15. fejezet - Az idő múlása (IV. rész)

Sziasztok! 

Végre meghoztam a frisst. :) Remélem tetszeni fog. Tudom, hogy kicsit sokat kellett rá várni, de vége a vizsgaidőszakomnak így igyekszem többször hozni új fejit, de nem ígérem 100%-ra. Várom most is a kommentjeiteket legyen az pozitív, esetleg negatív. :) Jó olvasást kívánok és ne felejtsetek el írni se ha már úgyis itt jártok. :)

Súlyos időkben kétértelmű, régi álmok nehezednek a lelkedre. Úgy haladsz tovább, hogy folyton menekülsz előlük. De elmehetsz a világ végére is, az idő súlya alól nem tudsz kibújni. De azért a világ végére el kell menned. Mert nem tehetsz mást, el kell jutnod odáig.

Murakami Haruki  

Nagyon sok idő telt el mióta utoljára Forksban jártam, de az utóbbi napokban egyre többször kísértenek a régmúlt emlékei. Vámpír memóriámnak köszönhetően tisztán emlékszem mindenre. Ember életem minden mozzanata olyan tisztán játszódik le előttem, mintha újra élném az egészet. De ez lehetetlen hisz már nem vagyok ember, nem vagyok az a törékeny virágszál, aki annak idején voltam és, akit olyan könnyű volt tönkretenni felelőtlen ígérgetésekkel. Hiába próbálom elnyomni, a düh azóta is forr bennem és ez formálja a személyiségemet. Nem kevés változáson mentem át az idők folyamán, mind külsőleg és belsőleg is. Már egyáltalán nem vagyok az a félős kislány, aki akkoriban voltam.

Először nagyon nehezemre esett elfogadni, hogy még sem a Cullenék által élt életmódot fogom fojtatni, de új családom révén nem volt más választásom. Viszont nem volt nehéz megszokni az ő szabályaikat, hiszen kezdetektől fogva velük vagyok. Azonban amikor csak alkalmam nyílik rá és tehetem, inkább állatok vérével táplálkozom. Akármennyire is ízlik az ember vér, igyekszem mértéket tartani és nem túlzásokba esni. Az önmegtartóztató képességemmel soha sem volt baj. Legalábbis, ami ezt illeti. Pont ezért nagyon becsülöm is őket. Képesek felül kerekedni vágyaikon és az emberek közt élni anélkül, hogy fejüket elveszítve folyton folyvást vérontást rendeznének. Beilleszkedtek a társadalomba és követik az évszázadok során kialakult eszmerendszereket, elvárásokat. Haladnak a korral, ahogy mondani szokás. Ők sem szenvednek hiányt pénzből, így mindannyiunknak meg van mindenünk, amire még a véren kívül vágyhatunk. Ugyanúgy iskolába járunk, ami sokszor tényleg elég unalmas tud lenni, főleg, ha pihenés sincs és egy középiskola elvégzése után, máris kezdjük az újabbat egy másik, távoli helyen. Mivel soha sem alszunk, amit eleinte szintén nehéz volt megszoknom, soha nem is fáradunk el, néha mégis úgy érezzük, hogy ez már kicsit sok és jó lenne végre nem előröl kezdeni mindent. De tudtam mire vállalkozom, amikor emellett az életforma mellett döntöttem, még ha nem is egészen úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna. Ryan-nel igazán jól meg vagyunk. Nagyon szeretem, persze ez azért más, de soha nem bántanám meg és tudom, hogy ő is így van ezzel. Jobb párt keresve se találhattam volna magamnak. És a családunk is igazán fantasztikus. Olyan mintha mindig is közéjük tartoztam volna. Nagyon jó érzés tartozni valahova még ha a mi fajtánk az egyedüllétet, vagy csak a párban mászkálást részesíti is előnyben. A mi példánk mutatja, hogy igenis vannak kivételek minden téren.

Azért kíváncsi lennék mi van Cullenékkel. Nem mintha, annyira érdekelne, hisz magamra hagytak. De egyszer szívesen a szemükbe néznék és figyelném reakciójukat. „Ő” mindig is az átváltoztatásom ellen volt. Alice pedig nem láthatta a jövőmet, mert éjjel-nappal a farkasokkal voltam, így eltudom képzelni, hogy egy idő után feladta figyelésemet. Már megint ezek a gondolatok.

Itt van nekem Tami, aki olyan a számomra, mint Alice volt. Talán még fontosabb is. Az életem minden mozzanatáról tud, az emberiekről is, de megtartja magának. Ez a mi titkunk. Így tud „Róla” is és, ami történt. Azt mondta Ryan soha nem lenne képes ilyet tenni velem és ezt nagyon is jól tudom. Hálát adok az égnek, hogy közülük senki sem rendelkezik valamilyen különleges képességgel, így nem kell rejtegetnem előlük olyanokat, amiket nem akarom, hogy megtudjanak. Épp elég, hogy nekem van, amiről igazából azt sem tudjuk micsoda, de már volt olyan, hogy megtámadtak minket olyanok, akiknek volt valamilyen adottságuk, de az elmém segítségével nem csak magamat, de a családomat is megtudtam védeni, így anélkül támadhattak vissza, hogy azok kárt tettek volna bennük. Átalakulásom után úgy látszik sokkal jobban felerősödött, ami emberként leginkább különlegessé tett. Ez csak jól jön most.

Nem mintha túl gyakran kéne használnom. Ez rontja a fiúk imidzsét. Nálunk ők azok, akik védelmeznek és ezt hagyjuk is. Jól esik a gondoskodásuk, hogy ennyire óvnak minket, attól függetlenül, hogy nem vagyunk azok a védtelen kis hölgyecskék. De egyikünk se vitatja szerepüket. Nálunk ez már csak így működik. Védjük és oltalmazzuk egymást. Még azt a kijelentést is megmerem kockáztatni, hogy szorosabb a kötelék, mint „náluk” volt. Nem értem miért erősödtek fel az utóbbi időben az emlékeim. Ennek ellenére megpróbálok a jelenre koncentrálni.

Dean és Domi igazán mókásak tudnak lenni. Általában mindig ott tanárok, ahova mi suliba járunk, de egyáltalán nem úgy néznek ki. Az első nap mindig elég viccesen szokott alakulni az új iskolában, ugyanis általában együtt ebédelünk és kicsit fura az, amikor két tanár leül a diákok asztalához és velük együtt mered az érintetlen étel fölé. Aztán mindenki megtudja, hogy testvérek vagyunk és ez többé nem számít különlegességnek. Kivéve a külsőnk, amit sokkal tovább tart megszokniuk. A legtöbben jó messzire kerülnek. Azonban mindenhol akadnak kivételek. Mint az a David is. Bírom az ilyen nagyképű fickókat, akiknek akkora az egojuk, hogy azt hiszik, mert ők a valakik, mindenkit megkaphatnak. És van bőr a képükön odajönni, mikor nagyon jól tudják, hogy az „embernek” van valakije, és az ő orra előtt randit kérni. De ez nem csak velem fordult elő. Rendre ugyanezt megjátsszák Ryan-nél is a csajok. Szép kis párt alkotunk. Hol ő nyugtatgat engem, hol én őt. Nem tudom az ilyenek honnan veszik a bátorságot, de a lényeg, hogy nálunk aztán törhetik magukat, úgy se érnek el semmit. A vámpír nem változtat társat, viszont a vérüket szívesen megkóstolnám ilyenkor. Még jó, hogy olyan nagy akarat erővel rendelkezem.

Az a legpoénosabb, hogy mindig minket találnak meg. Tamit nagyon ritkán, őt általában a bátyáink védik, hisz neki otthon van Jami, aki nagyon hálás nekem, mert mióta csatlakoztam a családhoz Tami sokkal nyíltabb, nem olyan visszahúzódó és ez meg is látszik rajta. Nincsenek titkaink egymás előtt. Ryan azt mondja, Benji is sokkal vidámabb lett azóta, nem olyan búskomor. Ennek én nagyon örülök. Benji a mi kis öcsénk. Soha nem volt testvérem, ezért tényleg öcsémként szeretem és bármire képes lennék érte. Neki nehezebb a dolga, mert ha felkelti egy lány érdeklődését, aki kacérkodik, flörtöl vele, beindulnak a hormonjai és rettenetesen nehéz megállnia, hogy ne ugorjon rá azon nyomban. Így ő már csak emiatt is kerüli a lányokat és a lányok is őt a velük szemben tanúsított viselkedése miatt. A mi nagy szerencsénkre. Nem tudjuk, hogy mitől van ez, de jobb az óvatosság. Így tengetjük mi kis, egyhangú életünket.

Hamarosan befejezünk egy újabb középiskolát és apa azt, mondta utána azonnal tovább is állunk. Azt se várjuk meg, hogy Benji befejezze itt a sulit, ami nagy ritkán fordul elő, de apát hívja a kötelesség. Benji utálja a költözködést, az új környezetet. Ilyenkor mindig nehezen viselhető el, egészen addig amíg meg nem szokja az új helyet.

– Ha ennek vége, egy ideig iskolát se akarok látni. – sóhajtoztam miközben éppen az ebédlő felé tartottunk. Kicsit fel voltam dobódva, hogy kiadhattam az útját annak a David gyereknek. Jól esett. Rám fért egy kis móka.

– Szép kis álom, mi Bella? – Taminak tökéletesen igaza van. Szigorú szabályok vonatkoznak nálunk ezekre, amiket a szüleink nagyon is komolyan vesznek, hisz ez is az álcánk része, amit nem rúghatunk fel csakúgy. A gyereknek a suliban a helye. Igaz, ők könnyen beszélnek, nem nekik kell mindig előröl kezdeniük. De ez van. Én nem akartam soha felnőni. De legalább az én férjem itt lehet velem. Tami az egész napot nélküle tölti. Én már nem is tudom mihez kezdenék, ha nélküle kéne bármit is csinálnom. Jó, persze szoktam, de akkor is.

– Így igaz. Szép kis álom, de csak álom. – sóhajtoztam tovább. Még szerencse, hogy a nyári szünetben általában sikerül kellőképpen feltöltődnünk és újult erővel bele vágnunk a következő tanévbe. Azért néha jó huzamosabb ideig egy helyben lenni és követni a megszokásokat.

– Bella! Arra gondoltam, mi lenne ha ma este elmennénk bulizni? – azt hittem rosszul hallok. Ryan egy percre sem eresztette a kezemet.

– Tami! Tudod jól, hogy nem vagyok az a bulizós fajta. – na, ez az egy, ami nem változott. Bulizni azóta sem szeretek.

– Tudom, de már olyan régóta mozdultunk ki bárhová is. Ránk férne egy kis emberi kikapcsolódás. – ebben volt valami, de ezekből a bulikból soha semmi jó nem sülhet ki.

– A kis húgunknak igaza van. Egyikünknek sem ártana. Biztos a többiek is benne lennének. – szállt be a diskurzusba Ryan is. – Csaphatnánk egy igazán görbe estét együtt a családdal. Nem is emlékszem mikor volt ilyesmi. – mélyen elgondolkodtam a szavaikon. Tényleg nagyon ritkán jártunk el bárhová is, főleg együtt. Nem engedhettem, hogy miattam kudarcba fulladjon a családi kiruccanás.

– Jól van. Meggyőztetek. – egyeztem bele végül és reméltem, hogy nem fogom megbánni.

– Jaj! Köszönöm Bella! Ez szuper! – ugrott a nyakamba Tami. Ilyenkor emlékeztetett leginkább Alicre. Ő is olyan szeleburdi volt és mindennek úgy tudott örülni, mint egy kis gyerek.

Elértük az ebédlőt, hogy eleget tegyünk mindennapi rituálénknak, a megpakolt érintetlen tányérok fölötti ülésnek. Belépve nagy megdöbbenésünkre Benji még nem ült ott szokásos asztalunknál, pedig ő szokott az első lenni és még soha nem késett. Gyorsan megszedtük magunkat elemózsiával.

– Hol lehet Benji? – jártattam körbe a tekintetemet aggódva. Nagyon reméltem, hogy nincs semmi baja.

– Biztos csak késik. – vágta rá Ryan.

– Benji még soha nem késett. – osztotta aggodalmamat Tami is.

– Ne aggódjatok! Biztos nincs semmi baja. – próbáltam én is osztani ezt a nézetét és leültem, de nem hagyott nyugodni a tudat. Túlságosan fontos volt a számomra.

– Remélem igazad van.

– Ez egy iskola. Ha baj lenne, már rég tudnánk róla. – vagy nem, mert a diákok elől eltitkolnák. De Dean és Domi tanárok. Ők biztosan tudnák és szóltak volna nekünk. Ez a tudat némileg megnyugtatott.

– Biztosan. – hagytam rá. Közben a gondolatban emlegetett szamarak is megjelentek.

– Mi a helyzet skacok? Ide jövet leteremtettél még egy hódolót, Bella? – kezdte az élcelődést Dean. Nem az a típus voltam, aki hagyja magát. Ő és Domi Emmettre emlékeztettek. A nagy mókamesterek. Akár csak Emmett. Be kell vallonom ő hiányzott a legeslegjobban persze Alice mellett. De már egész jól megszoktam.

– Talán rossz napod volt ma, amiért ilyen szúrós hangulatban vagy? – csak rá kellett néznem és tudtam, hogy telibe találtam.

– Bella! Előtted már senkinek sem lehet titka? – próbálta terelni a témát Domi. Valamin nagyon felhúzhatta magát Dean. Nem mintha máskor nem ilyen élcelődös lenne, de ez most más volt. Sokat fejlődött a felismerő képességem is, jól tudok olvasni a családom tagjaiban, meg általánosságban véve az emberekben is és ehhez nem kell gondolat olvasónak lennem. Igaz, pontosan nem tudom, mi van, de érzem, és ha érzem, hogy valami van, addig úgy se nyugszom míg meg nem tudom azt, pedig érző se vagyok. Sok mindent tanultam a Cullen család között, amit most jól tudok kamatoztatni, főleg mivel minden érzékem felerősödött. Már kétballábas sem vagyok.

– De lehet. Csak nem biztos, hogy az neki jó. – mosolyogtam rá kihívóan. Ezen mindenki jót nevetett. Még Dean is.

– Khm… – köszörülte meg valaki a torkát mellettünk. Egyszerre kaptuk oda a fejünket. Egy hosszú, göndör fürtökbe a hátára omló, szőke hajú lány állt meg az asztalunknál. – Sziasztok!

– Segíthetünk valamiben, Kathrine? – úgy látszik Domi-ék ismerik, de hát tanárok, a diákok többségét ismerik, így ez nem meglepő.

– Na, ebből semmi jó nem fog kisülni. – kuncogott Dean magában, de mi persze ezt nagyon is jól hallottuk. Szúrósan néztem rá. – Mi van? Csak az igazat mondtam. – vonta fel a vállát. Olyan gyerekes tud lenni, de azért imádom.

– Nem, köszönöm tanúr úr! Csak Ryan-től szeretnék kérdezni valamit. – minő meglepő. Sejtettem, hogy ez lesz. Legszívesebben azonnal ráugrottam volna. Tényleg milyen pofátlanok az emberek.

– Tőlem? – kérdezte tettetett meglepetéssel, de halálos nyugalommal. – Mondd csak nyugodtan! – közben egy percre sem engedte el a kezemet. Éreztem, ahogy erősködik a szorítása, persze egy cseppet sem fájt, csak így próbált visszatartani. Nem rég én csináltam ugyanezt, most pedig ő kénytelen. Ez már nem lehet véletlen.

– Arra gondoltam, illetve pár barátnőmmel arra gondoltunk, hogy mi lenne, ha mindannyiunkat te kísérnél a végzős bálba? – azt hittem lefordulok a székemről. Ekkora pimaszságot, ráadásul többen is vannak. Dean alig bírta visszatartani az egyre inkább feltörni készülő éles kacagását.

– Húh! Ez nagyon kedves tőletek. – nem akartam hinni a fülemnek. Mosolyogva nézett rám, hogy még egy kis türelemre intsen, de már nagyon fogytán voltam belőle. – De mint ti is nagyon jól tudjátok, nekem van már barátnőm, Bella, aki itt ül mellettem és örülhettek, hogy visszatartom, ráadásul nélküle én sehova se megyek, maximum egyedül őt kísérném el bárhová is. Azonban megtiszteltetés, hogy rám gondoltatok. – a mosoly továbbra sem tűnt el az arcáról. Ettől másztam csak igazán majd nem a falra.

– De hát nem is szeret bulizni! – ezt meg honnan a francból tudhatja? Tök mindegy, ehhez akkor sincs semmi köze és Ryan akkor is az enyém. Éreztem, hogy az idegeimet már csak egy cérnaszál tartja és bármelyik pillanatban elszakadhat. Jobban tenné, ha sürgősen eltűnne, míg tudok magamon uralkodni.

– Nem tudom honnan veszed, bár ez nem titok, soha nem is volt az. Nem is ezért szeretem. – ez annyira aranyos volt tőle, de ha engedte volna már rég kiosztottam volna azt a kis ribit, aki mások pasijára hajt állandóan. – Különben is, néha tesz kivételeket, ahogy majd ma este is. Amúgy sem leszünk már akkor a városban. – mindenki tudta, hogy érettségi után továbbállunk és ettől, mintha az utolsó hetekben mindenki megkergült volna.

– Rendben. De ha meggondolnád magad, tudod hol találsz. – őrjöngtem belül.

– Nem fogja és ebben biztos lehetsz. – hogy végre én is mondjak valamit. Úgy éreztem magam így itt ülve, mint egy sült bolond. Haját dobálva, duzzogva távozott. Deanből azonnal feltört az elfojtott nevetés.

– Fogd már be! – dobtam meg egy almával dühösen.

– Nem vagytok semmik. Hol egyikőtök, hol másikotok. – ebben igaza volt és kezdett kissé idegesítő lenni. Olyankor, amikor én voltam féltékeny, már nem is volt annyira szórakoztató a dolog még akkor se, ha tudtam, hogy ő tényleg csak az enyém.

– Hol van Benji? – tűnt fel végre Dominak is öcsénk távolléte. Már nagyon sokat késett.

– Nem tudjuk. Nem volt itt, mikor megjöttünk. – mondta Tami, de, amint ezt kimondta, lányok gyűrűjében megjelent az ebédlő ajtajában. Nyoma sem volt rajta, hogy túlságosan küszködne. Ez mindenkit meglepett. Általában nagy erőfeszítések árán tudta vissza fogni magát. De most, mint, akit kicseréltek. A lány sereg egészen az asztalig kísérte.

– Majd később beszélünk lányok! – intett feléjük, akik olvadozva reppentek szét.

– Azta öcsi! És te nem ugrottál nekik? – próbálta ingerelni Dean. Ma egy kicsit túlzásba viszi és ez egyáltalán nem volt vicces. Benji fel se vette, ami szintén meglepő. Elég sértődékeny tud lenni.

– Nem. Semmit sem érzek. – ez azért fura. Hisz rengeteg lány kacérkodott, flörtölt vele. Neki ilyenkor az is elég ha csak csábosan néznek rá, ezek meg olvadoztak, mint a jégkása.

– Csak nem vagy beteg? – heccelte tovább.

– Vége az ebéd időnek. Ideje mennünk. – erre mindenki elkezdett kászálódni és ment a dolgára. Végre egy kis nyugalom. A mai sok furcsaság után igazán nem volt kedvem bulizni, de már megígértem és nem akartam elrontani a többiek örömét.

– Ma este buli. Ugye mindenki benne van? – kérdezte még gyorsan őket Tami, mert valahogy nem volt idő felhozni a szünetben.

– Naná! – harsogták, majd távoztak.

– Te is Benji? – fordult feléje, aki a gondolataiba volt merülve.

– Persze. – válaszolta, de valahol máshol járt.

– Minden rendben, öcsi? – öleltem át a derekát.

– Igen, csak különös az egész. Mindenki velem akar jönni a bálba és az én hormonjaim nem kúsztak az egekbe.

– Ennek inkább örülnünk kéne.

– Igen, tudom. De akkor is olyan furcsa az egész. – ebben egyetértettem vele.

A nap hátra levő része unalmasan telt. Tami másról se tudott beszélni csak az esti buliról. Untam a témát. Nekem az járt a fejemben mi lehet Benjivel, de egy épp eszű megoldás sem jutott az eszembe.

Otthon minden rendben volt. Anyáék persze megengedték, hogy kiruccanjunk, de óva intettek minket, hogy legyünk nagyon óvatosak, ahogy mindig szokták. Mintha nem lennénk már száz évesek. De hát mégis csak ők a szülök és mi soha fel nem növünk. És már csak pár hét, aztán tovább állunk. Még soha nem vártam ennyire a költözést, de ebből a helyből egy életre legem volt.