Azért fáj most annyira a búcsúzás, mert lelkünk összeér. Talán eddig is így volt, és így lesz a jövőben is. Lehet, hogy ezelőtt már ezer életünk volt, és mindegyikben találkoztunk. És lehet, hogy mindegyikben ugyanaz volt az oka szétválásunknak. Ez azt jelenti, hogy a mostani búcsú búcsú az elmúlt tízezer évtől, és talán a jövő előjátéka.
| Ön a barátom. (...) Nyomorult életem egyetlen vigasza, akit az ég adott nekem. Ha kissé későn is, de végül is nekem adta ezt a megbecsülhetetlen ajándékot, és hálát mondok ezért. Abban a pillanatban, amikor örökre búcsút veszek öntől, azt kívánom, találja meg a boldogságot és mindazt a jót, amit megérdemel. | ||
| Alexandre Dumas | ||
Sziasztok! Végre itt a friss :) Tudom kicsit sokáig tartott, de remélem tetszeni fog :) Kissé hosszúra sikeredett és annyira nem is izgalmas, de ettől függetlenül, szerintem, nagyon jó. :) De hát ezt nektek kell eldöntenetek. :) Kicsit elszaladt velem a ló, ezért a vége felé 18-as karika is van benne. Remélem nem baj :) Ennek úgyis meg kellett történnie. Majd ti is látni fogjátok miért :) Várom a véleményeiteket! :) Komizzatok bátran! :) Pusza mindenkinek! Zora
Száguldok. Hihetetlen, de olyan sebességgel haladok magamtól, amit eddig csak kétféleképpen volt alkalmam megtapasztalni. Akkor, amikor Edward, vagy Jake kénytelen volt a hátán, vagy az ölében cipelni. Most pedig egyikükre sincs szükségem a szabadság emely érzéséhez.
Óriási áldozat volt Jake-től, amit értem tett. Soha nem hittem volna, hogy ilyesmire képes lenne. Ebből látszik, ő tényleg, igazán szeret engem. A fájdalom, amit éreztem elmúlt. Nem maradt más a helyében csak a düh. A düh, amit Edward Cullen iránt érzek, aki csakúgy itt hagyott engem, kitéve minden veszélynek, amit a távozásával okozhatott. Igyekeztem nem gondolni erre új életem első napján. Már csak egy valami aggasztott. Charlie. Mit fogunk neki mondani? Hogy fogja fogadni, hogy a lánya nincs többé? Na és a legfontosabb, mit fog tenni Jake-kel, ha közölte vele, hogy nem volt képes vigyázni rám? Ezek a gondolatok nem hagytak nyugodni, de mindemellett sok más is kavargott bennem.
Amikor felébredtem minden olyan furcsa volt. Csupa idegen vett körbe, azt se tudtam hol vagyok. Megrémültem. Azonnal támadó állást vettem fel, hogy ha kell, meg tudjam védeni magamat. Meglepődtem saját reakciómon. Nem tudtam mi történt velem. Ekkor a körülöttem tornyosuló tömegből kivált egy ismerős arc. Lassan, óvatosan közelített felém, mint, aki attól fél megijedek tőle. Rögtön felismertem Jake-t, akinek a helyes arc-és testvonalai még jobban kirajzolódtak még jobban megmutatva tökéletességét. Arcán félelem tükröződött. Ahogy közeledett felém kinyújtotta a karját. A jelenlététől biztonságban éreztem magam. Én is feléje nyújtottam a karomat és megfogtam az övét. Ezután ért csak az igazi meglepetés. Jake elmesélt mindent és azonnal tudtam mivé lettem.
Nem volt más választása, mint átváltoztattatni, csak így menthetett meg. Megdöbbentem, főleg az ő
szájából hallva ezt, de egy percig sem haragudtam rá. Hisz mindig is ezt akartam. Igaz nem ilyen módon, nem itt és nem velük. Mégis elértem célomat és a legjobb barátomat sem veszítettem el. Ez volt, ami számított.
Túl könnyen fogadtam volna ezt az egészet? Látszólag lehet. Legbelül össze voltam zavarodva. Féltem. Nem tudtam kire számíthatók, hisz ezek után nem támaszkodhatom mindenben Jake-re, mint eddig. Nem tudtam mihez kezdjek, hogyan tovább. A falkával nem maradhatok. Ugyan Jake biztosított róla, hogy minden tagjuk tud a kialakult eseményekről és emiatt nem kell aggódnom, nekik továbbra is csak Bella vagyok, ahogy eddig is. Még sem ugyanaz.
Jake most is mindenre gondolt és nem hagyott kétségek közt vergődni. Biztos leolvastam az arcomról mi játszódik bennem. Már szavak nélkül is tökéletesen megértettük egymást. Rámutatott Ryan Fountain fontosságára, akire emberként szintén olyan hatással voltam, mint Edwardra. Nehezemre esik még mindig kimondani a nevét, de minden alkalommal könnyebb. Az ő mérge csörgedezik az ereimben, neki köszönhetem, hogy még itt vagyok. Felajánlotta, csatlakozzak hozzájuk, mint a társa. Nem volt szükségem túl sok időre végig gondolni. Mihez kezdhettem volna egyedül? Úgy döntöttem velük maradok. Kedvesen fogadtak. Erre volt most szükségem. Érezni, hogy valóban tartozok valahova és többé nem kell félnem attól, hogy elhagynak.
Jake arca volt az, ami továbbra is gyötört. Tele volt fájdalommal, szenvedéssel. Ismét fájdalmat okoztam neki, mint már annyiszor. Ő még is mellettem állt minden pillanatban, és még azon túl is. Mindig, amikor szükségem volt rá, de én ezt soha sem tudtam neki kellőképpen viszonozni. Vámpírként még inkább nem viszonozhattam az irántam táplált érzéseit. Csak azt reméltem egyszer ő is rá akad egy lányra, akibe belevésődhet és akkor végre véget ér minden szenvedése, amit én valaha is okoztam neki. Számomra a legmegfelelőbb társ most már valóban egy vámpír lehet csak. Név szerint Ryan, aki elejétől kezdve vonzódott hozzám, még akkor is, amikor nem volt valami jó állapotban.
Be is mutatott a családjának, akik közül néhányan igen mókásak voltak és erre ő is figyelmeztetett. Tényleg nagyon kedvesen fogadott mindenki. Ugyanakkor meglepettség tükröződött mindannyiuk arcáról. Ezt nem tudtam hová tenni, mivel nem voltam tisztában minden mozzanattal, ami átváltozásom előtt, meg közben történt. Erről az időről homályosak az emlékeim.
Ráadásul ott volt még a saját testem is. Nem kellett tükör elé állnom ahhoz, hogy tudjam milyen lehet. Márvány sima, hófehér bőr, csillogó, tökéletes test, akár egy szoboré, vörösen izzó szemek. Aztán a felismerés majdnem hanyatt vágott. Ryan családjában mindenkinek ilyen a szeme, de rajtuk látszik a sokéves tapasztalat és, hogy nem újszülöttek. Ez csak egyet jelent. Vajon képes leszek én is ezt az életformát fojtatni? Hisz, amikor vámpír akartam lenni, nem erre készültem. Fogalmam sincs. Abban viszont biztos vagyok, hogy az új családom mindenben segíteni fog nekem. Azt mondták a család nő tagjaiért bármire képesek, foggal, körömmel harcolnak értük és most már én is közéjük tartozom. Elég erős lehet köztük a kötelék. Meg merném kockáztatni, hogy még Cullenéknál is erősebb.
Velük maradtam és ez volt a legjobb döntés, amit hozhattam, ha nem akarom a mindennapjaimat magányosan, elbujdokolva tengetni. Már pedig nem akarom.
A félelmek, kétségek itt lappanganak bennem, de az ellenérvek mellett eltörpültek. Meglepő módon a szomjúság sem tört rám olyan erővel, hogy képes lennék miatta bármire. Elég jól bírtam. Igaz a torkom kapart egy kicsit és egyre jobban égett, de semmi olyat nem okozott, amivel ne tudtam volna megbirkózni. Mennyit hallottam, hogy más se fog érdekelni csak a gyilkolás. Ennek ellenére jobban foglalkoztatott az, mi van Jake-kel, a falkával, és megismerhessem az új családomat. Csak ezután jött minden más.
Most pedig itt futok az erdőben Ryannel, az új párommal. Ez a helyzet nagyon furcsa nekem, hisz nemrég még az Edward által hagyott tátongó űr és egyéb általa okozott dolgok miatt szenvedtem. Aztán egyik pillanatról a másikra vámpír lettem és egy másik családhoz tartozom, másvalaki társaként. Nem egyszerű az ügy, de képes vagyok gyorsan alkalmazkodni. És Ryant is elfogadom páromnak. Nem könnyű, hisz a szívem még mindig másért epekedik, de neki köszönhetem az életemet. Alig ismerem, de máris többet tett értem, mint az a férfi, akit a világon mindennél jobban szerettem. Csakúgy egyszerűen elhagyott, minden nehézség nélkül ahelyett, hogy átváltoztatott volna. Inkább meghagyott gyönge embernek ezzel is alapot adva arra, hogy bármikor leléphessen, amikor már megunt.
Nem érdemes a múlton rágódni. Egy új élet vár rám más valaki oldalán. Ami egykoron annyira fájt, vámpírként semmiség. Nem azt mondom, hogy túl vagyok rajta. Soha sem leszek igazán, mert az, amit Edward iránt éreztem különleges volt, amit soha senki iránt nem fogok érezni. És ez nem múlik el egyik napról a másikra. De nekem most a jelenre kell koncentrálnom, élnem kell tovább az életemet, ami gyökeres változáson ment át. Végre ahhoz a világhoz tartozom, amelyikhez mindig is akartam. És ki akarom élvezni minden percét, nem rágódva a múlton. Ami volt az elmúlt. A többi meg majd jön magától.
Kéz a kézben futottam Ryannel az első vadászatomra. Megkönnyebbültem, hogy első körben nem embereket vettünk célba. Ettől nagyon félek. Képes leszek az ő vérükkel táplálkozni, amikor körülöttem mindenki azt teszi majd? Ráérnék ezen még gondolkodni, de a tudat valahogy még sem hagyott nyugodni.
−Ryan! – lassítottam le a lépteimet. Ő automatikusan hozzám igazodott. Megálltunk. Szembefordult velem, de a kezemet továbbra sem eresztette el.
−Igen? Baj van? – nézett rám aggodva. Ilyenkor olyan kisfiúsan néz ki, mint egy gyerek. Gyönyörű, tökéletes arcvonásai vannak, ami egy vámpírnál nem is meglepő, de csak most tudtam jobban szemügyre venni. Hosszú szempillákkal és a pólója alatt is jól látható izmos felsőtesttel rendelkezett. Arca meg-megcsillant, amikor a nap egy-egy sugara néha utat tört a felhők és a fák sűrűje között.
−Valami nem hagy nyugodni. – kivel mással beszélhetném meg a felmerülő problémákat? Hozzátartozom.
−Mondd csak! Nekem bármit elmondhatsz. – biztatóan tekintett rám. Valamiért már az elejétől kezdve bíztam benne, nem is láttam értelmét titkolózni előtte. Ennek ellenére kínosan éreztem magam. Viszont valakivel meg kellett osztanom aggályaimat. Jake meg nem volt itt. Ezek után nem is lehet mindig mellettem, ahogy régen.
−Ti ember vérrel táplálkoztok legtöbbször. Nem? – nem tudtam, hogyan találjam a dolgot. Mi van, ha ki nevet?
−Általában igen. – mosolygott rám türelmesen. Semmi jelét nem adta, hogy zavarná őt a totojázásom.
−Én nem tudom, hogy képes leszek-e rá. A Cullen család, akikhez egykoron tartozni akartam, csak állátok vérével táplálkozott. – elhatároztam teljesen őszinte leszek. Már úgyis tudta, hogy nem rág egy másik vámpírhoz tartoztam, aki elhagyott és ezzel nagy fájdalmat okozott nekem. Szóval tisztában van a részletekkel.
−Tudom. Már említetted. – arca kissé feszült lett. – Emiatt pedig egyelőre nem kell aggódnod. Semmi olyat nem kell tenned, amit nem akarsz. Egyszerűen csak hagyd, hogy az ösztöneid vezessenek. Mit érzel? – csukott szemmel beleszagoltam a levegőbe. Nem messze tőlünk megéreztem néhány állat illatát. Nem voltak valami étvágygerjesztőek, de jobb, mintha emberek lettek volna.
−Tőlünk keletre. Azt hiszem egy egész csorda. Vagy legalábbis nagyon sokan vannak. – a szememet továbbra sem nyitottam ki. Erősen koncentráltam. – A tónál. Hallom, ahogy isznak. – büszkén tértem vissza a valóságba. Azt hiszem elsőre nem is ment olyan rosszul.
−Nagyon jó. Mutasd az utat. – elengedte a kezemet én pedig elkezdtem az illatok irányába futni. A széljárás is jó volt, mert pont felénk hozta azokat. Ryan közvetlenül mögöttem haladt, még egy kis verseny is kialakult köztünk, amit iszonyúan élveztem. Pár perc múlva elértük a tavat. Valóban egy csorda lefetyelte a vizet. Még hozzá szarvasok. A fák mögül figyeltük őket.
−Most mit tegyek? – fordultam Ryanhez. Még soha nem volt ilyesmiben részem, azt se tudtam, hogy kezdjek hozzá.
−Maradj itt és nagyon figyelj! Megmutatom hogyan kell. – mint egy gazella kiszökkent rejtekhelyünkről és már el is kapott egyet. Figyelmesen figyeltem minden egyes mozdulatát. – Rajta! – szólt nekem miután végzett első áldozatával. Nekem több se kellett. Előugrottam a bokor mögül és rávetettem maga a hozzám legközelebb eső szarvasra. Semmi sem érdekelt. Az ösztöneim teljesen átvették az agyam fölött az irányítást. Fogamat a nyakán lüktető érbe vájtam és addig szívtam, míg egy csepp sem maradt benne. Ennyi nem volt elég, a szomjam nem csillapodott, testem többet követelt. Nem voltam rest, még elkaptam kettőt, mire úgy éreztem tele vagyok. A ruhám nem úszta meg szárazon. Ryan egy fának támaszkodva állt és engem nézett. Az ő ruhája makulátlan volt, mint, aki egész idő alatt nem tett semmit, csak a fa tövében álldogált.
−Mi történt? – kérdeztem ijedten. A levegőbe szagoltam, de semmi gyanúsat nem éreztem. Rajtunk kívül senki nem járt az erdőben. Legalább is felénk nem.
−Semmi. – mosolygott. – Csak hihetetlenül gyönyörű vagy. – most biztos elpirultam volna, de szerencsére ez a tulajdonságom vámpírrá válásommal egy időben eltűnt.
Vajon nekem is van valami különleges képességem, mint Cullenéknek? Na, de elég volt! Nem gondolhatok mindig rájuk. Elmentek és engem itt hagytak. Ha képesek voltak erre, nem jelenthettem túl sokat a számukra.
−Nektek vannak különleges képességeitek? – bukott ki belőlem. Ryan meglepetten nézett rám.
−Nincsenek. Miért? – még sokat kell megtudnunk egymásról az biztos.
−Csak, mert ismertem néhányat, akiknek volt. – mondtam nemes egyszerűséggel.
−Értem. Cullenék, igaz? – bólintottam. Láttam rajta nem lelkesedik túlságosan azért, hogy ilyen sokat emlegetem őket, de hát más vámpírokkal nem nagyon volt tapasztalatom. Kivéve néhány kivételes alkalmat, amikre nem szívesen emlékszem vissza. – Hallottam, hogy léteznek ilyenek, de én még soha sem találkoztam eggyel sem. A családomban sem rendelkezik senki semmilyen képességgel. – végül is nem számított. Még örültem is neki, mert így kevesebb dolog volt, ami rájuk emlékeztetett volna.
−Ryan! – erre megint felkapta a fejét.
−Tessék? – gyanakodva méregetett.
−Csak azért kérdeztem, mert Edward – minden egyes alkalommal, mikor rá gondolok, a szívem még mindig összeszorul pedig már nem is dobog. – tudott olvasni a gondolatokban, kivéve az enyémben, ezért úgy gondolták, hogy nekem ehhez kapcsolódva lesz majd valami képességem, ha átalakulok. – mintha megkönnyebbült volna, hogy csak erről van szó. Semmit nem tudtam leolvasni az arcáról, teljesen maszkká változott. – Hogy fogjuk megtudni, hogy nekem van-e valami? – valóban izgatott ez a dolog, mert ha a közelemben nincs senki olyan, akkor soha nem fogom megtudni.
−Nem tudom, de megtaláljuk a módját. – közelebb jött, ismét megfogta a kezemet. Még mindig az utolsó áldozatomnál álltam gondolataimba mélyedve. – Ideje mennünk, ha befejezted.
−Persze. Elég volt ennyi. – néztem vörösen izzó szemeibe. Kíváncsi lettem volna, milyen volt az eredeti szemszíne. De még bőven van idő ilyesmire. Arra néztem, ahol ő végzett egy szarvassal. Azokon kívül amiket én elejtettem nem volt több. – Neked elég volt ennyi?
−Igen. Pár napja vadásztam. – akkor elég jól bírhatja, mert a szeme egyelőre még egyáltalán nem kezdett sötétedni.
Hiányzott az aranyszínű szemek ragyogása. Most már az enyém sem lesz olyan soha. Ez elszomorított kicsit. Közben újra futásnak eredtünk. Hamar vissza is értünk a nagy házhoz. Mindenki a nappaliban ült, mintha csak ránk várnának.
−Húh! Látom jól mulattatok. – nézett végig rajtam Domi. Ekkor jutott az eszembe, hogy a ruhám nincs valami jó állapotban.
−I-gen. – sütöttem le a szememet szégyenlősen, de a várva várt pirulás elmaradt.
−Nyugi húgi! –kapott fel Dean. – Majd belejössz. Isten hozott még egyszer óriási családunkban. – jó hangulata rám is átragadt nem, mintha olyan rosszul éreztem volna maga, csak kicsit feszélyezve. Még mindig nem szoktam meg teljesen a gondolatot, hogy most már én is Fountain vagyok.
−Köszönöm! – nevettem el magam, miközben még mindig a levegőben tartott.
−Azért csak lassan a testtel! – dorgálta le Ryan. – Ő hozzám tartozik.
−Ugyan már öcsi! Tudod, hogy ezt teljes mértékig tiszteletben tartjuk. – néztek rá mind a ketten mérgesen. – De új kishúgunk van. Ezt megkell ünnepelnünk! – fogta át a vállamat, amikor végre újra szilárd talajt érezhettem a talpam alatt.
−Talán majd később. – avatkozott közbe Marco, a család feje. Milyen jó, hogy a vámpíroknak kitűnő memóriájuk van, különben biztos nem emlékeznék egyikőjük nevére sem. – Néhány fontos dolgot meg kellene beszélnünk.
−Előbb szeretném rendbe hozni magamat, ha lehet. – már majdnem el is feledkeztem ramaty kinézetemről.
−Persze. Tami megmutatja, hol találsz ruhákat, meg mindent, ami kell. – olyan hivatalos hangnemben beszélt, azt hittem tárgyaláson vagyok.
−Amíg vártuk, hogy felébredj – jelent meg a barna hajú, karcsú teremtés. Szimpatikus lány és nagyon kedves. Alice-re emlékeztetett. Nem tudom miért. Nem volt bennük túl sok hasonlóság. Tőlem kicsit alacsonyabb volt, de fejét göndör, hosszú barna haj koronázta, szeme pedig vörösen csillogott. –, beszereztünk neked néhány új cuccot. – mesélte lelkesen.
−Bella! – bukkant elő Jake ismerős arca. Eddig észre se vettem, hogy még mindig itt van. – Jól vagy? – kapott a karjaiba.
−Persze. Vigyázz Jake! Tiszta kosz vagyok. – nem szerettem volna, ha így lát, vagy így ölel meg. Nem akartam neki még több fájdalmat okozni. A ruhám szakadt és véres volt. Jelenlegi mivoltom ékes bizonyítéka. Így is nehéz neki, nem akartam még jobban megnehezíteni a dolgát.
−Nem érdekel. – mit sem törődött ellenkezésemmel, én meg nem akartam durva lenni, mert most erősebb vagyok nála, ezért figyelnem kellett a mozdulataimra. – Úgy aggódtam! – szorított magához. Olyan jól esett az érintése, jó volt hozzá simulni. Hideg érintésemtől, ahogy karjaimat a dereka köré fontam, megborzongott. Neki ez sem számított. Neki még mindig csak Bella vagyok. Nagyon hálás vagyok azért, amiért ilyen jó barát, de most már ideje magára is gondolnia.
−Jake! Többé nem kell értem aggódnod. Erősebb anyagból vagyok. – hátráltam egy kicsit. Láttam, hogy szavaim mélyen érintették. – Sajnálom! – bújtam vissza meleg karjai közé.
−Semmi baj. Igazad van. Csak annyit aggódtam érted, hogy nem könnyű hozzá szokni az új helyzethez. – mondta szelíden. Puszit adott a fejemre.
−Tudod, hogy szeretlek. – könnyek csípték a szememet, de sírni nem tudtam. Mindig hálás leszek neki azért, amit értem tett. Ő a legjobb barátom és ezen semmi sem tud változtatni. Éreztem, hogy Ryan tőlünk nem messze eléggé feszeng ettől a helyzettől. – Jake! – bújtam ki az öleléséből. – És ő…
−Jól van. Emiatt ne aggódj! – mindig tudja mire gondolok.
−Nagyon szeretném végre látni! – igen. Erre eddig nem is gondoltam pedig ez lett volna a legildomosabb.
−Ő is, és ha eljön az idő, akkor fogjátok is. – ebben Jake-re hagyatkoztam. Ő jobban tudja, mi a legjobb.
−Most akkor elmegyek átöltözni. – pusziltam meg az arcát. Tami kézen fogva húzott maga után. Mielőbb elakart tűnni a farkas a közeléből. Szerintem soha sem gondolta volna, hogy valaha is ilyen közelségbe fog kerülni az ősi ellenséghez. Az én Jacobom. Többé nem lehet az én saját napom. Ez azért engem is nagyon elszomorít.
Gyorsan lezuhanyoztam, tiszta ruhát vettem, majd visszasiettem a nappaliba. Jake még mindig itt volt, és csatlakozott hozzá Seth is.
−Seth! – kiáltottam örömömben. Szélsebesen mellette termettem és átöleltem. Nem érdekelt az engem fürkésző sok tekintet.
−Hé! Én is örülök, hogy látlak, de azért óvatosan! – szisszent fel.
−Ó! Bocsánat! – húzódtam arrébb.
−Semmi gond! – vigyorgott rám. – Örömmel látom, hogy majd ki csattansz az egészségtől. – mért végig tetőtől-talpig.
−Igen. – jó volt őt is látni. Legalább nem Jake az egyetlen, aki a közelembe merészkedik. Nem tagadom, hiányoznak a többiek, még Paul is. Annyi időt töltöttem velük, hogy már közéjük tartozónak éreztem meg. Most minden megváltozott.
−Akkor kezdhetjük? – nézett végig rajtunk Marco. Mindenki csendben bólintott. – Rendben. Kezdjük akkor a családunk legfontosabb szabályával. Bella! – nézett rám határozottan. – Mostantól te is közénk tartozol, rád is vonatkoznak ezek a dolgok. A többiek tisztában vannak ezzel, ezért most ez csak neked szól. – nem szóltam egy szót sem. Figyelmesen hallgattam. – Egyetlenegy szabályunk van, amit minden körülmények között be kell mindenkinek tartania, ha nem akarunk feltűnést és ezzel veszélybe sodorni a családunkat. Neked ez még nehezen fog menni, de mindenben segítünk, hisz egy család vagyunk. – furcsa volt Marco szájából ezeket a szavakat hallani. – Mi megtanultuk uralni a szomjunkat, így betudtunk illeszkedni az emberek társadalmába. Ez azt jelenti, hogy nem ölünk nyíltan, most jön a lényeg, és soha, de soha nem vadászunk azon a területen vagy annak a közvetlen környékén, ahol éppen élünk. Inkább többszáz km-rel arrébb megyünk, vagy a közeli erdő állataira vadászunk. Bár nem minden város környékén van erdő. Megértetted? – ez a kioktató hangnem nem tetszett, de most ilyesmin nem akartam rögtön az első nap vitatkozni. Úgy látszik itt a családfőnek sokkal nagyobb szerepe és tekintélye van.
−Azt hiszem egyszer már Ryan említette ezt a dolgot. – a magam részéről maradnék az állatoknál, de félek ez nem lesz mindig lehetséges. Ryan rájöhetett mire gondolok, mert elmosolyodott.
−Jól van. Akkor ezen nincs is, mit magyarázni. Térjünk át a másik fontos dologra. Rengeteg ismerősöd van itt, akik nem láthatnak így. Meg kell beszélnünk, mi legyen. Személy szerint úgy gondolom, tovább kellene állnunk. Nem biztonságos, ha itt maradunk. – morajlás futott végig a körülöttem lévőkön.
−Egyetértek Marcoval. – szólalt meg Dean. – Bella nehéz időszak alatt áll, az a legjobb, ha tisztes távolságban leszünk a szeretteitől. – be kellett látnom, nem mond butaságot. Ha kiborulok, elvesztem a fejem, jobb ha nem itt teszem. – Gondolom nem akarna egész nap bezárva lenni, hogy senki ne ismerje fel. – ebben szintén igaza van.
−Akkor mindenki egyetért? – kérdezte Marco.
−Igen. – felelték egyszerre.
−Holnap reggel elhagyjuk a várost.
−És mi lesz Charlie-val? – rémülten fordultam Jake-hez.
−Őt majd én elintézem. – nem bízhattam rá ezt az iszonyú feladatot.
−Charlie kifog nyírni Jake, fegyvere van. – rémület ült ki az arcomra. Ez a gondolat megőrjített. Apa nem fog csak úgy belenyugodni, hogy Jake elvesztett. Képes rá és kárt tesz benne.
−Ezzel te ne foglalkozz. Charlie most már a mi gondunk. – úgy mondta ezt, mintha engem hidegen hagyna mi lesz az itt hagyott szeretteimmel. – Egy idő után belefog nyugodni. Majd ki találunk egy hihető mesét és akkor senkinek nem fog semmi baja esni.
−Megígéred? – néztem rá szomorúan. Most is ő az, aki mindenre tud megoldást. Miért nem voltam képes őt szeretni? Miért kellett nekem olyasvalaki, aki soha sem tartott magához máltónak? Ezt minden tettével bizonyította is. Eldobott, mint egy rongyot, amikor már túl terhes voltam számára. De elég a nyavalygásból. Jake megint olyan áldozatot hoz értem, amire csak az képes, aki igazán szeret. A szívem majd belesajdult. Mennyi fájdalomnak, gyötrelemnek tettem ki ezt a csupa szív srácot. Nem ezt érdemelné.
−Persze. – mosolygott rám, de a szeme szomorú maradt.
−És veled mi lesz? – még mindig nem voltam biztos benne, hogy készen állok az elválásra. De nincs más esélye új, boldogabb életet kezdeni csak, ha én már tisztes távolságban vagyok tőle.
−Jól megleszek. Miattam ne aggódj! – gyönyörű barnai szemeit fátyol fedte. Hogy fognak nekem hiányozni az állandó aggodalmai, meleg, oltalmazó teste. Az egész lénye.
−Jake! – bújtam megint hozzá, ma már sokadszorra. Rettentően letört az elválás gondolata. Legszívesebben soha többé nem eresztettem volna. De ezt a jogomat abban a pillanatban elvesztettem, amikor belépett velem ebbe a házba.
−Hé! Én itt leszek mindig. Nem megyek sehova. Ha egyszer visszatérsz, itt megtalálsz. – simogatta nyugtatólag a hátamat. Mindig ezt csinálta, ha valami miatt túlságosan kiakadtam. Hihetetlen ez a Jake. Most is ő vígasztal, amikor nekem kéne őt.
−Biztos? – szemét dolog volt tőlem ilyen ígéretet kicsikarni, de hallanom kellet a szájából.
−Biztos. – a szavai megnyugtattak. Akkor is, ha nem lehetek benne elég biztos, hogy így lesz. – Holnap reggel itt leszünk a búcsúnál. – simogatta meg az arcomat, aztán Seth-tel együtt távozott.
−Szia Bells! Reggel találkozunk! – köszönt el Seth is, aki egész idő alatt meg se szólalt. Egyedül maradtam az új családommal.
−Hosszú volt ez a mai nap. Ideje visszavonulnunk. – nem értetem, mire gondol, hisz a vámpírok soha nem fáradnak el és soha nem alszanak. Én nem is éreztem magamon semmi változást. A testem tele volt energiával.
−Bella! Még annyit hadd fűzzek hozzá, hogy a fiatalabb családtagok mind apának és anyának hívnak minket, míg a többiek a keresztnevünkön. A döntést rád bízom. Ahogy neked kényelmesebb. – szorította meg a kezem, de meg se éreztem.
−Köszi apa! Mindenért hálás vagyok! – hálálkodott Ryan. Gondolom, amiért megmentettek.
−Kellemes éjszakát! Még egyszer Isten hozott nálunk! – ölelt meg Terry. Egész nap alig lehetett hallani a hangját. Ha jobban belegondolok nem is hallottam őt beszélni. Ebben a családban férfiuralom van, hisz eddig csak ő meg Tami voltak lányok. De én azért nem fogom hagyni magam.
−Nektek is és nagyon köszönöm, hogy ilyen kedvesen fogadtatok. – viszonoztam kedvességét. Mindenki elvonult a saját kis birodalmába.
Ryan felvezetett a saját szobájába. Nagyon tágas volt, a szoba közepén egy óriási ággyal. Kérdőn néztem rá.
−Beszereztem egyet, amíg… − nem kellett befejeznie, tudtam mire gondol. – Eddig csak apáéknak és Jami-éknek volt ágyuk, mert csak nekik volt párjuk.
−Ryan! – szakítottam félbe.
−Tudom. Ez túl gyors neked. Semmit sem kell elsietnünk. Rengeteg időnk van. – két keze közé fogta az arcomat. Nem húzódtam el. Ajkával óvatosan, lágyan érintette az enyémet. Amikor látta, nem támasztok ellenállást, felbátorodott. Nyelve utat tört magának a számban. Edwarddal való csókunkhoz nem volt hasonlítható. Nem volt olyan lágy és kellemes, ugyanakkor nem volt szükségünk óvatosságra sem. Teljes mértékig átadhattuk magunkat egymásnak. De nem mérhetek mindent és mindenkit hozzá. Elhagyott. Ryan soha sem tenne velem ilyet.
Nyaka köré fontam a karjaimat és viszonoztam a csókot. Lassan az ágy felé húzott, majd ledöntött rá és rám feküdt. Vadiúj ruhám nem úszta meg szakadás nélkül. Róla is gyorsan lekerültek a ruhák. Először a mellemet kényeztette a kezével és a szájával, alig bírtam visszafogni magam. Mindent elfelejtettem, kéjes nyögés hagyta el a számat, ami csak még jobban feltüzelte. Keze végig vándorolt a derekamon egészen a combomig, míg el nem érte nőiességemet, ami már belülről forrt és többet akart. A kezével belém hatolt olyan vágyat keltve bennem, amit már nagyon régen nem éreztem. Ki-be mozgatta én pedig nem bírtam tovább. Magamhoz húztam és olyan szenvedéllyel csókoltam, hogy mindketten majdnem elégtünk annak ellenére, hogy testünk jéghideg volt. Most meg égett a bőrünk egymás érintésétől. Magamban akartam érezni. Két kezem közé vettem férfiasságát, amitől halkan felnyögött és magamba csúsztattam. Lassan elkezdett mozogni. Halk sikkantások hagyták el a számat minden egyes lökésnél. Testünk egy ütemre járt, míg mind a ketten egyszerre el nem értük a kielégülés csúcspontját. Minden várakozásomat felülmúlta. Vámpírként minden sokkal intenzívebb volt. És már nem kellett amiatt aggódni, hogy kért tesznek bennem. Illetve nekem kellett vigyáznom Ryanre. Egyszerűen csodás volt.
Fantasztikus éjszakát töltöttünk együtt. Soha nem fogom elfelejteni, de valószínű nem ez volt az utolsó, hisz hozzá tartozom. Immár nem csak lelkestül, de testestül is.
Másnap már nagyon korán mozgolódást lehetett hallani. Mi még egymás karjaiban feküdtünk az együtt töltött éjszaka hatása alatt állva.
Vajon a többiek mivel tölthetik az éjjeleiket? Egész éjszaka semmi zajt nem lehetett hallani. A mi hangunkon kívül, aminek a gondolatára kissé zavarba jöttem.
−Ideje készülődnünk. Apa biztos korán akar indulni. – kászálódott ki az ágyból Ryan. Izmos, jól kidolgozott felső teste, kockás hasa most is ámulatba ejtett. – Bella! Szedd össze magad! – nevetett rám, mikor észrevette, őt figyelem. Leheveredett mellém és megcsókolt. – Öltözz fel, különben elvesztem a fejem és soha nem leszünk indulásra készek. – hallgattam rá. Nagy nehezen én is kievickéltem az ágyból. Ő se vette le rólam a szemét miközben öltöztem, ezért direkt lassan csináltam. Hallottam, ahogy halkan felnyögött. Ez mosolyt csalt az arcomra. Majd neki állt csomagolni.
−Bőröndök? – néztem rá meglepetten.
−Persze. Miért? Miben akarod vinni a ruháidat? – nem értette meglepettségemet.
−Csak fura. Nem lehet könnyű őket futás közben cipelni. – olyan hangos nevetés tört fel belőle, mintha valami oltári nagy ostobaság hagyta volna el a számat.
−Bocsánat! – mondta miután látta arcomon a csalódottságot, amiért kinevetett. – Nem futunk költözködéskor. Autóval megyünk, mint mindenki más. – ez új volt számomra, de valahogy mégis örültem neki. Azonban még mindig nem bocsátottam meg az előző reakcióját, ezért durcásan néztem rá. – Kérlek ne haragudj! – jött közelebb – Többé nem fordul elő. Ígérem. – lágy csókot lehelt ajkaimra.
−Ajánlom is, különben megnézheted magad. – böktem meg a mutató ujjammal a mellkasát.
Mikor lementünk, már mindenki ott volt.
−Indulhatunk? – libasorban, nagy pakokkal indultak meg a bejárat felé. Igazán mókásak voltak.
Nagy meglepetésemre az egész falka odakint várt. Egytől egyig eljött mindenki. Azt hittem csak Jake és max. Seth lesz itt.
−Sam, Paul, Quil, Embry, Jared, Emily! – még ő is itt van. – Hát eljöttetek? – semmivel sem törődve mentem közelebb hozzájuk. Ryan későn kapott a kezem után, hogy visszatartson. Dean és Domi gyorsan reagált és pár centire a hátam mögött követtek.
−Naná, hogy eljöttünk. – húzta el az orrát Jared, amikor odaértünk hozzájuk. – Fúj Bella! Te bűzlesz! – ezen elnevettem magam.
−Te se panaszkodhatsz. – vágtam vissza.
−Viszlát Bella! Hiányozni fogsz! – mondta Sam. Ő volt az első, akit megöleltem. Nem lepődtem meg, hogy megrázkódott az érintésemtől. Jól esett a belőle áradó forróság. Mostanában nem nagyon lesz alkalmam ilyesmiben részesülni. – Jake jól mondta. Tényleg jól bírod. Azt hittem túloz, ezért nem szerettem volna, ha Emily eljön, de mindenképpen itt akart lenni.
−Köszönöm Sam! Ti is hiányozni fogtok nekem. –végig öleltem mindenkit.
−Aztán vigyázz magadra! Ne hogy darabokban hozzanak vissza. – Jared nem állta meg poénkodás nélkül. Ő falka mókamestere.
−Az illető addig élne. – vetette közbe Jake. Még most is miattam aggódik, amikor végre magával kéne törődnie.
Amikor Emilyhez értem, rémülten néztek rám. Domi és Dean elakarták kapni a karomat, hogy visszatartsanak.
−Nem, nem. Jól vagyok. – állítottam meg őket. – Emily! Úgy örülök, hogy te is eljöttél! – öleltem át őt is.
−Még szép! Hat ökörrel sem tudtak volna visszatartani. – mosolygott rám kissé torz arcával, ami alatt látszott mennyire szép volt valaha. – Tudod mennyire szeretlek. Örülök, hogy jól vagy.
−Köszönöm! Én is téged! – Jake-t és Seth-et hagytam utoljára.
−Seth! Vigyázz Jake-re! – ő az egyetlen, akire valamennyire hallgat. Sokszor még Sam sem tudja kordában tartani. El se tudom képzelni mi lesz, ha nem leszek itt. Miattam mindig is igyekezett visszafogni magát.
−Meg lesz. Te is vigyázz magadra! – vidám, felüdítő arca helyett egy szomorú, bánatos arc tekintett vissza rám.
−Úgy lesz. – Jake-n volt a sor. – Nagyon fogsz hiányozni Jake! – bújtam még egyszer utoljára meleg és védelmező karjába.
−Te is nekem! De ne feledd, amit tegnap mondtam. Én bármikor itt leszek neked. Csak vissza kell jönnöd. – most már kezdtem én is elhinni.
−Ő az? – tekintetem egy icuri-picuri pontra siklott Jake háta mögött.
−Igen.
−Szia! Én Bella vagyok! – guggoltam le és nyújtottam ki barátságosan a kezem. – A te…
−Tudom. – meglepett beszédkészsége, amikor meghallottam a hangját.
−Azta. Meg csak…
−Gyorsan fejlődik. – válaszolta mosolyogva Jake. – Menjél csak! Biztonságban vagy vele. – noszogatta Jake. Megfogta a kinyújtott kezemet.
−Mindent köszönök Jake! – öleltem meg még futólag, most már tényleg utoljára.
−Viszlát Bells! – csatlakoztunk a többiekhez, akik időközben mindent bepakoltak az autókba.
−Most akkor merre? – fordultam Ryanhez.
−Még nem tudni. Majd útközben megvitatjuk. – még utoljára odaintettem farkas barátaimnak, majd mindannyian beszálltunk az indulásra kész autókba és útnak indultunk az ismeretlen felé, magunk mögött hagyva a fájdalmas múltat egy szebb és jobb jövő kecsegtető képével.
