6. fejezet - Veszélyes lépés

Az út hosszú és veszélyes, és még ha minden erődet megfeszítve a végére jutsz is, nincs rá semmi garancia, hogy visszafelé is meg tudod tenni. De ezt az utat végig kell járnod - ha nem akarsz meghibbanni és úgy pusztulni el.
	Darren Shan

Sziasztok! Ahogy ígértem itt a friss. Két külön fejezet lesz és nem két részes. Szerintem jobb lesz így. De még biztos lesz részekre szedett fejezet :) Mostanában nem komiztok, pedig nagyon érdekelne a véleményetek :) Kérlek írjatok! Köszi! :) Legközelebb nem tudom, mikor lesz friss.

Csigalassúsággal telt az elmúlt néhány nap. De végül csak elérkezett az iskola első napja. Családom tagjainak figyelmét nem kerülte el szétszórtságom.

−Mi van veled fiam? Te nem szoktál ilyen kelekótya lenni. – állapította meg anya. Egyelőre nem akartam őket beavatni. Még magam sem tudom, mi van velem.

−Csak izgulok a suli miatt. – ez a válasz meglepte. Ez se jellemző rám. Megszokott unalommal szoktam belevágni.

−Gyerünk, mert elkésünk. – adta ki az utasítást Domi. Az lehetetlen számunkra. Domi tesi tanár lesz, Dean pedig irodalom. Hozzájuk illő szerepkör. Domi autómániás, így nem meglepő, hogy egy porschénál nem adja alább. Egy ilyen kisvárosban ez igazán feltűnő. De nem arról híres, hogy ez érdekelné. Apa nem egyszer figyelmeztette, legyen óvatos ezzel. De nem hallgat senkire. Most is pár perc alatt ott voltunk.

−Aztán nem bajba keveredni! – tette még egy utolsó megjegyzést, majd felvette a komoly tanár képét. Ez sajnos csak az iskola idő végéig tart. Dean csak mosolygott ezen. Benji teljesen le van törve. Utál külön osztályba járni. Nem nagyon barátkozunk, így neki a legnehezebb. Egész nap nincs kivel társalognia. Tami meg én egy osztályba járunk. Nekünk ez nem okoz gondot.

Megkerestük a tanulmányi irodát, ahol megkaptuk az órarendünket, a terem beosztásainkat és egy térképet. Senki nem lepődött meg kinézetünkön. A szemünket igyekeztünk kontaktlencse alá rejteni, de néhányszor ki kell cserélni őket, mert elég hamar tönkre mennek.

Elbúcsúztunk Benjitől és elindultunk az első óránk felé.

−Jól vagy Ryan? Olyan furán viselkedsz. – vetette fel Tami.

−Persze. Semmi bajom. – az járt a fejemben, mi lesz, ha újra láthatom. Fogok tudni uralkodni magamon? Úgy érzem igen. Az illata még mindig a fejemben van. Ezer közül is felismerném.

A nap folyamán egy órán se találkoztam vele. Talán rosszul ítéltem meg a korát és fiatalabb tőlem? Az esély még mindig ott van, hogy esetleg az ebédlőben láthatom majd.

Kedvesen fogadott mindenki, de távolságtartóan, ugyanakkor nem meglepetten. Biztos az előző családban is voltak olyanok, akik iskolába jártak. Nem ismeretlen számukra ez a helyzet.

Benji már az ebédlőben volt, mikor odaértünk. Lefoglalt nekünk egy asztalt.

−Na végre! – könnyebbült meg, mikor feltűntünk a színen. – Olyan unalmas volt egyedül minden. Ráadásul volt tesi órám is. – panaszolta gyászos képpel. Mostanában semmi nincs, ami jobb kedvre derítené. Állandóan ilyen savanyú. – Domi teljesen kikészít.

−Elnézést! – hallottam meg egy hangot. Reménykedve néztem fel, de csalódás ért. Nem Bella állt előttem. – Nem szeretnék zavarni. – mondta lehajtott fejjel az ismeretlen. – Jessica vagyok és lenne egy kérdésem, ha szabad. – összenéztem a testvéreimmel. Még soha nem fordult elő, hogy bárki megszólított volna minket anélkül, hogy ne mi kezdeményeztünk volna.

−Csak nyugodtan! – mondtam végül. – Nem zavarsz.

−Oké. Csak azt szeretném tudni, hogy rokonai vagytok-e Cullenéknak? – ez a kérdés meglepett. Nem tudom mire számítottam, de nem erre. Talán ők lehetnek azok, akik előttünk éltek itt és hát biztos sok közös vonás van bennünk, hisz a vámpírok hasonlók főleg a külsejüket tekintve.

−Nem. Mi nem ismerjük ezt a nevet. – feleltem az igazsághoz híven. – Miért? – azért furdalt a kíváncsiság, mit akart ezzel.

−Mert üzentem volna Edward Cullennek, hogy ez nagyon mocskos húzás volt tőle és igazán nem gondoltuk volna pont róla, hogy ilyesmire képes. Csak így elhagyni Bellát. – erre a névre összerándultam. Testvéreim figyelmét ez nem kerülte el. Értetlenül ültek az ételük fölött, amihez persze egyikünk se nyúlt. Jessica hangja tele volt ellenszenvvel. Mire tovább faggathattam volna, lelépett. Gondolkodás nélkül pattantam fel azt hiszem később kénytelen leszek magyarázkodni.

−Jessica, várj! – kiabáltam utána. – Te ismered Bellát? – gyanakvás ült ki az arcára.

−Igen. – válaszolta végül.

−Elmondanád, mi történt vele? – nem bírtam megállni, hogy ne tegyem fel ezt a kérdést. Jessica nem olyannak nézett ki, mint, aki képes magában tartani a dolgokat.

−Edward se szó, se beszéd elhagyta. – jól gondoltam. Mindig is jó emberismerő voltam. – Szegény Bella, teljesen összetört. Nem is értem, hogy tehetett vele ilyet, hisz úgy látszott, mintha nagyon szeretné. Aztán egyszer csak lelépett. Bella nagyon kikészült. Ennyi.

−Nem tudod, mikor jön iskolába? – ennél a kérdésnél szaporábban vettem a levegőt.

−Nem tudom. De a közeljövőben nem valószínű. Az apukája azt mondta a rezervátumban, La Pushban vigyáz rá az egyik barátja, mert megint romlott az állapota. Sajnos én se tudok többet. – ez annál is több volt, mint amire számítottam. Csalódottság hullámzott végig rajtam. Ha nem jár suliba, hogy fogom látni? Az a barát biztos az a farkas, aki az erdőben is ott volt. Igen, beszéltek is valami ilyesmiről. De azt hittem legalább a suliban láthatom majd, bár tényleg nem volt valami jó állapotban. Menni is alig bírt. Ekkor trauma érte volna? – Miért? Talán ismered Bellát? – kíváncsian fürkészte az arcomat. Most erre, mit mondjak? Ha azt mondom nem, akkor gyanússá válok mért érdeklődtem egy ismeretlenről.

−Igen. Egy kicsit. – füllentettem gyorsan.

−Akkor miért nem látogatód meg?

−Azt fogom tenni. Köszönöm, hogy segítettél. – nem vártam meg a válaszát, visszasiettem testvéreimhez. Gyanakodva méregettek.

−Elmondod, mi volt ez az egész? – tudtam, hogy nem fogom megúszni.

−Csak kíváncsi voltam.

−Mégis mire? – Benji szótlanul ült mellettünk, de le nem vette rólam a tekintetét.

−Mi a helyzet srácok? – jelentek meg bátyáink is. Minden szem ránk szegeződött, mikor leültek mellénk. Hát igen. Elvégre ők a tanárok. Kicsit fura a helyzet, de mi már megszoktuk. Elsőre mindenhol így reagálnak. Kérlelőn néztem Tamira és Benjire, nehogy elszólják magukat. Elkapták pillantásomat, de Tami a szemével jelezte, később további magyarázatot vár. Erre nagyot sóhajtottam.

Ebéd után volt még két óránk. A haza menetel mindig zűrős, mert tanár testvéreink általában nem akkor végeznek, mint mi. Mi viszont kénytelenek vagyunk megvárni őket, mivel Domi autójával szoktunk járni. Ezt az időt várakozással, a kocsiban ülve zenét hallgatva ütjük el.

−Most, hogy ismét csak mi vagyunk, hallgatóság nélkül – kezdte Tami -, mire is voltál annyira kíváncsi ott az ebédlőben. – reméltem, hogy elfeledkezik erről, vagy legalábbis míg haza nem érünk nem hozza fel. De Tami kíváncsi jellem, akárcsak én.

−Semmi különös. – nem akaródzott válaszolni pedig megígértem. Illetve csal beletörődtem, hogy kell.

−Ryan! Nem ezt beszéltük meg. Kérlek! Bennünk megbízhatsz. – mind a hárman hátul ültünk, hogy a bátyáinknak csak be kelljen pattanniuk az autóba és már mehessünk is.

−Oké, oké. – egyeztem végül bele. – Van egy lány, Bella, akivel összefutottam az erdőben.

−Mi? Ugye nem? – rémülten néztek össze.

−De hogy. Egyáltalán nem erről van szó. – hitetlenül néztek rám. – Most akarjátok hallani a sztoryt, vagy elkönyveltetek egy meggondolatlan kölyöknek?

−Rendben. Folytasd! – mondta határozottan Tami. Benji kíváncsian meredt rám, de még mindig nem szólt egy szót sem.

−Szóval összefutottam ezzel a lánnyal. De nem akármilyen lány. A vére nagyon vonzott, de akkor megjelentek a farkasok. – nem tudtam eldönteni melyikük rémült meg jobban. De én folytattam. – Egyáltalán nem lepődött meg jelenlétükön, sőt még az enyémen sem. Mint kiderült, ismerte a falkát.

−Talán ő is farkas volt?

−Nem, nem. Izzig-vérig ember, mégis tisztában volt kilétükkel és az én hova tartozásommal is.

−Akkor ez, hogy lehetséges? – szólalt meg Benji is.

−Azt nem tudom. De az ott hallottak alapján, ami nagyon meglepett, egy vámpírral járt, aki elhagyta és most a farkasok vigyáznak rá. Hát ennyi. És kíváncsi volta Jessica, mit tud. Alá támasztotta ezt az egészet. Ezzel az Edwarddal járt. Ő lehet az a vámpír.

−Egy vámpírral? Ez biztos? – bólogattam.

−Hogy történhetett? És nem bántotta? – Tami egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy mindez igaz lehet.

−Ahogy én láttam nem. Kivéve, hogy elhagyta és most emiatt nagyon szenved.

−És vajon tudta kivel van dolga? – elmélkedett Tami.

−Valószínűleg igen, ahogy a farkas falkával is tisztában van és, mint mondtam egyáltalán nem lepődött meg, mikor engem meglátott. – gondoltam ez bőven megteszi magyarázatnak. A rám való hatását jobb, ha nem ecsetelem.

Az első nap így sem volt eseménytelen. Jassicával több óránk is volt, így már tudtam, hogy, még se állapítottam meg rosszul Bella korát. Csak rossz lelki állapota miatt nem jár iskolába. Testileg is elég rosszul festett. Ez azonban semmit nem vett el szépségéből. Azta. Hogy lehet rám ilyen hatással egy ember? Talán az a másik vámpír is így érezhette magát a közelében. Nem tudott ellenállni neki, de még sem volt képes bántani őt. Meg kell találnom a módját, hogy láthassam.

−Na, húzzunk innen. – pattant a volán mögé Domi. – Ezektől a fincsi illatoktól megszomjaztam. – a többiek csendben, elgondolkodva ültek mellettem.

−Na skacok! Milyen volt az első nap? – kérdezte már az iskola parkolóját elhagyva.

−Csak a szokásos. – felelte Benji. – Unalmas az egész.

−Ideje valami mókát találnunk neked. Mostanában állandóan ilyen vagy. Mi van veled? – vetette fel Dean. Erre nem válaszolt, csak az ablakon bámult kifelé. Kivételesen teljesen egyetértek vele. Ez így nem lesz jó. Ki kell találnunk valamit.

Anya már nagyon várt minket. Az első napról mindig részletes beszámolót kér, de nem csak tőlünk, hanem a felnőtt bátyáinktól is, hogy hogy bírtuk, mennyire volt nehéz az emberi közelség. Ezt minden új iskolánál megkérdezi. Domi és Dean a beszámoló után elhúztak vadászni. Nem tudom miért, de nekik mindig nehezebb az első nap. Náluk még Benji is jobban viseli.

Mi azonnal elvonultunk leckét írni. Nekem még valami megoldáson is agyalnom kellett. Ebben az ügyben senkinek sem kérhettem ki a tanácsát. Még a végén azt hinnék megőrültem. Lehet, hogy így is van. De csak arra jutottam, nincs más mód, hogy láthassam csak, ha megszegem a szabályt és a farkasok területére lépek. Ez igen veszélyes, mivel biztos állandóan járőrőznek és, ha megérzik az illatomat, nekem annyi. Azonban muszáj kockáztatnom. De még így sincs rá garancia, hogy láthatom, már pedig, akkor hiába kockáztattam az életem. De meg kell tennem. Hirtelen ötlettől vezérelve pattantam fel az irodalom leckém mellől. Csak reméltem, hogy az illatát megtalálom még az erdőben és azt követve eljutok hozzá. Szélsebesen száguldottam el anya mellett. Még megkérdezni se volt ideje, hova rohanok ennyire sietősen.

Nem csalódtam. Ahol legutoljára láttam még mindig belengte az illata az erdőt. Bár a farkasoké már majdnem elnyomta. De nem adtam fel. Követtem, míg egy kis házhoz nem értem. Igyekeztem a fák mögött meglapulni, nehogy észrevegyenek, bár nem sok értelme volt, mert amilyen jó a szaglásuk, hamar kiszúrnak. Nem tudtam jó helyen járók-e, de az illat ide vezetett. A farkasok földjén voltam, bármelyik pillanatban lecsaphatnak rám és én még azt se tudtam fogom-e egyáltalán látni. Ekkor megcsapta az orromat az ismerős illat, ami elég közelről jött. Néhány lépésnyire tőlem ott sétálgatott nehézkesen az a személy, akit mindennél jobban szerettem volna látni. Szebb volt, mint amire emlékeztem, pedig az öltözéke nem éppen csábító. Egy hosszú bő pólót viselt és egy hosszú nadrágot meg teniszcipőt. Haja hátul össze volt kötve. Szeme alatt lilásodtak a karikák. De még így se tudtam levenni róla a tekintetem. Annyira elvarázsolt egész lény, hogy nem tudtam betelni vele. Nem értem, mi történik velem. De most, hogy láthatom nem is igazán érdekel. Gondoltam itt a lehetőség és kiléptem a fa takarásából. Megtorpant, mikor meglátott, de nem ijedt meg. Arcára meglepettség ült ki.

−Szia! – köszöntem rá kedvesen. Nem akartam elijeszteni. – Emlékszel rám? Ryan Fountain vagyok. Múltkor találkoztunk az erdőben. – a találkozás szó kicsit túlzás, mert majdnem megöltem. A vére most is csábít, de még se akarom rávetni magamat. Sokkal inkább szeretném a karjaimba zárni és megvigasztalni.

−Mit keresel itt? – szemében félelemnek jele sincs. Talán, mert tudja, csak kiált egyet és a farkasok már le is terítettek.

−Sajnálom. Én csak látni akartalak. Nem akarok semmi rosszat. Nem akarlak bántani. – magyarázkodtam.

−Nem azért kérdeztem. Csak ez nagyon veszélyes. Ha a falkából bárki észrevesz és Sam megtudja, hogy egyikötök megszegte a szerződést, végetek van. Kitör a háború. És az senkinek se tenne jót. – a hangja olyan lágy és kellemes. Zene füleimnek. Még mindig fejemben cseng.

−Tudom, de nem volt más módja, hogy lássalak. – ettől elpirult. Ilyen édes, lebilincselő tekintetet soha azelőtt nem láttam még. Ekkor esett le, hogy nem maga miatt, hanem értem és a családomért aggódott. Ez meg vonzóbbá és érdekesebbé tett. Tekintetünk egybeolvadt.

5. fejezet - A szerződés

Sziasztok! Itt a friss. Még nem biztos, hogy ez a teljes fejezet, mert még nem döntöttem el, hogy a többi részt is ehhez teszem, vagy inkább külön. Minden esetre úgy néz ki, hogy a következő fejezet ismét két részes lesz pedig csak egyre terveztem, de túl sok minden van még, amit ebbe akartam írni, de úgy sok lett volna. De az is lehet, hogy teljes mértékig két fejezet lesz és nem két rész. De ez majd kiderül :) Remélem tetszik :) Várom a komikat :)

Apa kérésére összetereltem a családomat a nappaliba. Mindenkit meglepett ez a hirtelen összehívott gyűlés. Senki nem számított rá és fogalmuk sem volt, mire megy ki ez az egész. Engem egyedül az lepett meg, hogy apa ezt a fontos döntést egyedül hozta meg. Ilyen még nem fordult elő. Általában előtte szoktunk tanácskozni és nem utána. El nem tudom képzelni a többiek, hogy fognak erre reagálni. Mindenki türelmetlenül várta apa érkezését. A feszültség nőttön nőtt.

−Mi ez az egész? – kérdezte anya. Az a legmeglepőbb, hogy apa még vele sem tárgyalta meg ezt. Az tagadhatatlan, hogy a szerződésre szükség volt ekkora falka populáció láttán. Akkor is fura, ahogy ezt az egészet intézte. Engem még se ez kötött le igazán. A szerződés tartalmát szerettem volna mielőbb megtudni. Szerettem volna tisztában lenni, meddig mehetek el. Nagyon nagy szerencsém volt ma, mert anélkül, hogy tisztában lettem volna a szerződéssel, szerződésszegés miatt, rám is támadhattak volna. Ekkor megjelent előttem két gyönyörű barna szempár. Tudtam, elsősorban az ő jelenlétének köszönhetem, hogy még mindig itt vagyok. Azóta se tudom elfelejteni. Pedig majdnem az életét ontottam. Még senki sem ébresztett bennem ekkora vágyat, mint ő. Nem tudom, mi történik velem, de kellemes érzések áradtak szét testemben. Egyre izgatottabban vártam, hogy kezdetét vegye a gyűlés.

−Hol van már Marco? Elvégre ő hívott össze minket. – kezdte elveszíteni a türelmét Domi. Utálta a várakozást és a türelem nem tartozott ez erényei közé.

−Itt vagyok. – jelent meg apa a lépcső tetején. A gyomrom megrándult.

−Marco! Elmondanád végre mi ez az egész? – anya hangja idegesen csengett. Mindig mindent túl reagál.

−Azonnal édesem. – apa egy csepp jelét sem mutatta bármilyen érzelemnek. Kezdtem én is elveszíteni a fejemet.

−Csak nincs valami gond? – kérdezte Von. Általában ő a legnyugodtabb, higgadtabb köztünk. Sokszor még apánál is. – Nem szoktál rögtönzött gyűléseket összehívni. – húzta fel a szemöldökét gyanakodva. Tami összerándult. Mindenkit átjárt a kétség. Egyedül csak én tudtam miről is lesz szó. Egyáltalán nem tartottam félelmetesnek csak a természet vele járójának. De még mindig nem tudtam, a családom hogyan fogja fogadni.

−Ez sem egy rögtönzött gyűlés. – mondta komolyan. – Valami nagyon fontosat kell veletek megbeszélnem. – egy fehér papír kupacot tartott a kezében. Mindenki kíváncsian figyelte. Csak kezdene már végre bele.

−De ugye tényleg nincs baj? – anya hangja még egy oktávval feljebb csúszott. Tami és Benji ösztönösen összerezzentek és közelebb csúsztak egymáshoz, de közben Tami nem eresztette el Jami kezét, aki szorosan fogta két keze között.

−Ahogy vesszük. – felelte apa ridegen. Nem tudom, hogy tud ilyen közömbös lenni. És minek ez a megfélemlítő szöveg? Az arcáról semmit nem tudtam leolvasni. – Lényegében nem komoly az ügy, de szeretném, ha higgadtak maradnátok. – végre itt az idő. Gondoltam magamban. Testem megfeszült a várakozástól.

−Igazán felcsigáztál minket, de most már elárulhatnád végre, mire megy ki ez az egész. – Dean sem a türelméről híres, de sokkal több önuralma van, mint a bátyánknak Dominak. Azonban nála is betelt a pohár. Apa meglengette a kezében lévő papírköteget.

−Azonnal rá térek a lényegre. – hivatalos hangnemén nem változtatott. Mintha nem is családjához beszélne. – Mint már mondtam, fontos ügyben szerettem volna beszélni veletek. Ryan részben tudja is miről van szó. – döbbenten nézett rám mindenki. Ebben a feszült légkörben ez egyáltalán nem jött jól. De apa folytatta, így mindenki visszafordult feléje. – Forksba költözésünk előtt elkövettem azt a hibát, hogy nem ellenőriztem ezt a helyet eléggé. Mint később kiderült, ez nagy hiba volt. – hatásszünetet tartott, de senki nem szólalt meg, nem vágott közbe, ami nem volt jellemző. Várták a folytatást. – Nemrég ugyanis tudomást szereztem róla, hogy még egy soha nem tapasztalt létszámmal rendelkező farkas falka védelmezi a várost és környékét. – döbbent csend fogadta az elhangzott információt.

−Úgy érted, hogy vérfarkasok? – bökte ki megrökönyödve Jami. Apa bólintott.

−Igen. A vámpírok legfőbb és legősibb ellenségei. A quileute indiánoknak meg van ez a képessége, amiről eddig fogalmam se volt. A falkájuk pedig szokatlanul hatalmas. – mindenki megrökönyödve hallgatta apa elbeszélését, kivéve engem.

−És, hogy jön a képbe Ryan? Ő hogyhogy tudott róla, mi pedig nem? – nem tetszett Dominak a tény, hogy én előbb szereztem tudomást valamiről, mint ő. Minden téren szeret első lenni. Ez a másik, amit utálok benne. Szemrehányóan nézett rám. Nem is törődtem vele.

−Összefutott velük az erdőben. – anya rémülten nézett rám. Rezzenéstelen arccal meredtem magam elé. Tami a szája elé kapta a szabad kezét, nehogy felkiáltson rémületében. Még mindig olyan kis gyámoltalan. Jami megnyugtatóan simogatta a kezét. Nem is tudom miért őt választotta Tami. Egyetlen lányként bárkit választhatott volna. Nem mintha engem bármikor is érdekelt volna úgy. De Jamivel rögtön megtalálták a közös hangot. Első perctől kezdve egymásra voltak hangolódva. Soha nem is volt kérdéses összetartozásuk. Ez olyasmi, amit szavakkal nem lehet elmagyarázni vagy leírni. Egymásban megtalálták azt, amire mindig is vágytak.

−Nem is ő lenne, ha nem így történt volna. – gúnyolódott Dean széles mosollyal.

−Most, mit teszünk? – kérdezte Von. Ismét a várakozás hulláma söpört végig a családomon. Rajtam is, bár én tudtam, hogy apa már megtette a lépéseket.

−Semmit, ugyanis én már megtettem. – senki nem értette, mire céloz. – Szerződést kötöttem velük. – apa várta a reakciókat. Nem tudom honnan vette, hogy csak így ennyiben fogják hagyni a dolgot. Hisz egyedül hozta meg ezt a nagyon fontos döntést.

−Miféle szerződést? – csattant fel Domi. – És miért nem kérdeztél meg előbb minket is? – jogos ez a felvetés. Így lett volna helyes. Egy család vagyunk. A komoly, családunkra kiható döntéseket együtt kell meghoznunk.

−Dominak igaza van Marco. Ebben nem lett volna szabad egyedül döntened. – még Von is Domi mellé állt, pedig az nagyon ritkán fordult elő.

−Gyorsan kellett cselekednem. – vette vissza a szót. – Amikor tudomást szereztem jelenlétükről, tudtam, hogy ők már rég tudnak az itt létünkről. Elejét akartam venni mindennemű viszálykodásnak, ezért megkerestem a vezetőjüket. Egy semleges helyen találkoztunk.

−Egyedül? Marco! – anya elborzadt. – Épp elég volt neki az is, hogy én összefutottam velük egyedül, de hogy apa önszántából tette ki magát ekkora veszélynek, ez már sok volt. Benji szótlanul ült Tami mellett. Tekintete üres volt. Elkezdtem aggódni, talán ez már neki is sok lehet. Még olyan fiatala és soha nem is lesz idősebb. Talán később, érettebben jobban tudni fogja kezelni az ehhez hasonló helyzeteket.

−Apa! Szerintem Benjinek ez már túl sok. Talán jobb lenne… - szólaltam meg most először. Benji nem hagyta befejezni.

−Jól vagyok. – de egyáltalán nem volt meggyőző. Apa egy ideig az arcát fürkészte.

−Lehet, hogy Ryannek igaza van. – mondta végül.

−Tényleg nincs semmi bajom. – utálja, ha bármiből is kimarad csak, mert ő a legfiatalabb. – Nekem is hallanom kell, ha nem akarok bajba keveredni. – ebben volt valami.

−És te, hogy érzed magad Tami? – egyetlen lányként igyekszünk mindentől megvédeni.

−Minden oké. – de láttam rajta, legszívesebben Jami karjaiba vetné magát, de ugyanakkor Jamit se akarta magára hagyni.

−Rendben, akkor folytassuk. Szóval találkoztunk. – mindenki idegesen mocorgott. Anya alig bírta türtőztetni magát nehogy hisztériában törjön ki. Domi és Dean arcán egy kis csalódottságot véltem felfedezni, amiért kimaradtak a mókából. – Közöltem velük, hogy a szándékaink békések, bár vörösen izzó szemeim nem igazán járultak hozzá a sikerhez. Sikerült meggyőznöm őket, hogy a városra nem jelentünk veszélyt és csak tisztes távolságban vadászunk. Nem tudom miért, de hittek nekem. Eddig fogalmam se volt róla, hogy a farkasok ilyen civilizáltan is tudnak viselkedni és nem támadják meg az embert illetve a vámpírt azonnal. De ezek mások. Azt mondták hajlandóak velünk is olyan szerződést kötni, mint amilyet az előző vámpírcsaláddal is kötöttek, de a szerződést szigorúan be kell tartani, mert annak megszegését szigorúan büntetik. – végre elérkeztünk a lényeghez. A részhez, ami leginkább érdekelt engem. – Habozás nélkül beleegyeztem, anélkül, hogy ismertem volna a tartalmát. De nem bántam meg, mert igen ésszerű és könnyen betarthatóak a benne lévő szabályok. – elkezdett izzadni a tenyerem, a gyomrom görcsösen rángatózott. – Az egyik és legfontosabb, hogy a földjeink között egy láthatatlan határvonal húzódik. Ezt a határvonalat szigorúan tilos átlépnünk. Más szóval a lábunkat be nem tehetjük a területükre, mert az szerződésszegésnek számítana. Ők se jönnek a miénkre. – ez egyáltalán nem jó hír. Tudtam, hogy a szerződés nem lesz segítségemre, de ezt azért nem gondoltam, hogy ennyire meg fogja nehezíteni az életemet. Bella a farkasok földjén van. Hogy fogom így újra látni? Az izgatottságomat szorongás váltotta fel. Még soha senkit nem szerettem volna ennyire viszont látni.

−Honnan tudjuk hol a határvonal, ha egyszer láthatatlan? – erre a válasz azért érdekelt. Bár még mindig furcsállottam, hogy szerződést kötöttek velünk. Ez a farkasokra nem jellemző. Talán az előző vámpírcsaládhoz van köze. Most már igazán furdalt a kíváncsiság velük kapcsolatban. Na és az is, hogy mindehhez mi módon van köze a fiatal, észveszejtően gyönyörű lánynak.

−Sam, a falkavezére végig vezetett rajta. A gyűlés után megmutatom. – közben elkezdte kiosztani a szerződés egy-egy példányát. – Figyelmesen olvassátok el! A szerződés másik kulcsfontosságú pontja, hogy a városban és a környékén nem táplálkozhatunk. Legalábbis ember vérrel nem. Ha csak egyetlenegy embert is megharapunk, akkor vége a fegyverszünetnek, szintén szerződésszegésnek számít. Mondom még egyszer. Ha csak megharapjuk, de nem bántjuk, az is. Kérlek, erre a két dologra nagyon figyeljetek oda. – közben mindenki a saját példányát tanulmányozta. Nem állt túl sok pontból és csak ez a kettő volt kiemelve. Remek. Semmivel sem jutottam közelebb a lelkemet tipró, olthatatlan vágyakozás csillapításának megoldásához. Az nem lehet, hogy soha többé ne lássam. Látnom kell. Magam se tudom miért. Tudnom kell, hogy tényleg ilyen erős hatással van rám, vagy csal képzelem az egészet.

A tanácskozás végeztével apa végig vitt mindenkit a határvonalon. Teljesen kétségbeestem, hogy most mi lesz. Mihez kezdjek? Hirtelen eszembe jutott, hogy velem egy idős lehet. Eltekintve attól a plusz nyolcvan évtől, ami az én életemet áthidalja. Ez azt jelenti, hogy még ő is iskolába jár, így ott összefuthatok vele. Csak remélni tudom, hogy a történtek után nem fog félni tőlem.

−Min gondolkodsz ennyire, öcskös? – újból otthon voltunk. A hangulat lehiggadt. Mindenki rájött, ez volt a legjobb, amit apa tehetett.

−A sulin. – feleltem Deannek.

−Várod már, mi? Sok új, fiatal és szép diáklány. Igazán irigyellek. – nem igaz, hogy Dean soha nem unja meg a piszkálódást.

−Igen, várom. – ez igaz is, de teljesen más okból, mint amire ő gondolt. Soha nem szoktam várni az iskolakezdést. Mindig olyan nyomasztó. De ez most más. Izgalommal tölt el.

4. fejezet - Nehéz ügy II. rész

 

 

Sziasztok! Bocsánat a késésért, de csak mára sikerült megcsinálnom. Szerintem nem is lett olyan jó. Kicsit elcsépelt, sok ismétléssel. Szóval nem tudom. Nektek mi a véleményetek? Várom a komikat :)

Annyira rossz látni, hogy mennyire szenved Edward. Jaspernek meg lelkiismeret furdalása van a történtek miatt. Pedig mindenki próbálja nyugtatni, hogy nem az ő hibája volt. Edward sem haragszik rá. Szerinte előbb-utóbb ez úgy is megtörtént volna. Mindenkinek nehéz. Bella már családtagnak számított és Edward makacssága miatt most elveszítettük családunk egyik tagját. Egyedül Rose örül a helyzet alakulásának. Soha nem szerette igazán Bellát. Féltékeny is volt rá, mert Edwardot jobban érdekelte, mint ő. Nem tudom miért, hisz neki ott van Emmett, akit nagyon szeret. Nem hiszem, hogy a testvéri szeretetnél bármi többet érezne Edward iránt. Csak a hiúságát sértette az, hogy Edwardnak, aki vámpír, jobban kellett egy ember, mint egy maga fajta. Soha sem fogom megérteni ezt. Edward döntését se az ügyben, miért hagyta el szerelmét. Lett volna más mód, hogy vele lehessen. Olyan makacs tud lenni. Senkire sem hallgat. Ki tudja, mit tenne, ha egyedül hagynánk. Szerencsére Esme és Carlisle ragaszkódnak hozzá, hogy vele tartsunk. Őket pedig a bátyám nem akarja megbántani. Így, ha nehezen is, de elvisel minket. Megértem, hogy jobban vágyik egy kis magányra, mint az állandóan őt nyaggató családjára. De így a legjobb mindenkinek. Egy család vagyunk. Nekem is iszonyúan hiányzik Bella. Testvéremként szerettem. Borzalmas, hogy egy baleset miatt, így alakultak a dolgok. Meg is értem szerelmemet. Teljesen ki van akadva emiatt.

−Jasper! Jól vagy? – mentem oda hozzá, miután reggelről megint jól kivitatkoztuk magunkat Edwarddal. Biztos elege van az egészből. De talán meggondolja magát. Viszont igaza is van abban, hogy lehet Bellának ez a legjobb. Nem tudom. Soha nem lesz már olyan, mint régen volt. Tudom, hogy Edward azt hiszi, hogy Bella felejteni fog és a végén minden olyan lesz, mintha soha se zavarta volna meg az életét. De akkor nem ismeri eléggé. Edward mindennél többet jelentett neki. Nélküle soha sem lesz igazán boldog. Ezt próbálom nap, mint nap tudtára adni, de falra hányt borsó minden szavam. Pedig még Emmett is győzködi.

−Jól vagyok Alice! Ne aggódj! – mondta szerelmem. Már hogy ne aggódnék. Egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki jól van.

−Beszélned kéne Edwarddal! – mondtam végül. Igaz, hogy Edward is állandóan mondja, ne hibáztassa magát, de még nem ültek le megbeszélni ezt az egészet. És amíg ez így marad, Jasper lelkiismeret furdalása nem fog csillapodni.

−Talán igazad van. – nem tudom miért csinálja ezt és miért nem ül le vele. Edward nem haragszik rá. Nem győzzük állandóan ismételgetni. Akkor meg? Mi az oka, hogy fél vele beszélni? Ez az egész kezd már az idegeimre menni.

−Nem talán. Biztosan. Jasper! Csak akkor fogsz megnyugodni, ha tisztázzátok ezt a dolgot. Nem, mintha nem mondta volna már el többször, hogy nem a te hibád. – bújtam oda hozzá. Utálom ilyennek látni. Mindkettőjüket nagyon szeretem és ez a feszültség nem tesz jót a légkörnek. Így is elég nyomasztó ez az egész. Nem kell, hogy még köztük is feszültség legyen.

−Rendben. Beszélek vele. – puszilta meg a fejem búbját. Még jobban öleltem magamhoz. – Merre van most?

−A reggeli vitánk után elment. Pillanat! – gondoltam megnézem merre jár. – Az erdőben van. Végre rászánta magát a vadászatra. – ettől megkönnyebbültem. Annyira sötétek voltak a szemei. Így járni emberek között nem éppen veszélytelen. Most, hogy Bella miatt nem kell erre oda figyelnie, elhanyagolta magát. Jasper csak bólintott, majd elment. Úgy örülök, hogy végre tisztázni fogják ezt a dolgot. Talán Jasper is nyugodtabb lesz. Nekem sincs könnyű helyzetem. Nem tagadhatom tovább, aggódtam Bella miatt. Nagyon is. És tudom, Edward gyanakszik, valamit titkolok előtte. Igyekszem a jelenlétében elrejteni a gondolataimat. Hát persze, hogy gyanakszik. A gondolatterelés épp eléggé feltűnő, hogy észrevegye, valami nem stimmel. Két dolog is van, amit nem mondtam el neki. Nem szép tőlem ez igaz. Csak félek, még jobban felkavarnám őt. Szeretném megkímélni amennyire csak lehet.

Az egyik dolog, hogy Edward megkért kísérjem figyelemmel Bella sorsának alakulását. Amit én meg is tennék, csak az a nagy helyzet, nem látom őt. Nagyon bosszantó, bár tudom az okát. Bella Jake-kel van, és emiatt kiesik a látószögemből. Ami azt illeti Jake állandóan vele, ami jó, mert így van, aki vigyáz rá és megvédi, ha kell. De én meg emiatt kénytelen vagyok hazudni Edwardnak, amit nagyon utálok. Mi mindig őszinték voltunk egymáshoz és ez iszonyúan nehezemre esik. De ezt semmiféleképpen nem oszthatóm meg vele. Ki tudja, mit tenne akkor. Szóval ezt biztos nem közölhetem, csak még jobban nyugtalankodna. Nem, nem, nem. Így kénytelen vagyok mindig azt mondani jól van, bár igazság szerint nem tudom, de ezt még sem mondhatom, mert ez nem vezetne semmi jóra. Már így is gyanakszik, de remélem, azt hiszi, azért nem mondok konkrétumot, hogy ezzel ne okozzak neki még nagyobb fájdalmat. A másik dolog, hogy emiatt a szokottnál is idegesebb voltam, ezért úgy döntöttem saját szememmel nézem meg jól van-e. A mi gyorsaságunkkal pár óra alatt megjártam és hát, amit tapasztaltam egyáltalán nem tetszett. Legalábbis az elején. Bella nem volt valami jó állapotban ezt rögtön láttam, de muszáj volt türtőztetnem magam, oda ne rohanjak és ne cipeljem el Carlislehoz, hogy vizsgálja meg mi van vele. Erről is jobb, ha hallgatok Edward előtt. Csak még jobban gyötörné magát. Szerencsére senki sem vett észre. Nem is állt szándékomban szem előtt lenni, csak megakartam lesni minden rendben van-e. Jake minden percben vele van és vigyáz rá. Ez egy kicsit megnyugtatott. Az már kevésbé, hogy egy nálunk sokkal nagyobb vámpír család költözött Forksba. Gondoltam titokban kicsit utánuk járok. Nem szerettem volna, ha észrevennének. Azonnal feltűntek vörösen izzó szemeik. Megrémültem. Egyáltalán nem jó jel. Bella a falka védelme alatt áll, de számomra érthetetlen volt miért hagyták őket Forksban időzni. Ezelőtt mindig éltek-haltak a vámpíröldöklésért. Akkor most mi jutott eszükbe? Bevetettem legjobb módszerem ennek kiderítésére, mivel nem időzhettem itt túl sokáig. Bármikor elkezdhetnek otthon keresni. Megnéztem, mire számíthatunk tőlük. Nagy kő esett le a szívemről, amikor ellenséges szándékot nem tapasztaltam, bár a falka döntését azóta sem értem. Láttam náluk egy ugyanolyan szerződést, amit annak idején Carlisle is kötött a farkasokkal. Azt is láttam, a környéken nem vadásznak emberekre, nem akarnak szemet szúrni. Oké, akkor velük sem lesz gond. Ha még is, akkor ott a falka, így Bellára sem jelentenek veszélyt. Bella jelenleg Samék házában tartózkodik, bár nem értem miért nem Charlieval van. De megnyugodtam, hogy a saját szememmel láttam minden rendben van. De Edwardnak továbbra sem árulhatom el, hogy nem látom őt. Folytatnom kell, amit eddig is és azt mondani jól van. Ha azt akarja, hogy Bella boldog legyen, jobb ha az ilyesmit nem tudja. Viszont valamit mondanom kell, hogy a gyanakvását eloszlassam. Ez a másik ügy talán nem annyira vészes. Azért jobb, ha megnézem hogyan fog rá reagálni. Oké. Nem lesz vészes a helyzet. Csak Bella miatt lesz egy kicsit zaklatott. Sikeresen kell érvelnem.

Miután végig gondoltam még mindig bizonytalanul indultam az erdőbe. Jasperrel már végeztek. Elég jól alakult a dolog. Jasper nyugodtabban távozott, de kell még neki pár nap. Útközben még vaciláltam, mit is csináljak, vajon jól teszem-e ha megosztom vele ezt az információt. Valami magyarázattal azonban szolgálnom kell. Csak bátorság. Elég jól fogja fogadni. Összeszedtem minden bátorságomat és kiléptem a fák mögül a rétre. Edward éppen jól lakottan élvezte a csendet és a nyugalmat. Röstelltem, hogy megzavarom, de most vagy soha. Evés után általában nyugodtabb.

−Minden rendben Alice? – nem tudom, mit árulhatott el az arcom. A gondolataim túl sokat nem. Kicsit kuszák.

−Igen. Minden oké. – nem tudtam hogyan kezdjek hozzá. Zavarom csak nőtt az arcát látván. „Nyugalom! Jól fogja fogadni.” Nyugtatgattam magamat.

−Alice! Nyögd már ki! – kezdte elveszíteni a türelmét.

−Nem tudom elmondjam-e. – félelem suhant át az arcán. Én még mindig kétségek közt őrlődtem. Vajon tényleg felzaklassam ilyesmivel?

−Kezdem elveszíteni a türelmemet. – igen. Muszáj lesz.

−Rendben. – most vagy soha. – De ne csinálj semmi őrültséget! – úgy láttam nem fog semmit csinálni, de azért jobb figyelmeztetni.

−Alice! – ordította teljesen kikelve magából. Nem kellett volna ennyire húznom az időt, mert most már dühös, ami nem jó.

−Új vámpírok költöztek Forksba. – hadartam végül egy szuszra. Vártam a reakcióját. Reméltem, az lesz, amire számítok. Megdöbbent a hír hallatán.

−Mi? – az arca a szokottnál is fehérebb lett.

−Igen. – erősítettem meg előző szavaimat. – Nem rég költöztek oda. A családjuk nagyobb, mint a miénk.

−Ezt nem hiszem el. Hogy lehetséges ez? – jó kérdés. Magam se tudom. Míg oda nem mentem, nem is tudtam róluk. Ezt nem köthetem az orrára.

−Nem tudom. Csak annyit láttam, hogy sokan vannak és ők is az erdőben élnek, mint mi. – ez lényegében igaz is, csak éppen nem teljesen látomás szintjén. Igaz megnéztem őket,mit várhatunk tőlük, de ha nem megyek oda, fogalmam se lenne létezésükről, mert ugye Bellát nem látom, így értelme sincs próbálkoznom figyelni őt.

−Azért jöttem el, hogy Bella biztonságban legyen. De ezek után ez még se tűnik olyan jó ötletnek. – kétségek gyötrik. Engem is azok gyötörtek, ezért is mentem vissza megnézni helyesen cselekedtünk-e. Ebben még most se vagyok biztos, mert hát Bella állapota nem éppen kicsattanó. De még helyre jöhet. Jake segíthet neki.

−Bella biztonságban van. – értetlenül nézett rám. Muszáj megnyugtatnom, hogy józanésszel tudjon dönteni. Nem sietheti el. – Jake vigyáz rá. – ez az igazság és tudom, Edward ettől még, ha nem is kedveli őt, lenyugszik egy kicsit és ép elmével fog gondolkodni, helyes döntést hozva. Akárhogy dönt, az egész család mellette áll, ebben biztos vagyok. Ha vissza kell mennünk, visszamegyünk. De ha úgy gondolja Jake megfelelő védelmet nyújt Bella számára, akkor maradunk. Én annak örülnék, ha újra köztünk lenne, de a bátyámat is megértem. Bella érdekeit tartja szem előtt. – Ráadásul a falka a velük is szerződést kötött. – még nagyobb döbbenet ült ki az arcára. Talán ez is hozzájárul a megfelelő döntés meghozatalához.

−Vegetáriánusok? – erre a kérdésre nem számítottam. Szépen és egyszerre kell tálalnom nehogy ne hallgasson végig.

−Nem, de a nagy létszámuk miatt, hogy ne tűnjenek fel azon a helyen, ahol éppen élnek, nem vadásznak emberekre. Megtanulták uralni a szomjukat, ráadásul köztük is vannak iskolások. – furán hangzik és a nomádoktól elég meglepő is, főleg ilyen nagy populáció, hisz általában egyedül, vagy párokban járnak. De ők mások, egy család, mint mi. Ezt láttam rajtuk. Tény, hogy Forksra nem jelentenek veszélyt. Csak tisztes távolságban vadásznak, sőt még néha, ha úgy hozza az élet az állatokat sem vetik meg. Ebből is látszik, tényleg kerülik a feltűnést. Ez pedig jó. Csak Bella úgy vonzza a bajt. Remélem most az egyszer Jakenek sikerül rá hatnia és távol tudja tartani tőlük.

−Biztos, hogy Bella biztonságban van? – ez már a végszó. Azt hiszem Edwardnak sikerült döntenie. Tudja ő is, mit jelent Jakenek Bella és mellette boldog lehet. Ha pedig így van nem akarja újra feldúlni az életét, ha biztonságban van.

−Igen. – szóval ebben nagyon is biztos vagyok. – Semmiben sem voltam még ilyen biztos.

−Ugye szemmel tartod és ha bármi történik szólsz? – nem akarom letörni az illúzióit. Ez ügyben muszáj tovább rejtegetnem az igazságot. Éjjel-nappal Jake-kel van. Ennek következtében továbbra sem fogom látni és nem rohangálhatok mindig vissza meggyőződni jól van-e. De jobb, ha ő ezt nem tudja. Csak még jobban szenvedne. És már így is épp eléggé ki van. Nem kell még jobban gyötörnie magát. Idővel neki is könnyebb lesz.

−Persze Edward! Emiatt ne aggódj! – csak egy a gond ezzel az egésszel. Ha Jake társaságában éri őt valami, azt se fogom látni. Ez pedig egyáltalán nem tetszik és nem is jó. Edward is tudja, el fog jönni azaz idő, amikor elér az élete végére. De így nem lesz könnyű majd közölni, hogy megtörtént-e vagy sem. Talán jobb is így. Még nekem is nehéz ennek a gondolatát elviselnem, hát még bátyámnak. Nem tudom, hogy lesz. Ezt a döntését még nem hozta meg, de egy idő után talán belátja majd, ha mindig azt hallja jól van, nincs értelem figyelni őt. Az idő majd mindent eldönt. Nekünk abból van a legtöbb. Nincs más csak sodródni a számunkra kijelölt úton. Úgyse tehetünk semmit. Bella, immár Jake-hez tartozik. Ezt biztos Edward is tudja, azért nem rohan azonnal vissza, hogy maga védje meg. Most már nem a mi dolgunk. Nehezemre esik kimondani, de ez az igazság. Csak azt remélem Jake boldogabbá tudja tenni, nem úgy, mint mi. Itt a búcsú ideje. Ég veled Bella! Remélem jól alakul a sorsod. Ne feledd! Mindig szeretni fogunk. Hát jó. Erről ennyit. Ideje megkeresnem Jaspert. Remélem jól van.

4. fejezet - Nehéz ügy I. rész

Nem volt könnyű megtenni, amit megkellett tennem. De nem volt más választásom, mert csak így védhettem meg őt. Életem legnehezebb döntése volt Bellát elhagyni. De legalább élheti tovább az életét, mintha én soha sem léteztem volna. Nem tudom, hogy fogom bírni, de muszáj uralkodnom magamon, hogy ne menjek vissza hozzá, és ne esedezzek a bocsánatáért. Megkell tanulnom nélküle élni. Nehéz, nagyon nehéz. Minden percben, órában, csak rá tudok gondolni. Megőrjít, hogy nem tudom, mi van vele, jól van-e. Ezért megkértem Alicet, hogy kísérje figyelemmel sorsa alakulását. Tudnom kell. Tudnom kell, hogy nélkülem is boldog és éli tovább az életét, még akkor is, ha ez számomra mélységes fájdalom lesz. Soha senkit nem fogok úgy szeretni, mint őt, de neki megkellett adnom a lehetőséget a normális életre.

−Szia Edward! – köszöntött húgom.

−Jó reggelt Alice! – nekem csak a Bellával töltött idő boldog perceinek az emlékei maradtak.

−Hogy telt az éjszakád? – mindennap ugyanezzel a kérdéssel állt elő. Pedig nagyon jól tudja, hisz minden éjszakám ugyanúgy telik.

−A szokásos. Semmi extra – adtam hírül számára.

−Edward! Miért csinálod ezt magaddal?

−Pontosan tudod, hogy miért, és kérlek, hanyagoljuk ezt a témát. – húztam fel az orromat.

„−Annyira szenvedsz és tudom, hogy ő is legalább ennyire, ha nem jobban.”

−Alice! Kérlek! Idővel elfelejt majd és boldog lesz. Hidd el! Így a legjobb. – nagyon szeret vitatkozni velem. Nem érte egyet döntésemmel. Nagyon közel állt Bellához.

„−Ha te mondod!” – húzta el a vállát. Meg is értem az érzéseit. Nekem se könnyű, sőt kész kínszenvedés, ráadásul neki még ott van Jasper is, aki még mindig magát okolja a történtek miatt. Pedig nem az ő hibája volt. Bármelyikünkkel megtörténhetett volna, hogy elveszíti a fejét Bella jelenlétében.

−Igen, én. Inkább azt mondd meg, mi van vele? Hogy van? – mindennap kikérdezem erről. Szükségem van arra, hogy halljak róla. Ha azt látja nincs jól, nem felejt, vagy bármi más van vele, azonnal visszatérek. Nem akarom, hogy szenvedjen. Elég, ha én viselem ezt a terhet. Az emberek könnyen felejtenek. Nekünk, vámpíroknak, azonban kitűnő az emlékező képességünk is sok egyebek mellett.

−Jól van, amennyire csak jól lehet ebben a helyzetben. – mindig ezt a választ adja, minden konkrétum nélkül. Úgy érzem, valamit erősen próbál elrejteni előlem és igyekszik nem gondolni rá. Remélem, nem azt titkolja, hogy Bellának valami baja van, mert azt soha nem bocsátanám meg neki.

Mióta elhagytuk Forksot, folyamatosan vándorolunk. Valahogy sehol sem bírom ki túl sokáig. A családom pedig velem tart. Hiába mondtam, hogy nem kell ezt tenniük. Nem akarnak egyedül hagyni, bár néha jól esne, ha nem zaklatnának, sokszor nagyon is őrülök a társaságuknak. Emmett mindig ki tud rázni a mély önmagamba fordulásomból.

−Hé, öcsi! Nincs kedved vadászni egyet? – nem is emlékszem, mikor voltam utoljára vadászni. Bella nélkül nem igazán van kedvem bármihez is és most, hogy nem kell arra figyelnem, ne legyek túl szomjas, ha vele vagyok, a vadászat se igazán hoz lázba.

−Kösz Emmett, de inkább nem. – most valahogy Emmett jó kedve sincs hatással rám. Csak az jár a fejemben, mit titkolhat előlem Alice.

−Néztél már tükörbe? – ez meg, mit akar jelenteni? – Pocsékul festesz. Így, egy normális lányt sem fogsz találni magadnak. – na ne! Ezt meg, hogy gondolta? Évszázadokig tartott, míg Bellát megtaláltam. Hogy gondolhatja, hogy nekem valaha is kelleni fog másik nő.

−Ehhez most nincs hangulatom.

„−Neked mostanában semmihez sincs hangulatod.” – akadt ki fejben Emmett.

−Még is, mit vársz tőlem? Minek őrüljek? Aminek tudnék, az sajnos nem lehetséges. – fölösleges vitába szállnom vele és a magyarázkodásból is elegem van. Mindenki pontosan tudja, mennyire fontos volt nekem Bella és mennyire nehéz ez a helyzet számomra.

„−Te hagytad el őt! A te döntésed! Még is úgy viselkedsz, mint egy mártír. Pedig nem kellene ezt tenned. Lett volna egyszerűbb megoldás is.” – üvöltözött velem szavak nélkül.

−Az nem megoldás, ezt te is tudod. Zárjuk már le ezt a témát! – kezdtem elveszíteni a hidegvéremet. Miért nem hagynak már végre békén? Soha nem lennék képes elvenni Bella életét csak, mert ő vagy bárki más ezt akarja. Ennyire önző nem vagyok. Már is az is nagy önzőség volt, hogy hagytam eddig fajulni a dolgokat.

−Rendben Edward, te tudod!

−Miről folyik a vita? – csatlakozott Rose is a társalgádhoz, ami kezdett egyre kényelmetlenebbé válni. Ő legalább mellettem áll. Igaz, soha sem értette Bellához fűződő viszonyomat, kedvelni sem kedvelte és most örül, hogy vége ennek az egésznek.

−Csak a szokásos Rose. – felelte kelletlenül Emmett.

−Már megint Bella? Mikor lesz már ennek vége? Felejtsük el végre! – ez is bizonyítja, mennyire örül az új helyzetnek.

−Rose! Nem tudod, miről beszélsz! – Emmette ritkán száll szembe vele. – Vámpír memóriánk van. Mi soha nem felejtünk. Edward pedig pláne nem fogja kiverni a fejéből Bellát az örökké valóságig sem. És ezt te is pontosan tudod. Mindig szeretni fogja. – még soha nem láttam, hogy Rose ennyire feltudta volna bosszantani. Általában türelmes és egész jó tűri Rose furcsa modorát.

−Hanyagoljuk már ezt a témát! – elegem van, hogy mindenki az én bajommal van elfoglalva. Igazán elfelejthetnének végre és foglalkozhatnának saját magukkal.

„−Soha nem fogom érteni, mit ettél rajta.” – erre inkább nem is reagáltam. Magányra volt szükségem, úgyhogy gyorsan leléptem. Miért nem foglalkozik mindenki a saját dolgával? Ez az ára, ha a vámpírt követi vámpír családja, ahelyett, hogy hagynák, egyedül heverje ki a rá nehezedő mélységes fájdalmat. De nem akarom se Carlislet, se Esmét megbántani. Így is épp eléggé aggódnak. De a tudattól, hogy Bella boldog és jól van, egy idő után én is az leszek. Nehéz lesz elfogadnom, de el kell majd, mert tudom, hogy így lesz neki a legjobb.

Végül megfogadtam Emmett tanácsát és elmentem vadászni, hogy egy kicsit kikapcsoljam az agyamat. Persze nélküle. Kell a magány az állandó reggeli viták után. Ez az állandó vitatkozás nem igazán segít. A vadászat az egyetlen, amikor az ösztöneinkre hallgatunk és hagyjuk, hogy azok vezessenek. Ilyenkor teljesen kikapcsol az agyunk, nem gondolkodunk, csak cselekszünk. Emmett mindig tud okosokat mondani, ha akar. Pont erre van szükségem. Az agyam kikapcsolására. Amint meghallottam az állatok lüktető erének a hangját, az ösztöneim teljesen átvették az irányítást. Még arra se figyeltem, hogy a ruhám rendben maradjon. Teli gyomorral sokkal jobban éreztem magam. Leheveredtem a fűbe és élveztem a csönd és nyugalom kellemese hatását. Hirtelen zajra lettem figyelmes. Gyorsan felpattantam. Nem hallottam gondolatokat, a levegőben viszont vámpírszagot éreztem. Majd a fák mögül elő lépett Jasper. Megkönnyebbültem, hogy csak a bátyám az. Neki ritkán járnak gondolatok a fejében. Általában azzal foglalkozik, hogy az érzéseinket csillapítsa. A bűntudata miatt nálam nem alkalmazza ezt.

−Jasper! Mit keresel itt? – egyedül szerettem volna lenni és meglepett váratlan feltűnése. Nem sűrűn lepődök meg, bár Bellánál mindig értek meglepetések, mert ő volt az egyetlen, akinek nem láttam bele a fejébe és mindig az ellenkezőjét csinálta annak, amire számítottam. Kicsit lassabb az agyam mostanában és mire be tudtam volna azonosítani az illatot, megjelent.

−Csak beszélni szerettem volna veled. – az utóbbi időben nem nagyon beszélgettünk.

−Valami baj van? – a gondolatai most kavarognak és nem tudok semmit sem kivenni belőle.

−Annyira sajnálom Edward! Nem tudom, hogy veszíthettem el a fejemet annyira. – nem igazán beszéltük meg a történteket, bár én már akkor is mondtam neki, ne rágódjon ezen.

−Nem a te hibád Jasper! – heveredtem vissza a fűbe. Egy kis nyugalomra vágytam, erre megint itt tartunk.

−De igen. Miattam hagytad el őt. Pedig soha nem lennék képes bántani Bellát. A családunkhoz tartozik.

−Nézd Jasper! – ültem fel újra. – Nem miattad hagytam el Bellát. Amíg velünk volt, minden percben veszélynek volt kitéve. Csak így tudom megvédeni őt. Azt akarom, hogy boldog életet élhessen anélkül, hogy én beleavatkozzam. Ez az ő érdeke. Neked ehhez semmi közöd. – igaz, hogy a történtek ébresztettek rá, ez lenne a legjobb, de a döntést, akkor is csak miatta hoztam meg. – Ne is ejtsünk erről több szót! Én nem haragszom rád. Bella boldog lesz nélkülem is és élheti tovább normális emberként az életét. – csak bólintott, majd eltűnt a fák tövében. Végre újra egyedül.

„−Most, mi a fenét csináljak?” – hallottam meg Alice gondolatait. Micsoda forgalom. Nem igaz, hogy egy perc nyugtom sincs. Barna fürtjei megjelentek az erdő szélén lévő fák lábánál.

−Minden rendben Alice? – kérdeztem az arcán tükröződő komolyságot látván. A gondolatai is elég nyugtalanítóak, de még mindig próbál elrejteni előlem valamit. Ha Belláról lenne szó, már biztos rég elmondta volna. Tudja, hogy ez mennyire fontos nekem még, ha fájdalmas is. Csak akkor leszek nyugodt, ha tudom tovább lépett és boldog.

−Nem, nem. Minden oké. – nem nézett a szemembe és a gondolatait is terelte.

−Alice! Nyögd már ki! – kezdtem elveszíteni a türelmemet. Akkor meg, mi a fenét akar? Ez a titokzatosság az őrületbe kerget.

−Nem tudom elmondjam-e. – ez nem jelent jót. Csak nem Bellával történt valami?

−Kezdem elveszíteni a türelmemet. – mély levegőket kellett vennem, hogy féken tudjam tartani az indulataimat.

−Rendben. De ne csinálj semmi őrültséget! – ez már rosszul kezdődik.

−Alice! – ordítottam, annyira dühös lettem, amiért egyfolytában húzza az időt és nem akar rátérni a tárgyra.

−Új vámpírok költöztek Forksba. – hadarta egy szuszra.

−Mi? – ezen elképedtem.

−Igen. Nem rég költöztek oda. A családjuk nagyobb, mint a miénk.

−Ezt nem hiszem el. Hogy lehetséges ez? – nem, nem és nem. Azért jöttünk el Forksból, hogy ez nem okozzon több problémát. Most pedig kiderült még se szűnt meg a vámpír invázió.

−Nem tudom. Csak annyit láttam, hogy sokan vannak és ők is az erdőben élnek, mint mi.

−Azért jöttem el, hogy Bella biztonságban legyen. De ezek után ez még se tűnik olyan jó ötletnek. – most, mit tegyek? Hogy gondolhattam, hogy nélkülem is biztonságban lesz, hisz úgy vonzza a bajt, mint még soha senki.

−Bella biztonságban van. – értetlenül néztem rá. – Jake vigyáz rá. – ez igaz. Biztos kihasználja az alkalmat, hogy nem vagyok ott és egy percre se hagyja magára. A kitartása biztos megfogja hozni számára a várva várt eredményt és a végén Bella beadja majd a derekát. De így van ez jól. Legalább nem maradt védtelenül, van, aki egy életen megvédi és mellette normális életet élhet. – Ráadásul a falka a velük is szerződést kötött. – nem akartam hinni a fülemnek. Az nem lehet, hogy ők is vegetáriánusok.

−Vegetáriánusok?

−Nem, de a nagy létszámuk miatt, hogy ne tűnjenek fel azon a helyen, ahol éppen élnek, nem vadásznak emberekre. – ahhoz képest, hogy alig látta őket elég sokat tud róluk. – Megtanulták uralni a szomjukat, ráadásul köztük is vannak iskolások. – ezt olyan egyszerűséggel mondta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

−Biztos, hogy Bella biztonságban van? – hisz egy suliba fog járni velük, ahol Jake nincs ott. Legszívesebben azonnal rohannék vissza, hogy magam győződjek meg róla, de ha újra látnám, nem biztos, hogy újra el tudnék menni. Erősnek kell lennem. Ha biztonságban van, nem boríthatom fel újra az életét. Bár annyit lógott vámpírokkal, hogy biztosra veszem, simán kiszúrja őket. Csak abban bízhatok, most lesz annyi esze, hogy távol marad tőlük.

−Igen. Semmiben sem voltam még ilyen biztos. – nem nyugtatott meg. Akkor miért várt ilyen sokáig, hogy elmondja? Ez a tény csak még nehezebbé teszi a távol maradásomat Bellától. Még nehezebb lesz megállni, hogy nem rohanjak vissza és ne zárjam oltalmazó karjaim közé ezzel is minden rossztól megvédve őt. Senkinek se tennék jót ezzel. Csak még jobban összekuszálnám a dolgokat, főleg, ha jól alakul Jacobbal a kapcsolata.

−Ugye szemmel tartod és ha bármi történik szólsz? – ezt is olyan nehezen mondta el. De végre legalább tudom, mit titkolt előlem. A felfedés túl sokat nem segített lelki állapotomon. Bella! Bella! Szerelmem! Örökké szeretni foglak. De mindkettőnknek, főleg neked így a legjobb. Az egyetlen vágyam, hogy boldogan élhess, még ha ez nekem a világ legnehezebb dolga is. Jake mellett nagyobb biztonságban vagy még, ha ezt nehezemre is esik beismerni. Csak remélni tudom, hogy boldoggá fog tudni tenni téged.

−Persze Edward! Emiatt ne aggódj!

Új BLOG!

Sziasztok!

Tudom, tudom. :) Már megint egy új BLOG. De ezzel könnyebb dolgom lesz, mivel ezt nem egyedül fogom írni, hanem Chintyvel együtt, felváltva. Gondolom nem mondok semmi újat azzal, hogy ez is egy Twilight Fanfic lesz. Még hozzá Edward/Bella fic. Ismételten egy új megközelítésből, ami remélem minden érdeklődőnek elnyeri majd a tetszését.

Nézzétek meg az oldalt és csak utána döntsetek. A történet ismertetése már fenn  van és olvasható. Az első fejire sem kell sokat várni. Azt én fogom írni a másodikkal együtt. :)

Mindenkit szeretettel várunk!

Cím: Vámpírszeretők

http://www.zora-chinty-fanfic.blogspot.com/

3. fejezet - Az új hely II. rész

 Minden átmenet. Feltámad, lüktet, és továbbhömpölyög. Tűz, ragyogás, langyos, hűs energiák, jéggé dermedő nedvek és olvadás úgy váltakoznak e szintézisben, mint a hullámjáték. Ami megfeszül, ellazul. A végletek eltűnnek. Életérzésünk a közép egyensúlyában lebeg.

(Szepes Mária: Aranykor) 

 

Mivel elkészült a fejezet második része úgy gondoltam, hogy nem várakoztatlak tovább titeket, hanem inkább felteszem. De egyelőre még nem tudom mikorra várható majd az új fejezet. De arra a következtetésre jutottam, hogy lesznek olyan fejezetek, amik szintén kettő vagy több részesek lesznek, de lesznek olyanok is, amik simán csak egy részből fognak állni. Remélem így is tetszeni fog majd a történet és minél többen fogjátok olvasni. Ja és komizásról se feledkezzetek meg, mert csak úgy tudom meg, hogy mi a véleményetek a storyról. Köszi! És jó olvasást! :)

−Billy nem kedvel engem, mióta egy vámpírt választottam, te is tudod. És én nem akarok olyan helyen lenni, ahol nem látnak szívesen. – jól hallottam? Mit jelent az, hogy egy vámpírt választott? Talán vámpír volt a kedvese, aki ember léte ellenére képes volt együtt lenni vele? Ezt nehezen tudom elhinni. Akkor miért nem változtatta át? Lehetséges, hogy a farkasok miatt? Azt nem hiszem, ha egyszer őt választotta. Ez még inkább felkeltette a figyelmemet iránta.

−Bella!

−Ne, most, kérlek! Nem érzem jól magam. – gondoltam itt az ideje, hogy végre felhívjam magamra a figyelmet. Az oldalamat már rettentően fúrta a kíváncsiság. Ez az egyik rossz szokásom, ami átalakulásom után, se tűnt el. Ismét elindultam feléjük. Az összes farkas elkezdett vicsorogni és morogni, mikor megindultam. Az, aki emberi alakban volt, Jake, azt hiszem, a lány elé állt védelmező testtartásba.

−Vidd Bellát Emilyhez! Majd ő gondoskodik róla. – a fák közül elő lépett egy másik farkas, emberi alakban. Ő lehet a falkavezér. Olyan parancsoló a hangja, hogy nem lehet más. Közben Jake ölbe vette őt, de nem mozdult.

−Nem akarlak bántani. Esélyem se lenne, ennyi farkassal szemben. – emeltem fel a kezem a béke jeléül, bár tényleg semmi esélyem nem lenne, ha ennyien támadnának rám. Kockáztatnom kellett, bár nem hittem, hogy bármire is megyek vele.

−Akkor meg, mit akarsz? – mordult rám a fiú, aki még így is igen félelmetesen nézett ki. – Átlépted a határvonalat. Ez itt már a mi területünk, amin épp meg akartál támadni egy embert. Aki mellesleg, hozzánk tartozik. – na, erre aztán igazán nem számítottam. Nagyobb pácban vagyok, mint gondoltam. De, hát honnan kellett volna tudnom mindezt? Igaz, ha nem engedek az ösztöneimnek, akkor nem kerülök ilyen csávába. De egy cseppet se bánom, hogy, így történt, különben soha nem láthattam volna meg ezt a lélegzetelállító ember lányt, akinek már nem is a vére csábít úgy igazán, hanem ő maga.

−Sajnálom, oké? Hibát követtem el, majd nem megszegtem a saját szabályunkat is, amit nagyon röstellek. – ez az igazság, ettől függetlenül továbbra is ingerültnek látszik. Van is rá oka. – Nem tudtam, hogy léteznek határvonalak.

−Jacob! Ti jobb, ha mentek most. Te meg mondd, mit akarsz, aztán tűnj el, mielőtt meggondoljuk magunkat és még se hagyunk életben. – a vezér visszavette az irányítást. Eddig nem olyan rossz a helyzet, hisz még nem támadtak rám. Ritka jelenség farkasoknál, de úgy látom ezek sokkal értelmesebbek és tudnak uralkodni magukon.

−Csak szerettem volna bemutatkozni. Ryan Felton Fountain vagyok. – mondtam végül. Nem tudtam, mivel rukkolhatnék elő. Csak ez jutott az eszembe.

−Á! – mi ez a reakció? Az arca nem váltott épp rokonszenvesre.

−Te is a Fountain család tagja vagy? – honnan ismernek minket? Ez elég fura. – Ma kötöttünk a családoddal szerződést. Amit te, máris megszegtél. – na, ez az egy, amire végképp nem számítottam. Semmiféle szerződésről nem tudok. Akkor, hogy szeghetném meg?

−Ó! Ezt szintén nem tudtam. – jelentettem ki teljesen őszintén. Most vagy elhiszik, vagy sem. A szememet nem tudtam levenni a lányról. Bella, azt hiszem. Mély benyomást tett rám, az tuti.

−Most már tudod. – mondta ridegen a falka vezetője. – Jobb, ha távozol, mert a szerződésszegést, nagyon szigorúan vesszük, és az háborúhoz vezethet köztünk. De Bella miatt, most az egyszer még elnézzük, ha azonnal eltűnsz. – jobbnak láttam nem feszíteni tovább a húrt. Nem hiszem, hogy még egyszer ilyen szerencsém lenne. Gyorsan eltűnök. De abban biztos voltam, hogy ezt a lányt még látni akarom és nem azért, hogy az életét ontsam. Hanem, mert kíváncsi vagyok rá. Kíváncsi vagyok, hogy lehet ilyen hatással rám, miért és, hogy ki is ő valójában. Mindent tudni akarok róla. Főleg arról a vámpíros dologról. De most már legalább értem, miért nem lepődött meg, amikor meglátott. A szerelme vámpír volt, a barátai farkasok. Nem mindennapi emberi lény lehet. Érdekelne, mindez mi módon lehetséges.

−Örülök, hogy találkoztunk! Remélem még fogunk. – kiáltottam még oda, mielőtt eltűntem az erdő sűrűjében. Csak reméltem, hogy tudja, ez neki szólt.

Futás közben sem sikerült kiszellőztetnem a fejem. Az illata minden oldalról körbe ölelt és akármerre fordultam, mindenhol éreztem. Ez nem lehet igaz. Fel nem tudom fogni, hogy történhet ez velem, ráadásul egy ember miatt. Most már tényleg muszáj táplálkoznom, különben megbolondulok. Újra beleszagoltam a levegőbe. Reméltem nem zavar meg a fejemben lévő illat, ami sehogy sem hagyja, hogy szabaduljak tőle. Szerencsére, a közelben megéreztem egy csorda illatát. Azonnal arra vettem az irányt. Gondolkodás nélkül vetettem magam rájuk, nem törődve azzal, hogy mi lesz az öltözékemmel. Az emberek esetében nem szokott ilyen macerás, koszos lenni, de ezt is vállalni kell, ha a vámpír lusta távolabb menni. Mint én most. Az állatok vére nem nyújt teljes kielégülést és ezzel az illattal a fejemben egyszerűen nem tudtam betelni velük. Azon vettem észre magam, hogy már a negyedik szarvas nyakán lévő ütőérbe vájom bele a fogamat és szívom ki a vért az utolsó cseppig. A ruhám csapzott lett a sok vértől, de most még ez sem érdekelt. Miután befejeztem, a hátamra fekve néztem a szürke égboltot. Apa azért döntött Forks mellett, mert itt még ritkábban süt a nap, mint az ország bármely területén. De ki tudja itt is meddig maradunk. Ettől ideges lettem. Annyit költözünk, hogy már fel se veszem. De Forksból nem akarok elmenni. Legalábbis addig nem, míg Bellát közelebbről meg nem ismerhetem. Csak nem tudom, hogyan csináljam. Az a legjobb, ha haza megyek és megismerkedem a farkasokkal kötött szerződéssel. Bár, úgy érzem, semmi jót nem ígér. Föltápászkodtam és szélsebesen hazafelé vettem az irányt. A házunk, itt az erdőben található. Legalább nem kell bujkálnunk és önmagunk lehetünk. Nem messze a miénktől található egy másik hatalmas ház. Apa azt mondta nem régiben ott is vámpírok lakhattak, mert amikor elment megnézni van-e ott valaki, igaz üresen találta, de tele volt a ház a szagukkal. Talán Bella szerelme is közéjük tartozott. Nagyon érdekel, hogyan volt ez lehetséges és, hogy bírta ki az a másik mellette úgy, hogy nem bántotta. Vajon ennek köze van ahhoz, hogy nincs vele? Mert nincs, hisz ha itt lenne, Bella biztos nem a farkasokkal időzne. Rengeteg kérdés, amire remélem nemsokára választ kaphatok, magától az érintett személytől. Most már úgy érzem, nem lennék képes őt bántani első reakcióm ellenére, bár ez csak akkor derülhet ki igazán, ha sikerül közel kerülnöm hozzá. Idegesen rontottam be a házunk bejárati ajtaján. Valahogy nem hiszem, hogy a szerződés segítségemre lesz, de mielőbb megakartam tudni annak tartalmát.

−Te jó ég, fiam! Hogy nézel ki? – borult ki anya. Már el is felejtettem, hogy csupa vér vagyok. – Megsérültél? – kérdezte aggódva.

−Nem, dehogy is. Jól vagyok. Ez itt nem az én vérem. – próbáltam megnyugtatni, de nem úgy tűnt mintha sikerült volna.

−Mi van öcskös, mészárlást rendeztél a városban? – nevetette fel Domi. Most még annyira se volt hangulatom az idióta vicceihez, mint általában.

−Ez egyáltalán nem vicces Domi. – nézett rám anya rémülten. Csak nem bedőlt ennek a hülye tréfának? Ennyire nem ismer?

−Apa merre van? – kérdeztem, de senki figyelmét nem kerülte el izgatottságom. Anya úgy nézett rám, mint aki választ vár a bátyám feltételezésére. Inkább fel se vettem.

−Az irodában. – felelte Tami, aki a lépcsőn jött lefelé épp.

−Nem mondod el, mi történt? – anya mindig mindent túlkomplikál. A hangja az idióta bátyám miatt félelemről tanúskodott. Csak megráztam a fejem.

−Anya! Ne dőlj már be Domi idióta vicceinek. Tudod, hogy csak engem akar szívatni. – jobbnak láttam mielőbb megnyugtatni mielőtt elkönyvel elmebeteg gyilkosnak. – Persze, hogy semmi ilyesmit nem tettem. Hogy feltételezheted rólam? – ez egy kicsit azért bosszantó, mikor nagyon jól tudja, milyenek tudnak lenni. – Csak az erdőben vadásztam és most nem figyeltem annyira az öltözékemre, mint máskor. Ennyi az egész. – ettől fellélegzett.

−Igazad van. Sajnálom! – megakart ölelni, de nem szerettem volna őt is összekenni, így célzatosan végig mutattam az öltözékemen, amin most már elmosolyodott.

−Átöltözöm, aztán beszélnem kell apával. – rohantam is a szobámba. Már nagyon kész voltam és Bella illata még mindig körül lengett.

−Az rád fér, mert úgy nézel ki, mint egy vérrel áztatott kacsa. – csatlakozott a cikizéshez Dean is. De erre már egyáltalán nem is figyeltem. Ők a család Casanovái és azt hiszik ezzel kiharcolták azt a jogot, hogy piszkálhatják a másikat.

−Hol van Jami? – még hallottam Tami kérdését.

−Az előbb a kertben láttam. – és anya válaszát, majd végre menedéket nyertem a szobámban. Néhány nap múlva suli. Akkor végre lenyugszik egy kicsit a levegő és a bátyáim is a saját teendőikkel lesznek elfoglalva, nem pedig velem. Gyorsan kerestem egy tiszta ruhát.

−Bejöhetek? – kopogott az ajtón Benji.

−Persze, gyere csak, de épp sietek. – magyaráztam neki – Sürgősen beszélnem kell apával.

−Aha, értem. – nem kerülte el figyelmemet öcsém letörtsége.

−Baj van? – fogtam meg a vállát.

−Nincs semmi, csak mostanában mindenki olyan elfoglalt, én meg egyedül érzem magam. – ezen elmosolyodtam. Ő a legkisebb köztünk ezért ő meg Tami, aki az egyetlen lány, kapják a legtöbb figyelmet. Ha ez nem így van már is elhanyagolva érzik magukat.

−És Tami? – ilyenkor leginkább Tamira számíthat. Vele szokta megbeszélni ügyes bajos dolgait.

−Ő meg Jami csak egymással vannak elfoglalva. – mi, akiknek nincs párja, néha ezt nehezen viseljük, de már megszoktuk.

−Benji! Nagyon jól tudod, hogy milyen az új helyen az első néhány nap. – általában mindenki elfoglaltabb a szokásosnál, de ez ilyenkor mindig így van. – Pár nap múlva suli és újra helyre áll a rend. De most tényleg megyek. – rohantam is apához. Azért sajnálom Benjit. Ő viseli a legnehezebb az állandó költözködést. Nem mondhatni, hogy a barátait esik nehezére ott hagyni, hisz épp ezért nem barátkozunk senkivel sem, meg általában amúgy is kerülnek minket. Hanem az állandó új lakhelyváltozás, az új lakás, amiben új szoba, amit ismét be kell rendezni. Nem egyszerű az biztos. Idegességemben olyan erősen kopogtam apa irodájának az ajtaján, hogy majdnem betörtem.

Csak mi, a legfiatalabbak hívjuk őket anyának és apának. A többiek a nevükön szólítják mindkettőjüket.

−Gyere! – kiáltott ki.

−Sajnálom! – dugtam be a fejem és kértem elnézést a hirtelenségem miatt. – Nem zavarok?

−Semmi baj. Nem zavarsz. – nézett fel a papírjai közül. – Mitől vagy ilyen izgatott? – az ő figyelmét sem kerülte el.

−Szeretnék kérdezni valamit.

−Csak rajta! – nézett rám nagyon komolyan.

−Elmondanád, mit tartalmaz a farkasokkal kötött szerződés? – ez a kérdés meglepte. Nem tudom mire számított, de nem erre az, biztos.

−Honnan tudsz erről? – az arcán továbbra is meglepettség ült.

−Összefutottam velük. – jelentettem ki, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Ekkor még nagyobb döbbenet ült ki az arcára, amit aztán aggodalom váltott fel.

−Bántottak? – hangja idegesen csengett. Még szerencse, hogy nem a véres ruhámban jöttem hozzá.

−Nem. – mondtam határozottan. – Amúgy is az én hibám volt, mert a területükre tévedtem, mivel fogalmam se volt, hogy léteznek határvonalak – zagyváltam összevissza – sőt, azt se tudtam, hogy ezen a helyen vannak egyáltalán farkasok. Még soha nem láttam ekkora falkát. – érdeklődve hallgatta nem éppen összeszedett elbeszélésemet. – Na, mindegy. Szóval véletlen volt az egész, mert megéreztem egy illatot a levegőben és olyan hatással volt rám, mint még soha semmi. Azt követtem, így futottam össze velük, akkor derült ki, hogy azaz ő területük és a lány is hozzájuk tartozik, de…

−Lány? – vágott közbe – Miféle lány?

−Hát az, akinek az illatát követtem. Nem bírtam parancsolni az ösztöneimnek. Még soha nem éreztem ilyet. – magyaráztam, de ettől csak még jobban feszült lett.

−Bántottad? – ez meg milyen kérdés. Nem tagadom, megfordult a fejemben, de hogy kételkedhet bennem ennyi idő után. Mintha anyát hallanám, aki meg bedőlt a bátyáim idióta tréfájának. Ennyire nem ismernek?

−Tessék? – értetlenkedtem.

−A lányt, bántottad? – ismételte meg a kérdést, minden egyes szót megnyomva. Ettől kicsit felment a pumpám, de igyekeztem higgadtan válaszolni, hisz tényleg majdnem elkövettem azt a végzetes hibát, aminek most az ellenkezőjét a számból szeretné hallani.

−Nem. – azért remegett a hangom az idegességtől. – Akkor valószínű, hogy nem úsztam volna meg. Nem igaz? – ezt egy kicsit felháborodottan kérdeztem.

−Jó, jó. Csak tudnom kellett. – nyugodott meg. Tudta, hogy igazam van, főleg mivel ő tisztában van a szerződéssel.

−Akkor elárulod, mit tartalmaz a szerződés? – újra elkapott az izgatottság. Alig vártam, hogy rá térjünk a lényegre.

−Természetesen el, de mivel még senki sem tud róla, ezért jelen kell lennie mindenkinek. – ez meg hogy lehet? Általában fontos ügyekben közösen döntünk. Oké, hogy én lemaradtam, de apa mindenki mást is kihagyott ebből? Ez azért fura. Vajon mi oka volt rá? – Hívd össze a többieket a nappaliba! – nem kellett kétszer mondani. Rohantam is körbe vinni a tanácskozás hírét. Már elegem volt az időhúzásból. Mindenki meglepődött ezen, én azonban türelmetlenül vártam, hogy elkezdődjön.

3. fejezet - Az új hely I. rész

Hol van az a hely, hol szerelem terem, Hol béke van, szeretet és kegyelem? Hol az a lehetetlen hely, hol a valóság? Az élet egy hosszú s kegyetlen fogság.
	Duduj Szilvia (részlet)

Sziasztok! Bocsi a késésért, csak a hétvégén beteg voltam. De igyekeztem hozni a beígért mennyiséget, sőt, egy kicsit túlzásba is vittem, ezért ez a feji két részes lesz. Remélem így is tetszeni fog, és érdekesnek fogjátok találni ugyanis újszerűség van benne bőven, de szerepel benne ismétlés is, de szerintem ezek együtt teszik igazán  érdekessé. Vagy nem tudom. Döntsétek el ti :) Várom a komikat! :)

−Jó reggelt! Hogy aludtál öcsi? – lökött hátba Dean, az egyik bátyám. Családunk viszonylag nagy létszámúnak számít a vámpírok közt, hisz általában párosával járnak, hogy ezáltal se keltsenek feltűnést. De mi mások vagyunk, erős kötelékkel megáldva, ami néha elég bosszantó tud lenni, ha a család tagjai majdnem mind férfiak és mind a bátyái az embernek illetve a vámpírnak. Csak Benji fiatalabb tőlem, de akkor is elég nyomasztó. Nem rég költöztünk ide, Forksba. Elég sokat és gyakran költözködünk. Ezért nem is látom értelmét, hogy bárhol is állandó lakhelyünk legyen, mert ki tudja, mikor kell legközelebb tovább állnunk, vagy a nevelő apánk, Marco, mikor dönt úgy, hogy ideje a távozásnak.

−Nagyon vicces. – morogtam oda neki, amin ő csak jót nevetett. A családom megtanult az emberek között élni. Mindegyiküknek rendes, polgári szakmája van. Csak Benjinek, Taminak, a család ez idáig egyetlen, természetesen nevelőanyánkon, Terryn kívül, nő tagjának és nekem kell mindig újra kezdenünk a sulit, mivel nem öregszünk, így a kinézetünk sem változik. Nem mondom, elég uncsi tud, ez is lenni. De ugyanakkor változatos is, hisz mindig új emberekkel ismerkedhetünk meg. A családom többi tagjának nehezebb a dolga, mert állást találni nem olyan könnyű, mint iskolába járni. Ebből a szempontból nem irigylem őket. Az apánk kiváló építész és magánvállalkozóként dolgozik, így semmilyen céghez sem kell igazodnia és nem kell állandóan állást változtatnia, ha épp költöznünk kell.

−Na, és kicsomagoltál már? – nyaggattak tovább a bátyáim. Ilyenkor ki tudnám nyírni őket.

−Ne zaklassátok már egyfolytában az öcséteket! – szólt rájuk anya. – Néha rosszabbak vagytok, mint a gyerekek. – ez igaz is. Mind a két bátyám, Dean és Domingo is tanárok és általában bájuknak köszönhetően, mindig kapnak is állást a helyi középiskolában. Ez most se volt másképp. Utálom, hogy még a suliban sem hagynak békén. Apa szerint, így legalább állandóan szemmel tudnak tartani. Ha ez őt megnyugtatja, mert általában sokkal rosszabbak nálunk. Igaz, a suliban visszafogják magukat, de ez nem jelent semmit. Jami bátyámnak Tami a párja. Egyedül neki van társa a családban, meg apának anya. Ő ügyvéd, bár nem hirdeti magát és ritkán vállal ügyeket, inkább apa vállalkozását segíti. Mivel családunk nagy része férfiből áll, ezért nem ritkák a belső harcok sem és a rivalizálások, de mind ez csak külső. Ha veszély fenyeget minket, főleg a nőtagjainkat, hát akkor nincs kegyelem. Keményen összetartunk és minden ellenünk irányuló támadást megtorlunk.

Von egy különleges személyiség. Művész lélek. Minden művészeti ágban szuper. Kiválóan fest, szobrászkodik, bármilyen hangszeren képes játszani, zenét szerez, sőt, még énekelni is tud. Amikor csak lehet, kiállítást rendez a műveiből. Elég szépen is keres vele. Az tény, hogy családunknak nincsenek anyagi gondjai. Az évszázadok során elég szép kis tartalékot gyűjtöttünk össze, így ha nem akarnának, egyiküknek sem kellene dolgoznia, csak akkor mivel ütnék el az időt. Meg a pénz is elfogyhat, ha nincs utánpótlás belőle. Szerencsére mindenki szereti, amit csinál. Volt elég idejük megtalálni a számukra megfelelőt és azt tökéletesíteni. Egyedül anya nem dolgozik. Az otthoni teendőket végzi, vezeti a háztartást, és próbálja kordában tartani a megveszett és soha felnőni nem akaró fiait. Tami élvezi, hogy ő az egyetlen lány, mert állandóan a középpontban van, de azért néha panaszkodik is, milyen jó lenne, ha legalább egy húga lenne, akivel mindent megbeszélhetne, mert hát anyával az még se olyan. Benji a legfiatalabb köztünk. Mindig egy osztállyal alattunk jár. Ezt nem igazán szereti, mivel egy évet egyedül szokott járni. Kész kínszenvedés számára. Néha olyan kezelhetetlen, pedig már elég régóta velünk van. Egy banda tagja volt, amikor egy bandaharc közepette megsérült. Marco talált rá félholtan és változtatta át. Még csak 16 éves volt. Soha nem nő ki a kamaszkorból, még akkor se, ha több évszázad alatt rengeteg tapasztalatra sikerül is szert tennie. Ahogy egyik bátyám se, pedig már húsz fölött járnak. Jamison 25 éves volt, mikor egy építkezésen baleset érte. Senki nem volt a közelben. Ő rá is Marco talált. Igazság szerint, mindegyikünket ő mentett meg, talán ezért is olyan nagy az összetartás köztünk. Korszakokat inkább nem említenék. Nagyon régen volt és nagyon régóta vagyunk, így együtt családként. Dean és Domi, 26 és 27 évesek voltak. Már emberi életükben is ismerték egymást, de soha sem voltak odáig a másikért. Félholtra verték egymást. Az átváltozás után ez megváltozott. Azóta legjobb barátok és mindig együtt szekálnak engem. Pedig tudják, mennyire utálom. Tami. Hát őt, a szülei bántalmazták és így dobták az utcára. 18 éves volt, még se tudott szembeszállni velük. A mostani testi fölénye és adottságai ellenére is, még mindig félénk. De itt vagyunk mi, akik bármitől megvédik. Ettől biztonságban érzi magát. Ráadásul a kapcsolata Jamivel nagyon jó hatással van rá. Látszik, mennyire szeretik egymást. Néha irigylem is őket. Marco és Terry már akkor együtt volt,  mikor elkezdett nőni a család. Marcot egy idős vámpír változtatta át, aki úgy gondolta nem hallhat ki a fajtánk, mert vándorlásai során nem találkozott közülünk senkivel, ezért apára hagyta ezt az örökséget. Terry volt az első, akit átváltoztatott, mikor szülése után meghalt a közös kisbabájuk és ő is majdnem belehalt. Már akkor is házasok voltak. Von, egy halálos betegségben szenvedett 28 éves korában. Nem sok volt neki hátra. Ami engem illet, szintén 18 éves voltam, amikor sport balesetet szenvedtem. Óriási karrier előtt álltam. A kórházban teljesen lemondtak rólam. Marconak köszönhetem az életem, ahogy itt mindnyájan, még ha ez az élet nem is olyan, mint amilyet szerettünk volna. De nincs okunk panaszra. Mindenünk meg van, még ha ez emberi áldozatokkal is jár, hisz a legfőbb táplálékunk a vér. Egyetlen egy szabályunk van, amit mindenkinek kötelező betartani. Még pedig, hogy ott ahol élünk, nem vadászunk emberekre a közvetlen környezetben, vagyis abban a városban egyáltalán nem. Egyrészt a nagy létszámunk miatt a túl sok áldozat nagyon feltűnő lenne. Másrészt, hogy minél tovább maradhassunk egy bizonyos helyen. Ezért van, hogy a táplálkozás végett több km-t is meg kell tennünk. Még szerencse, hogy a futás öröme a vérünkben van, nem okoz gondot rövid idő alatt, hosszú távokat megtenni.

−Még nem csomagoltam ki. – hosszú hallgatás után szóltam csak vissza nekik. Lefoglalnak a gondolataim. Hallottam, hogy vannak vámpírok, akik rendelkeznek különleges képességekkel. Családunk egyik tagja sem rendelkezik ilyesmivel. Nekem az utóbbi időben, azonban furcsa álmaim vannak. Állandóan egy lányról álmodom, akinek nem látom az arcát, de az illata megőrjít, még se vagyok rá képes, hogy bántsam. Nem tudom, mit jelenthet mindez. Még soha nem találkoztam egy olyan lánnyal sem, aki mély benyomást tett volna rám. Hisz emberek közt élek és a szabály miatt megtanultuk uralni a szomjunkat, így nem támadunk be úton-útfélen mindenkit. De az álmomban ő valahogy más. Olyan hatással van rám, hogy magam se tudom bírok-e vagy egyáltalán akarok-e uralkodni magamon, még is azt érzem, nem lennék képes bántani őt. – Elmegyek. – jelentettem ki. – Kicsit körül nézek a környéken. – meg se vártam a választ, elviharzottam. Ki kell szellőztetnem a fejem. Még magamnak se merem bevallani, de utálom ezt a szabályt. Tudom, hogy szükséges a saját védelmünkben. De akkor is utálom. Ilyenkor van, hogy rá kényszerülünk az állatok vérére, ami közel se olyan jó, mint az embereké. De előfordul, hogy csak közeli vadászatra van lehetőségünk és akkor be kell érnünk ezzel. Meg nem mindig van kedvem órákat rohangálni, míg végre ehetek. Tudom, ez lustaság is egyben. Most sem ettem már egy ideje. Kezd sötétedni a szemem. Néhány nap múlva meg kezdődik a suli. Nem mehetek emberek közé szomjasan. Biztos nem bírnék uralkodni magamon. Az pedig senkinek sem tenne jót. Már bánom, hogy néhány napja nem tartottam a többiekkel a távolabbi vadászatra. De nem volt kedvem. Most be kell érnem egy két szarvassal. Nem szeretem az ízüket. Náluk még a medve, vagy a leopárd is jobb. Volt szerencsém mind a kettőt megízlelni. Beleszagoltam a levegőbe. Ekkor valami furcsát éreztem és nem tudtam uralkodni az ösztöneimen. Ez az illat. Olyan csábító. Az érzékeimet követtem. Ilyen illatot még soha nem éreztem. Rendesen transzba ejtett. Azt se tudtam, mit csinálok. Minden áron látni és érezni akartam azt, akihez ez a fantasztikusan csábító illat tartozik. A fák mögül kilesve, megláttam egy lányt, aki épp egy fának támaszkodott. Nem volt valami jó állapotban és levegőt is alig kapott. Az öltözéke egy hosszú póló, ami nem úgy nézett ki, mintha rá lenne méretezve, meg egy nadrág és egy kabát volt. Mit keres itt egyedül az erdő közepén? Nem tudom számít-e egyáltalán. Az azonban nem lehet, hogy ez az illat az övé legyen. De továbbra is vonzott maga felé. Csak ő lehet az. Ha a testének az illata ennyire vonzó, akkor milyen lehet a vérének az íze? Már nem tudtam tovább gondolkodni. Kiléptem a fák sűrűjéből. Rémülten nézett rám. Illetve nem is rémülten. Csak meglepetten, mint, aki nem először lát magam fajtát. Lassan elindultam feléje. Nem akartam elijeszteni, de amilyen állapotban volt, amúgy se tudott volna elfutni.

−Kérlek, ne bánts! – nyögte alig hallhatóan, de kiváló hallásomnak köszönhetően még ezt a gyönge hangot is megtudtam hallani. A hangjában szintén nem volt félelem, inkább csak bele nyugvás az elkerülhetetlenbe. Engem pedig tovább vonzott, a hangja meg szintén elvarázsolt. Tisztában voltam vele, hogy el kéne szaladnom, mert mindjárt elkövetek egy végzetes hibát, de még sem voltam rá képes. Még soha nem éreztem ilyet. Mintha az álombéli lányba botlottam volna, aki végre arcot öltött előttem. De őt éreztem nem tudnám bántani. Ezt a lányt, még is akarom. Mindennél jobban szomjazom a vérére. Ám hirtelen kizökkentettek a kábulatomból. Körös-körül mindenfelől farkasok vettek körbe. Nem normális méretű farkasok, hanem ember nagyságúak. Ebből tudtam, hogy csak vérfarkasok lehetnek, a mi legősibb ellenségeink. Még soha se láttam ilyesmit. Életem során, akármerre is jártunk, még soha nem találkoztam ekkora falka populációval. Hogy lehetséges ez és, hogy kerültek ide?

−Ne, merj hozzáérni, - hallottam egy idegen hangot, aki nem sokkal utána elő is lépett a fák mögül. - különben megbánod! – Nem farkas alakban volt, de méretéről, ellenszenvéről és a belőle áradó bűzből éreztem, hogy közéjük való. Meg különben is, akkor mit keresne itt?

−Jake! – vajon hozzá beszél?

−Itt vagyok Bella. – igen, hozzá. Ezek ismerik egymást. Ennek nem lesz jó vége, főleg mivel az előbb majdnem rá vetettem magam, hogy az életét ontsam. – Még is, mit képzeltél? Hazamentem, megnézni jól vagy-e és csak egy levél fogadott. – Hogy mászom ki ebből a slamasztikából? Egyelőre az a legjobba, ha megfigyelem a párbeszédüket, aztán meglátjuk, mi lesz. – Hogy jutott pont most eszedbe az erdőbe jönni, mikor elmondtam mi a helyzet? – lehet, hogy hozzátartozik a lány? Úgy vélem az a legjobb taktika, ha nem mozdulok és kivárom, mi sül ki ebből a dologból.

−Talán ezt nem most és nem itt kellene megbeszélnünk. – bár nem úgy viselkednek, mint egy pár.

−Igaz, de később folytatjuk még. Nem úszod meg ennyivel. Gyere! Haza viszlek. – felakarta emelni, de nem hagyta. Lehet, még se hozzá tartozik? Az illata, a nyakán lüktető verőér még mindig nagyon vonzott. Alig bírtam uralkodni magamon. De legalább volt időm jobban szemügyre venni, azt az emberi lényt, aki képes ilyen hatással lenni rám.

−Nem megyek vissza hozzátok Jake. – hm. Ez érdekes. Vajon mi történhetett? Maga a teremtmény elég csinos. Bármelyik férfi a lábai előtt heverne. A szomjam csillapodni kezdett és más szemmel kezdtem nézni rá.

−Mi van? – mintha a farkast meglepte volna ez a válasz. Nem néz ki egy türelem bajnoknak, de azt vettem észre, ő is mindenre képes ezért a lányért. Már nem is csodálom. Bennem is olyan érzéseket kelt, amilyet még soha nem éreztem. Ha dobogna a szívem, biztos kiugrana a helyéről. Már attól is, ha csak a közelébe kerülhetnék egy percre is.