális. Már emberként is más volt, különleges. Vámpírként még inkább az lett. Holdfény a sötétségben. Ragyogó, fénylő, sima bőre még most is az őrületbe kerget.

Ő az egyedüli a családban, aki a vámpírlét előnyein kívül különleges képességgel is rendelkezik. Pontosan még nem tudjuk mi ez, ugyanis nem vagyunk tudósok, de az elméje már sokszor védett meg minket olyan támadásoktól, amelyek természetfelettiek voltak, amik ellen nem volt elegendő a puszta erő. A vámpíroknak ez egy plusz adottság – nem elég, hogy gyorsak, vérszomjasak, hallhatatlanok és a világ legveszélyesebb ragadozói vagyunk –, hogy az emberi létükben is különleges embereknél kialakult képesség, például empátia, az átváltozásuk után felerősödik és ezáltal még veszélyesebbé teszi néhányunkat.

Bella kevés ember vért iszik, akkor is csak olyanokét, akik megérdemlik gonosz cselekedeteik miatt. Nem akar szörnyeteg lenni, ugyanakkor állandóan nem teheti meg, hogy állati véren éljen, hisz van, hogy zsúfolt nagyvárosokban telepszünk le, ahol közel s távol egy fás terület sincs. Igaz, ő képes minél messzebbre elmenni, hogy erdőt találjon. De néha rá is rájön a lustaság, pedig imádja a száguldást, a sebesség mámorító érzését. Oda van azért, hogy nem kell órákig emberi tempóban gyalogolnia, ha elakar valahova menni. Viszont a legtöbbször autóval közlekedünk. Ezzel is próbálunk beilleszkedni és elvegyülni az emberi társadalomba. A nagyvárosokban amúgy sem lehet csakúgy, szabadon futkározni. Ezt inkább erdős területeken élvezhetjük. Ez is közre játszik abban, hogy az ilyen helyeken Bella sokkal jobban érzi magát. De mindannyian, mert önmagunk lehetünk, nem kell bujkálnunk.  

Mikor jön el azaz idő, amikor a vámpírok a társadalom megbecsült tagjai lesznek? Valószínű soha. Addig jó a világnak, amíg nem tud létezésünkről. Különben elszabadulna a pokol. Azt pedig senki sem akarja.

Bella mellett az élet csupa öröm. Mindig tud valami meglepetést okozni. Ráadásul Dean és Domi viccelődéseit is mindig olyan jól kivédi, aztán a legváratlanabb pillanatban visszadobja a labdát. Élvezet nézni, ahogy a végén ő játszadozik velük. Persze soha egyikük sem sértődik meg. Élvezik az egymással való játékot és jókat szórakoznak közben. Mindezek nélkül ez a hosszú élet, dög unalmas lenne.

Bella az első perctől kezdve családtagnak számított és ennyi idő után olyan, mintha mindig is közénk tartozott volna. Ő is apának és anyának hívja Marco-t és Terry-t, ahogy mi is.

Az iskolákban jól veszi az akadályokat és főiskolára is mindig bejut, ha jelentkezik. Tamival igazi húg-nővér viszony alakult ki köztük. Egyben a legjobb barátnők is, mindent egymással beszélnek meg. Főleg csajos ügyeket és minket, pasikat is egymással beszélnek ki. Legalábbis remélem, hogy csak minket és más pasik nincsenek az életükben. De azt hiszem, azok a srácok addig élnének. Szerencsére ilyen veszély biztosan nem fenyeget. Még egyiküket sem csábította úgy ember vére, mint az övé engem. De kétlem, hogy az illető életben marad ez esetben. Azért remélem soha nem is fog előfordulni.

Az illata azóta még fenségesebb. Úgy feltud izgatni, hogy sokszor házakat döntenék romba.

Az, ahogy a suliban a srácok rá néznek, megőrjít. Legszívesebben ott helyben végeznék az összessel. Hála az égnek nem törődik a fürkésző tekintetekkel. Mióta vámpír lett nem törődik az emberi szükségletekkel, kivéve a testi élvezetekkel. Ezektől nem hajlandó megválni, de melyikünk igen. Ez az egyik legjobb dolog a vámpírságban. Olyan élvezetet nyújt, amit emberként soha nem lennél képes megtapasztalni. Talán, ha együtt vagy egy vámpírral, de még úgy sem igazán, mert óvatosnak kell lennie, nehogy kárt tegyen benned. De, ha mindketten azok vagytok, akkor az ilyesmire nem kell figyelni, önfeledten élvezhetitek egymás társaságát.

Bella észveszejtően szexi. Mindig is az volt, de ezt most már nem fél megmutatni. Az átváltozással nőtt az önbizalma és változott az ízlése. Szereti a szexi ruhákat és imádja őrületbe kergetni a pasikat. Főleg azzal, hogy elérhetetlen számukra. Már csak azért is, mert velem van. Előnyben részesíti a rövid, feszes ruhákat, amiben jól kivehető az alakja és megmutathatja formás lábait.

Képességek nélkül is érzem mennyire irigyelnek, amikor együtt jelenünk meg valahol és közben fogja a kezemet. Ilyenkor tudatosul általában mindenkiben, hogy hozzám tartozik és semmilyen próbálkozással nem tudnak szétválasztani minket. Nem tudom honnan jött ez az egész változás, amit kifejezetten szeretek, bár szerintem igen csak nagy szerepe lehet benne a régi vámpír pasijának, Edward Cullennek. Ki nem állhatja ezt a témát, ezért nem is forszírozom. Velem van és kész.

Általa Tami is sokkal magabiztosabb lett, amiért Jami nagyon hálás neki. Benjit szintén az ujja köré csavarta. Imádja, már nem szomorú állandóan. Élvezi, hogy az öccse lehet. Színt vitt unalmas hétköznapjainkba.

Most már ők ketten és anya állnak a védelem középpontjában. Igazi klán vagyunk, aki ki áll tagjai mellett és nem hagyja, hogy bármelyiküknek baja essen. Ez nálunk jobban ki van élezve a lányokra. Nő tagjaink megközelíthetetlenek és elérhetetlenek. Aki packázik velük, az megbánja és nem épp kíméletes módon. Nem mintha nem tudnák megvédeni magukat, de nálunk ez a szokás és általában engedik is.

Nemrég Franciaországban, Párizsban, a szerelem városában töltöttünk egy kis időt. Gyönyörű város, de Bella ki nem állhatta, mert csak este tudtuk elhagyni lakhelyünket. Ezért egy hétnél nem is maradtunk tovább. Hosszabb távon úgyis elviselhetetlen lett volna.

Most épp nem vagyunk úton, ami nagy csoda, mert ez előtt egyfolytában mentünk, pedig régen volt, hogy elég sokáig egy helyben maradtunk, de nagyon sokáig nem tartózkodtunk hosszabb ideig sehol. Kicsit hiányzott is ez a fajta állandóság, ugyanakkor jót is tett az állandó változatosság. Ezzel csak az volt a probléma, hogy iskolába sem jártunk túl sokáig sehova.

Jelenleg egy ideje nem mozdultunk. Brüsszelben vagyunk. Itt kezdtük az iskolát, amit hamarosan be is fejezünk. Benjinek ez még plusz 1 év, aztán tovább állunk, de az is lehet azt már nem várjuk meg. Néha előfordul, hogy miután mi hárman, Tami, Bella és én végeztünk, azonnal távozunk. Ilyenkor ismét mindenkinek elölről kell kezdenie a sulit. Illetve mi másodikban, Benji pedig elsőben kezd. Azért általában az a menet, hogy ő is érettségizik, sőt, néha még főiskolát is elszokott végezni, ahogy mi is. De van, hogy érettségi után rögtön újra elölről kezdjük az egészet. Ez a kedvünktől függ meg, hogy éppen hova költözünk.

A suli, ahova most járunk, nekem nem igazán jön be. Alig várom, hogy tovább álljunk. Maga a környezet, az emberek idegesítenek. És ahogy nap, mint nap Bellára meresztgetik a szemüket évek óta ugyanúgy – vagyis mióta idejárunk – kikészít, pedig tudom, hogy nem kéne törődnöm vele, ő sem teszi. Nem tehetek róla, egyszerűen nem bírom elviselni. Még szerencse, hogy nem látok bele a gondolataikba.

−Ryan! Minden rendben? – a folyosón sétáltunk kézen fogva a következő óránkra. Már csak pár hónap volt a tanításból. Tami mellettünk jött. Benjivel majd ebédnél találkozunk.

−Persze. Csak alig várom, hogy vége legyen a tanévnek és szabaduljunk innen. – Bella már iszonyúan jól ismer, így előtte soha semmit nem tudok leplezni. Szó szerint hazudni nem vagyok képes, mert azonnal rá jön. Mindig is jó emberismerő és megfigyelő volt. Bármelyikünket azonnal hazugságon tud kapni, ezért próbálkozni sincs értelme.

−Ne is mondd! Ezek után szeretnék végre egy kicsit pihenni és egy darabig hallani se akarok iskoláról. – jó is lenne, de nem hiszem, hogy anyáék belemennének ilyesmibe. Nagyon komolyan veszik a látszatot és a szabályokat, ebbe pedig az iskola is beletartozik.

−Szép kis álom, igaz Bella? – értett egyet Tami.

Az biztos, hogy nehéz az állandó iskolaváltás. Nemcsak nehéz, de fárasztó is. Pont ezért járunk más államok iskoláiba is. Mások az iskolarendszerek, amik kihívást jelentenek, új fajta tanulás módokat, témaköröket, ismereteket. Nagyobb az esély, hogy valami újat tanulhatunk.

−Sziasztok! – jelent meg az iskola aktuális szépfiúja. Mindenhol kell lenni egynek. Nélkülük már nem is iskola az iskola. Ugyanígy van a lányoknál is. – Nemsokára vége van a sulinak és eszembe jutott, hogy mi még soha sem randiztunk. – azt hittem azonnal lecsapom a földre és jól beledöngölöm. Bella szorosan fogta a kezemet. Mosolyogva várta a folytatást. Tami is kuncogott mellette. Én viszont egy cseppet sem találtam viccesnek. Itt állok mellette, én, a pasija, és van képe óriási vigyorral a képén ilyennel ideállítani. Azt hittem felrobbanok a dühtől. Talán még a szemem is elsötétült, ami önmagában is rémisztő. – Mi lenne, ha ezt most bepótolnánk? – nem hittem a fülemnek. Igyekeztem visszafogni magam.

Nem hiába nem barátkozunk senkivel. A legtöbben messziről elkerülnek, mivel félelmetesnek tartanak, de mindig akadnak kivételek.

−David! – felcsillant a szeme, hogy Bella tudja a nevét. Kérdőn néztem rá. – Mi nem véletlenül nem randiztunk soha. Látod! Ő itt a pasim, akit nagyon szeretek, és ha most nem tartanám vissza, rég rád vetette volna magát, hogy móresre tanítson, ezért a szemtelenségért. – mondta Bella lágy, dallamos, nyugodt hangon, ahogy a gyilkosok teszik mielőtt végeznek áldozatukkal. De ettől a srác még nem ijedt meg. Az én jelenlétem nem volt rá hatással. – Aztán ott vannak a bátyáink, akik szintén becsatlakoznának a pépesre verésedbe. – mutatott az épp felénk tartó Deanre és Domira. Az ő látványuktól már kissé elsötétült az arca. Bella ezt olyan jól tudja csinálni. Lassan hozza a frászt az emberre. – És ott van még az öcsénk is, aki szintén bármikor itt lehetne, mivel idejár suliba, aztán ne is beszéljünk az otthon lévő bátyáinkról. Mint láthatod eléggé népes a családunk és nem szeretjük a betolakodókat. Gondolom ezek után te is rájöttél, ostobaság lenne, ha randiznánk. – mindezt halálos nyugalommal adta elő. A srác magabiztossága eltűnt, azt se tudta hova kapjon. Inkább gyorsan lelépett a kíséretével együtt. – Látod! – fordult felém kedvesem. – Nem volt miért aggódnod. – lágy csókot lehelt az ajkamra.

−Nem is aggódtam. – füllentettem, aminek nem volt értelme. Pontosan tudta mi az igazság.

−Minden rendben, srácok? – odaértek hozzánk bátyáink.

−Persze. Bella megint simán elintézett mindent, mint mindig. – felelte a kérdésükre Tami.

13. fejezet - Az idő múlása (II. rész)

Sziasztok!

Meghoztam a frisst. Ez most nem lett olyan izgalmas és túl sok párbeszéd sincs benne. Ez inkább egy leíró rész lett. De remélem így is elnyeri tetszéseteket. Várom a véleményeiteket! Köszönöm! Zora

 

Az idő percekben múlik. A percek gyorsan tovatűnnek az élet egy ösvényét határozva meg, ami egy bizonyos vég felé fut. Hányszor állunk meg, hogy ezen eltanakodjunk, hogy kutassuk minden létező okát, hogy eltanakodjunk, vajon mi választottuk-e ezen ösvényt, vagy csupán becsukott szemmel odasodródtunk? Mi lenne, ha meg tudnánk állni minden értékes percben, mielőtt tovatűnne? Láthatnánk a gereblyék végtelen sorát, melyek az ösvényt szántják, és látnánk a lehetőségeket, melyekkel más utat választhatunk!

X-akták c. film

Hosszú idő telt el az utolsó forks-i látogatásunk óta, még se felejti el egyikünk se az ott töltött időt – nem, mintha képesek lennénk rá.

Rengeteg örömmel teli élmény ért minket hosszú életünk során, mégis azokban az időkben voltunk a legboldogabbak.

Bella hiánya bennünk él, soha nem fog elmúlni, de nem is törekszünk ilyesmire, csak próbáljuk folytatni az életünket, ami már soha nem lesz ugyanolyan. Nélküle semmi sem olyan, mint amilyen akkor volt, mikor még a családunkhoz tartozott. Emiatt néha kifejezetten utálom Edwardot.

Hiányzik kedves, mosolygós arca, az állandó csetlése-botlása, hogy amit a fejébe vett azt tűzőn-vízen keresztül vitte.

Hiányzik, hogy Edward mellette olyan volt, mint egész létezésünk során soha senkivel, semmilyen körülmények között. Vele volt csak igazán boldog. Egyikünk se volt magánál, mikor engedtünk Edward nyomásának és asszisztáltunk Bella elhagyásához.

Hihetetlen, hogy egy vámpír így gondolkodik egy emberről, nem igaz? De mi nem vagyunk szokványosak. Akármilyen furcsa is vannak érzéseink. Bella pedig színt vitt az életünkbe.

Edward igazán, őszintén szerette őt és még mindig szereti.

Akkor miért hagyta el? Pont ezért. Annyira szerette, hogy normális életet akart neki. Még ha néha utálom is miatta, nagyon is megértem döntésének okát. Akármilyen bulinak is hangzik a vámpírlét, egyáltalán nem az és, ha nem muszáj, senkinek sem kívánjuk ezt.

Edward hozott egy döntést. Ez vagy jó, vagy nem. Nem a mi tisztünk eldönteni. Az viszont tagadhatatlan, hogy mindegyikünk rendesen megsínyli. Carlisle, Esmé, Jasper és én elég jól viseljük, pedig húgomként szerettem, de szívesen emlékszem vissza arra, amikor velünk volt. Emmett állandó viccelődéseire, Edward önfeledt arcára, Bellával való egymáshoz kötödésükre. De ez mind a múlt, a jelenre kell koncentrálni. Tudom, hogy Jake mellett biztonságos, boldog életet élt. Senki másra nem bíztam volna, főleg, mert úgy vonzza a bajt, ahogy senki más. De Jake soha nem hagyta volna, hogy bármi baja essen, ezt pontosan tudom. Csak az bosszantott, hogy így nem láttam, mi történik vele, valóban boldog-e, mert mikor utoljára láttam – egyszer visszaosontam megnézni – nem éppen úgy nézett ki. De az emberek könnyen felejtenek, sebeik hamar begyógyulnak. Ez valamennyire megnyugtatott, de természetesen nem teljesen. Főleg, mert nem tudtam mikor mondhatom azt Edwardnak, hogy itt az idő, elérkezett Bella távozásának ideje. Talán nem is akarta hallani.

Az idő múlásával egyre kevesebbszer kérdezte, mi van vele, majd többé már nem hozta szóba. Tudta, hogy fölösleges.

Rose és Emmett kapcsolata egyre csak romlik. Már alig beszélnek egymással. Nem látom, hogy szakítanának. Ezt a döntést még egyikük sem hozta meg. Nem is tudom mit tennék, ha ilyesmi történne. Nem tudom elképzelni. Mi egy életre választunk.

Edward megpróbált rendet teremteni közöttük, nem túl nagy sikerrel. Közben járására a helyzet nem romlott, de nem is javult. Tehetetlenek vagyunk. Ezt csak ők tudják maguk között megoldani. Emmett nem beszél róla, Rose pedig a megszokottnál is undokabb. A benne gyülemlő feszültséget azóta is Delana-n és az öccsén vezeti le, mivel ők csatlakoztak utoljára családunkhoz. Esmé pedig egyre jobban aggódik.

Ez a sok negatív energia egyikünknek sem tesz jót, sebezhetővé válunk tőle. Bella üdesége sec-perc alatt feloldaná ezt az egészet és kellemes hangulatot teremtene. Persze ez már nem lehetséges. Azért álmodozni jó.

Delana és az öccse, Robert, becenevén Rob, még Franciaországban csatlakozott hozzánk. Volt egy látomásom, hogy ez így lesz és Delana Edward társává válik majd. Sajnos ebbe az apró részletbe nem avathattam be, mert akkor foggal-körömmel harcolt volna ellene. Mindent megtett volna, hogy elkerülje ezt a helyzetet, ahogy Bellával tette. Igaz a kettő nem ugyanaz.

Talán jobb lett volna, ha hagyom, ahogy annak idején tettem, pedig akkor valóban boldog volt.

Most azonban Edward közel sem az. Úgy tesz, mintha minden rendben lenne. De én már láttam őt igazán boldognak és a jelenlegi állapota egy cseppet sem hasonlít arra. Mégis úgy tesz, mintha az lenne, amit elég rosszul csinál.

Ennél nagyobb bakot nem is lőhettem volna. Igaz csak azt láttam, hogy összejönnek, azt nem, milyen lesz a kapcsolatuk. Igyekszem jó képet vágni az egészhez és nem beleavatkozni, végül is az én hibám. Nem valami könnyű.

Már csak azért is, mert Delana nem éppen egy kedves teremtés. Lehet, hogy szép, de Bellához fel sem ér, aki szintén gyönyörű volt a maga egyszerű módján és bátyám oldalán igazán kivirágzott.

Az új családtagok, akik ennyi idő után már annyira nem is újak, eléggé hiúak és beképzeltek. Felsőbbrendű lényeknek tartják magukat és az embereket csak tápláléknak tekintik. Igaz, mikor csatlakoztak hozzánk, átálltak a mi étrendünkre, de előtte csupán szórakozásból is vadásztak emberekre.

Nem tudom, hogy találhattam Edwardnak ilyen rémes társat. Természetesen Ő minden szeszélyét elviseli és így kénytelenek vagyunk mi is. Bár nem értem miért, hisz még csak nem is boldog mellette. Esmé azzal érvel mindig, hogy legalább nincs egyedül, nem temetkezik búskomorságba, mint azelőtt. Ez rendben is van, de miért olyan társ kell neki, akit mindannyian nehezen viselünk? Tudom, tudom, az én hibám. Meg is kapom a magamét, amikor előhozakodom ezzel a témával, ezért inkább hallgatok. Igyekszem elviselni és évek óta megjátszani magamat, ami nem szokásom. Szókimondó vagyok, bár Edward előtt amúgy is nehéz titkolózni. Néha, amikor a fejemben vájkál, jókat mulat bosszankodásomon. Tudom, hogy valamilyen szinten pont ezért csinálja, így akar bosszút állni, ugyanakkor, mi vámpírok hűségesek vagyunk, örök-időre választunk párt, így esélyünk sincs arra, hogy őnagysága valaha is eltávozzon körünkből.

Az öccse ugyanolyan, mint ő. Le se tagadhatnák, hogy vérrokonok.

Elmesélték történetüket. A családjukkal a francia hegyekben voltak kirándulni, mikor vámpírok támadtak rájuk. Családtagjaikat egytől egyig kivégezték. Egyedül ők élték túl. Belőlük is táplálkoztak, de valami ok folytán nem szívták ki teljesen a vérüket, így átalakultak. Először azt se tudták mi van velük, ezért az erdőben bujkáltak és az arra tévedt emberek véréből táplálkoztak egészen addig, amíg meg nem tanulták uralni a szomjukat és nem úton-útfélen rátámadni mindenkire. Csak egymásra számíthattak. Miután úgy érezték képesek feltűnés nélkül elvegyülni a tömegben, visszamerészkedtek a városba. Jó képességeiknek köszönhetően az évszázadok során tetemes vagyonra tettek szert. Ennek következtében felhőtlenül élhettek hóbortjaiknak. Nagyjából ennyi. Jelenleg hozzánk tartoznak és minket boldogítanak. Az ember vadászatról leszoktak, de a beképzeltségük megmaradt, ami folyvást nő. Olyan magasan hordják az orrukat, hogy sokszor attól félünk, bármikor leeshetnek onnan. Lehet nem is ártana nekik. Legalább tanulnának belőle. De az is lehet, hogy nem.

−Á! Alice drágám! – már a hangjától is kirázott a hideg, pedig nem vagyok az a rázkódós típus. – Mit szólnál egy kis vásárláshoz?

−Köszönöm, de most nincs kedvem. – imádok vásárolni, csak nem vele. Eleinte élveztem, hogy ő is annyira szereti a butikokat, az új ruhákat, mint én, de hamar kiismertem és onnantól kezdve inkább hanyagoltam a vásárlást. Az igazi okát nem tudom megmagyarázni, de mióta ő itt van, lelohadt a szenvedélyem. Persze néha eljárogatok, mert új rucikra olykor-olykor szükségünk van, azonban próbálok olyankor, amikor Delana-n nincs vásárlási láz, ami igen ritka esemény. Legalább nem a mi pénzünkből költekezik.

Edward mérgesen nézett rám, de nem érdekelt. Ez a véleményem és kész. Ha nem tetszik, nem kell a fejemben kutakodnia.

A többiek élvezik, hogy nem cipelem magammal őket annyit, de a ruhatárunk vészesen amortizálódik, én pedig csak nagy ritkán jutok el a feljavításukig. Mert hiába jár Delana olyan sokszor plázákba – igazi pláza cica –, csak magára gondol. Na meg persze az öccsére, akiről, ha nem tudnánk, hogy férfi, azt hihetnénk nő, olyan lelkesedéssel kíséri el nővérét ezekre a túrákra, hogy lassan kezdem irigyelni. De csak nagyon lassan.  Néha Edwardnak is hoz egy-két kis kacatot.

−Oksika! Semmi gond. – vetette oda legyintve. – De te velem tartasz, ugye Rob? – felesleges volt megkérdezni tőle, hisz egy alkalmat se hagyna ki.

−Naná! – pattant fel a kanapéról. Képes napokat a tv előtt ülni és gagyi műsorokat nézni. Azon kevés vámpírok közé tartozik, akik érdeklődve figyelik a tv műsorokat. Bár az valószínűbb, hogy ő az egyedüli. Igazi megszállott.

−Rendben. Akkor induljunk. Majd jövünk szívem. – odacsoszogott Edwardhoz a Rose-nál is magasabb sarkú kis topánkájában, karján a kis retiküljével, a keze úgy állt, mint a hercegnőknek és csókot nyomott bátyám szájára. Úgy ki volt öltözve, mintha vásárlás helyett bálba készülne, egyrészes fehér kosztümöt viselt, amiben az egész háta csupasz volt. Bár Edward nélkül soha nem volt hajlandó elmenni ilyen helyekre. Büszkén csillogott-villogott fes kísérője mellett minden egyes alkalommal. Ilyenkor a szája fülig ért. Az összes vendég őket bámulta és irigyelte. Kinézetileg összeillettek, ez nem vitás. De hiányzott Bella egyszerűsége, visszahúzódása, hogy úgy kellett kikönyörögni tőle az ilyesmit.

 persze fehér, egyrészes nadrágkosztümben

hátul csupasz háttal és kevesebb táskával

Hirtelen egy árny suhant el a szemem előtt. Teljesen valóságosnak tűnt.

−Bella! – dermedtem le. A szobára jéghideg csend telepedett. Edward nem vett levegőt, szeme elsötétedett, arcvonásai megkeményedtek. Minden szem rám szegeződött.

−Tudnom kéne valamiről? – kérdezte Delna egy csepp érdeklődést sem tanúsítva. Edward megrázta a fejét. – Oké. Akkor majd jövünk. – le is léptek. Soha nem tartoztak közénk annyira, hogy egy ilyen esemény jelentőségét felfogják, na és Belláról nem tudnak. Jobbnak láttuk nem beavatni őket. Különben is semmi közük hozzá.

−Mi van Bellával? – meredt rám Edward rideg tekintettel. Sikerült gyorsan másra terelnem a gondolataimat, így nem láthatta azt, amit én.

−Semmi. Csak rá gondoltam. – igyekeztem nem kimutatni idegességemet. A szoba ismét felélénkült. Csak Edward nem mozdult. – Sajnálom, hogy ezzel feltéptem a sebeket! – tényleg sajnáltam. Általában nem beszéltünk róla. Legalábbis előtte nem. Mindenki saját maga módján viselte el a hiányát.

Látni kellett volna Edward világfájdalmas arcát. Mindig Jasper vágott ilyen fejet, mikor még nehezen tudott meglenni az emberek között és az összes idegszálával az önmegtartoztatásra fókuszált. Edward még annál is rémesebben nézett ki. Nem kavarhattam fel őt jobban. El is hagyta a nappalit.

Én magam sem tudom, mit láttam. Csak egy árny volt, de mintha Bella suhant volna el lelki szemeim előtt, üdén és fiatalon, mint ahogy néhány évszázaddal ezelőtt utoljára láttuk. De ez lehetetlen. Biztos csak rosszul láttam. Azonnal el is felejtettem az egészet, hiszen nem is láttam tisztán. Csak egy alak volt, aki szélsebesen futott el előttem.

Néhány éve Alaszkában tartózkodunk. Igyekszünk alkalmazkodni a környezethez, ezért mi is rendesen felöltözünk, ha kimegyünk a szabadba pedig nincs szükségünk többrétegű öltözékre, de nem lóghatunk ki a tömegből. A hideg jót tesz, többet lehetünk a szabadban, a friss levegőn, ami máshol nem túl gyakran adatik meg.

A jégtáblák vészesen olvadoznak, egyre csak fogynak. Ki tudja hányszor térhetünk még vissza ide mielőtt az egész helyét átveszi a zöld uralom és a napsütés.

−Ideje visszatérnünk Forksba! – jelent meg pár perc múlva ismét Edward. Ettől a kijelentéstől valamennyien padlót fogtunk.