THOUSANDS OF FREE BLOGGER TEMPLATES

BANNEREM - ezer köszönet érte Hullócsillagnak! :)

2011. augusztus 17., szerda

18. fejezet - Meglepetések sora

Sziasztok!

Ahogy ígértem máris meghoztam a frisst :D Bocsánat, hogy csak ilyen későn, de egész nap nem voltam itthon és még be kellett fejeznem. Eléggé fáradt vagyok így a vége nem teljesen sikerült, illetve nem teljesen az elképzelésem alapján, de remélem így is tetszeni fog :D Kíváncsian várom a véleményeteket :D Remélem megdobtok pár komival :D Jó olvasást kívánok a fejezethez :D


Egy csomó minden csak úgy megtörténik veled, 
keresned sem kell, betoppan az életedbe. Inkább arról 
van szó, hogy amikor a sors felajánl neked valamit, 
akkor választhatsz, hogy elfogadod-e vagy visszautasítod. 
De miután döntöttél, menned kell az utadon előre, 
és jobb, ha nem nézel vissza többet.
Mindannyian keressük a válaszokat. A tudományban, az 
életben, mindenben. Néha a válasz alig egy karnyújtásnyira 
van tőlünk. Máskor pedig akkor kapjuk a választ, mikor 
még fel se fogtuk, hogy kérdeztünk valamit. Néha a válasz 
meglepetésekkel szolgálhat, és néha, mikor már végre megtaláltuk a 
választ, amit kerestünk, egy csomó kérdés marad megmagyarázatlanul.




– Edward! Befejeznéd, kérlek! Úgy viselkedsz, mint, akit a vágóhídra visznek. – ripakodtam rá bátyámra már nem először a mai nap folyamán.
– Hagyj már békén Alice! Miért kell neked mindenbe bele szólnod! – kérdezte lehangoltan. Szerettem őt idegesíteni, de most tényleg elegem volt a fanyar képéből. Nem tudom mi van vele az utóbbi időben. Talán a hely teszi.

– Azért, mert szeretlek! – ugrottam a hátára. – És ha én nem lennék, akkor nem lenne, aki idegesítsen. – végre felderült az arca.

– Az lehet, csak tudod Alice, már iszonyúan idegesítő a viselkedésed! – na, megszólalt a hercegnő is. Mióta ő és a bátyja a családunkhoz csatlakozott mást se tud csinálni csak állandóan kritizálni. Kellett nekem a jövőbe látnom és Edwardot a sorsa felé terelnem. Azt hittem vele végre boldog lehet, de mindenkinek megkeseríti az életét.

– Ne bántsd a húgunkat, szívem! – szólt rá kedvesen Edward. El nem tudom képzelni, hogy tud még ezek után is ilyen mézes-mázas lenni vele. Talán szereti? Nem, azt nem hiszem. Legalábbis nem úgy ahogy mi szeretjük egymást Jasperrel, vagy Rose és Emmett egymást, vagy ahogy Carlisle és Esmé egymást. Nem, biztos, hogy nem. Akkor miért viseli el? A vámpír örök életre választ, de ez a szabály nálunk is csak akkor érvényesül, ha igazán szeretünk valakit. Azt pedig őszintén kétlem, hogy Edward ilyesmit érezne egy ilyen nő iránt, akármilyen szép is.

– Akkor szólj rá, hogy hagyja abba! – ilyenkor hiányzik csak igazán Bella. Ő olyan kis szerény volt, visszahúzódó és olyannak szeretett amilyen vagyok. Persze ha túlzásba vittem rám szólt, de neki még ezt is elnéztem, mert őszintén szerette a bátyámat és minket is annak ellenére, hogy ő ember volt, mi meg vámpírok. Nem is értettem Edward, hogy volt képes elhagyni, ahelyett, hogy átváltoztatta volna és örökké együtt lettek volna? Akkor minden rendben lenne és nem kellene ezt a nőt elviselnünk. De jobbnak láttam, ha nem kerülök vele vitába, mert annak tuti nem lett volna jó vége. Gondolataim hatására arca ismét elszürkült. Talán azért van vele, mert az ő gondolatai olyan semmit mondóak. Talán nyugtató hatással vannak rá.

– Ne haragudj rá Alice! Ilyen a természete.

– Hogy ne Edward! Csak nem tudom még meddig tudom, illetve tudjuk elviselni a természetét. Mert csak ő a tökéletes és senki más. Mi viseljük el az ő természetét, de ő nem képes elviselni a miénket. – közben lemásztam Edward hátáról és szerelmemhez mentem.

– Alice! Kérlek! – tudom, hogy Edward mellette nem az a mélabús, aki volt, de nem tudom meddig vagyok képes még elviselni. Már több száz éve hallgatom és tűrőm. Egyszer nálam is elszakad a cérna és akkor megnézheti magát ez a cicababa. Családtagokkal nem szoktam ellenséges lenni, hisz csak egymásra számíthatunk és a szeretet köt össze minket, ami más vámpírokra nem nagyon jellemző, de addig feszíti a húrt, amíg el nem szakad és nem fog érdekelni, hogy ki is ő. Edward mindezt szintén kiolvasta a fejemből. De nem érdekelt. Annyira dühös lettem, hogy nem tudtam uralkodni magamon.

– Jól van Edward! De csak a te kedvedért! – mindig csak az ő kedvéért. Szüksége volt erre a nőre, akinek a karjaiba én löktem. És már hosszú-hosszú ideje iszom a levét a főztömnek és már nagyon untam. Nem hiába mondja Edward, hogy ne avatkozzak bele a dolgokba. Inkább hagyjam, hogy maguk alakuljanak. Persze kivéve ha veszély fenyeget bennünket. Akkor általában lehord, hogy mért nem szóltam időben. De rá soha nem tudok haragudni. Túl van egy súlyos veszteségen, amit talán egyikünk sem élt volna túl. De ő talpra állt a mi segítségünkkel és ezért mindannyian nagyra becsüljük őt. Jobban, mint valaha. Én nem is tudom mihez kezdenék ha egyszer csak nem lenne Jasper. Azt tuti nem élném túl. Inkább én is meghalnék. Talán a más világon ismét együtt lehetnénk. Ezektől a gondolatoktól kirázott a hideg. Kevés olyan dolog volt, ami ilyen hatást váltott ki belőlünk. Ez volt az egyik. És tudtam, hogy ez Edward fejében is megfordult és csak miattunk nem tette, amire mindennél jobban vágyott.

Csak pár napja volt, hogy visszatértünk, mégis elemi erővel rohantak meg az emlékek. Gondoltam, hogy ez Edwarddal sincs másképp. Főleg vele, hisz ő sokkal több mindent vesztett. Az ismerős ház, az ismerős vidék. Minden-minden rá emlékeztetett minket. Még Rose-t is, aki soha nem kedvelte, megrohanták az érzelmek. Tagadhatatlanul neki is hiányzott Bella. És ezt már elég régóta nem óhajtotta véka alá rejteni. Delana-t ő sem kedvelte. Még nála is puffaszkódobb volt és ezt utálta.

Mióta itt voltunk még nem voltunk vadászni. Eljutott a fülünkig, hogy a szomszédban szintén van egy falka, így igyekeztünk nagyon óvatosak lenni. Bár tőlünk nem kell félteni az embereket, de hozzájuk nem kötött minket semmiféle szerződés, ezért inkább a biztonságra mentünk és ha nem volt muszáj, nem nagyon mozdultunk ki otthonról. Nem is értettem Carlisle miért döntött úgy, hogy visszatérünk ide. Amikor rá kérdeztem, azt mondta van némi elintézendő ügye. Pedig nekünk nem szokott titkunk lenni egymás előtt és semmilyen elintézendő ügyet nem láttam, sőt még azt se, hogy ezt tervezi. Talán valami baj van velem? Nem hiszem, mert néhány napja volt egy furcsa látomásom. Árnyak száguldoztak mindenfelé, de nem tudtam ki venni alakjukat. Egyelőre nem szóltam senkinek. Amíg nem tudok biztosabbat addig nem akarok pánikor kelteni, így még Edward előtt is rejtegettem ezt a dolgot. Szóval igyekeztem nem gondolni rá. Kivéve ha egyedül voltam, de még akkor sem volt biztonságos, mert Edward bárhonnan meghallja a gondolatokat. Szóval nem a képességemmel lehet a gond. De akkor mi lehet?
Szóval mióta visszajöttünk, azóta nem voltunk vadászni. Óvatosak voltunk és csak nagy ritkán mozdultunk ki. Azt viszont láttam, hogy Carlisle hosszabb itt tartózkodást tervez és itt végezzük el a sulit ismét. Ez azóta sem változott. Mindig elölről és elölről kezdjük a sulit. Kivéve, amikor közbe iktatunk egy-két főiskolát is. Szerencse, hogy soha nincs gond a váltással, mert mire visszatérünk egy iskolába ahova egyszer valaha jártunk, addigra lecserélődnek a tanárok és a diákok is, így nincs aki felismerne minket és kérdezősködne. Jól ki van találva ez az egész.
Már mindenki nagyon éhes volt. A szemünk tiszta feketévé változott. Ilyenkor igazán rémisztően tudunk kinézni. Tehát elindultunk az erdőbe, hogy végre csillapíthassuk étvágyunkat. Komolyan mondom minden Bellára emlékeztetett. Még a falevelek is pedig úgy igazán egyikhez sem volt köze. Nagyon hiányzott. El se tudom mondani mennyire. Keveset beszéltünk róla, mert csak felkavarta az érzelmeket. Pedig olyan jó lett volna valakivel leülni és megbeszélni a dolgokat. Ahogy mi tettük Bellával. Nem volt az a nagy beszélgetős, mégis meg lehetett vele beszélni bármit és lehetett rá számítani. Ez az egy, amit nem tudok Edwardnak megbocsátani. Hogy hagyta kárba veszni a boldogságát és az én barátnőmet, új húgomat a makacssága miatt. Persze ezt soha nem róttam fel neki, hisz így is épp eléggé szenvedett, főleg miután semmi hírrel nem tudtam neki szolgálni róla, hisz a farkasokkal volt, akiket akkor se, és most se látok. Se azt, aki velük van. És hogy aztán mi lett vele, nem tudom. Biztos boldog és hosszú életet élt Jacob-bal. Kár ezen rágódni. A múlton már úgy sem tudunk változtatni. Most pedig itt van ez a nő, akit el kell viselnünk. Szóval a vámpírlét sem fenékig móka és kacagás. Van hátul ütője is, ha a családba egy Delana-hoz hasonló nő kerül be, aki magán kívül senkit sem értékel. Meg persze a valódi bátyján kívül. De kár is tovább a gondolatokat rájuk fecsérelni.
Elértük a helyet, ahol régen mindig vadásztunk. Mindenki pontosan emlékezett rá hol van.

– Te jó ég! Ez a hely undorító! – hozta szokásos formáját.

– Ha elegánsabb helyre vágyik a hölgy, akkor menjen a Ritz-be vacsorázni. – bökte oda neki Rose. Összecsaptuk a kezünket a magasban, hogy így kell ezt csinálni.

– Szerintem tökéletes! – mondta Edward. De neki, hogy a francba ne lett volna az. Lefeküdt egy fa tövébe és az eget bámulta gondolataiba mélyedve.

– Édes! Te nem eszel? – ment oda dorombolva, mint egy rossz cica. Talán ezzel tartja vonzalma alatt. Edwardot soha sem érdekelte az ilyesmi, úgyhogy ezt gyorsan ki is vertem a fejemből.

– Majd egy kicsit később! – válaszolta és tudtam, hogy egy kis magányra vágyik. Bella mellett tökélyre fejlesztette önuralmát, így neki meg se kottyant, ha egy kicsit tovább várt a táplálkozással.

– Rendben. – végre Delana is belevetette magát a vadászatba táplálék után kutatva, így Edy kicsit magára maradhatott.

– Hé Edward! Ha sokat mélázol, elfogy a vad. – ugratta Emmett. Ő sem volt már a régi. Keveset szólt, persze akkor is csak poénkodott. Tényleg semmi sem volt ugyanolyan. Hiába voltunk itt, ettől még nem változott semmi. Nem tértünk vissza régi önmagunkhoz, akik itt voltunk, amikor igazán boldogok voltunk.

Az ismeretlen falka miatt jobbnak láttuk, ha közös vadászatot tartunk. Így hamarosan mindenki jól lakottan tért vissza oda ahol Edward egész végig tartózkodott.

– Fiam! Te nem akarsz vadászni? – most már Carlisle sem állhatta meg szó nélkül a dolgot.

– De igen! Csak olyan jó volt itt üldögélni. – éppen felállt és leporolta nadrágjáról a rátapadt avart, amikor furcsa szag ütötte meg az orromat. Viselkedésemet látva mindenki kővé dermedt. Még Delana is. Nem volt ismerős a szag, de tudtam, hogy csak vámpír lehet. És nem is egy. Kb. annyian lehettek, mint mi. Talán még többen is. Ez meglepő volt számomra, hisz nálunk nagyobb családdal soha sem találkoztunk. Persze nem volt biztos, hogy családról van szó. Na és mit keresnek az erdőben? Netán vadásznak? Nem ismertem hozzánk hasonló vámpírokat természetesen a Denali klánt kivéve. Az egész annyira érdekes volt. A szag irányába vettem az utat. A többiek pedig követtek. Edward leghátul kullogott. Ő már mindent tudott, hisz kiolvasta a gondolataimból a következtetésemet. Valahogy nem érdekelte a dolog. Most már inkább vadászott volna a hercehurca helyett. De én megakartam győződni arról, hogy mi is ez. A szag egy tisztásra vezetett. Először én léptem ki a fák takarásából és hirtelen azt hittem rosszul látok. Ha nem tudnám, hogy lehetetlen azt mondtam volna, hogy földbe gyökerezett a lábam. Nem akartam hinni a szememnek.

– Nem, az nem lehet. – egyszerűen képtelen voltam elhinni. Bella állt a tisztás közepén tisztes távolságban előttem, de tökéletesen felismertem. Semmi kétség nem volt, hogy ő az. Iszonyúan jól nézett ki és teljesen meg volt változva. Ámulva bámultam, de nem mozdult. Szoborként állt és minket figyelt. Éreztem, hogy ő is legalább annyira meglepődött, mint én. Még sem tudtam semmit leolvasni róla. Számomra idegen alakok vették őt körbe és arra néztek, amerre ő. Vámpírok voltak és ez nem is volt kérdés. És ez nem jelenthetett mást, minthogy Bella is az. Főleg, hogy ennyi idő után találkoztunk újra, nem is lehetett más. Szóval ő is megérezte a szagunkat. – Edward ne! – de már késő volt. Ki olvasta a fejemből, hogy mit látok, de mire észbe kaptam, már el is suhant mellettem és ott állt előttem. Hihetetlenül meredt az eléje táruló látványra. Szóhoz sem jutott a döbbenettől. Azt hihette káprázik a szeme. Bella istenien festett, igazi szexbomba volt és csupa idegen vámpír állta őt körül védelmezően, ahogy mi is tesszük egymással. Fel se fogtuk, hogy történhetett ez az egész. Edward percekig csak állt mozdulatlanul, kétkedve, majd sarkon fordult és szélsebesen elrohant. El se tudtam képzelni mit érezhetett, hisz itt állt előtte az a nő, akit szeretett mások társaságában és akiről azt hittük egy boldog élet után itt fekszik valamelyik sírban. Még engem is rettentően felkavart a dolog, hát még őt. Szerettem volna utána menni, de rájöttem, hogy jobb ha most egyedül marad. Közben a többiek is mind kíváncsian dugták elő a fejüket, hogy mégis mi ez az egész, mi a fene folyik itt, amiről ők nem tudnak és megint lemaradnak. De nem csalódtam az ő reakciójukban sem. Mindannyian ledöbbenve, lemerevedve álltak és szemüket Bellára meresztették. Csak Delana és Robert nem értette mi ez a felfordulás és hova szaladt olyan gyorsan Edward.

– Bella! – Rose volt, aki elsőként feleszmélt és kimerte mondani, amit mindenki gondolt.



¤ ¤ ¤



– Vigyétek innen! – teljesen pánikba estem. A szag egyre csak közeledett és bennem növekedett a pánik érzete, amit nem tudtam hova tenni. Majd egyszer csak Alice feje bukkant elő a fák mögül, aki olyan meglepett fejet vágott, mint aki szellemet lát. Én viszont még mindig úgy éreztem mosta azonnal el kell menekülnöm. Sokszor elképzeltem ezt a jelenetet, hogy mennyire meglepett lesz mindenki, ha egyszer újra találkozni és én a képükbe vágok arcátlanul mindent. Most még sem tudtam kárörvendő fejet vágni. Alice látványa teljesen felkavart és csak álltam, mint egy bamba tyúk. Tudtam, hogy nincs egyedül. A szívem hevesebben dobogott. – Azonnal vigyétek innen Carlie-t. – szóltam ismét ingerülten.

– De miért anya? Már máskor is harcoltam az oldalatokon. Akkor miért kell most elmennem? Már nem vagyok kislány. – továbbra is a távolba meredtem. Nem tellett sok időbe és Alice mellett felbukkant Ő is. Tudtam, éreztem, hogy ez elkerülhetetlen, mégis váratlanul ért. Továbbra sem tudtam megmozdulni. Ő is csak bámult azokkal a sötét, de most is csodás szemeivel. A látványa teljesen felkavart, minden régi emlék újra előjött. Azt hittem jobban fogok tudni uralkodni magamon és ennyire nem kavar fel majd a dolog. De óriásit tévedtem. Edwardot látni olyan volt, mintha tört döftek volna a szívembe. Tudtam, hogy ez számukra még nagyobb meglepetés volt, hisz nem tudhatták, hogy vámpír lettem és vártam, hogy egyszer az orruk alá dörgölhessem, hogy „Nézzétek mi lett belőlem, hiába is védtetek ettől annyira.”, most mégis váratlanul ért a dolog. Nem voltam felkészülve erre. Hogy pont itt futok össze velük. Pedig gondolhattam volna és akkor talán méltó fogadtatásban tudom részesíteni őket. Edward arca eltorzult majd fogta magát és elrohant. Ehhez mindig is nagyon jól értett. Menekülni azt tudott. Engem is inkább elhagyott, mint, hogy felvállalja a felelősséget.

– Minden rendben, édesem? Miért akarod Carlie-t elküldeni. Sokat tud segíteni. – nem is figyeltem rá, mert közben sorra mindenki előkerült a fák takarásából. A szívembe, ami oly régóta nem dobogott, éles fájdalom hasított, hisz egyszer régen azt hittem, hogy egy másik családhoz, az Ő családjához fogok tartozni. DE végül a sors másképp rendelkezett, még sem kerülhettem el igaz sorsomat, ami mindig is lenni akartam. Ott volt Carlilse, Esmé, ők mindig olyan kedvesek voltak hozzám, aztán Rose és Emmett, Emmett a nagymackó, akinek mókázása azóta is hiányzott pedig bőven volt részem poénokban az évek alatt és persze Jasper. Mindannyian megdöbbenve álltak és meredtek rám. Hát igen. Itt vagyok és újra szemben állok a múltammal. Nem kerülte el figyelmemet a két idegen sem.

– Anya! Minden rendben van? Olyan sápadt vagy. Apa!

– Szívem! Mi a baj? – továbbra sem tudtam megszólalni.

– Apa! Csinálj már valamit! – pánikolt be Carlie.

– Elindultak felénk! – jött a közlés hátulról. Valószínűleg Dean vagy Domi volt az, de nem nagyon figyeltem, így nem tudtam megállapítani.

– Most mit csinálunk apa? – kérdezte Ryan. – Valami nincs rendben Bellával. – mindenki engem figyelt.

– Kérlek, ne csináljatok semmit! Jól vagyok!

– Elmondanád Bella mi ez az egész? – kérdezte apa idegesen. Még soha nem viselkedtem így, nem csoda, hogy mindenkit kezdett a hatalmába keríteni a bizonytalanság. Ideje volt összeszednem magam. Nem szabad, hogy lássák mennyire megvisel a dolog. Elvégre saját családom van, akikre mindig mindenben számíthatók. Ők nekem csak régi ismerősek, nem több. Erősnek kell lennem. Nem omolhatok össze. Ha ennyi éven keresztül elbírtam nyomni a fájdalmat a szívemben, akkor menni fog most is.

– Ők azok, ugye! – mindenki meglepetésére Tami ott hagyta Jami-t és előre jött hozzám. Kérdésére én bólintottam. Ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy mit jelent ez.

– Ne aggódj! Itt vagyok veled. – és onnantól kezdve nem mozdult mellőlem. Én pedig erőt merítettem a jelenlétéből és mire odaértek hozzánk teljes mértékig visszanyertem lélekjelenlétemet. Visszabújtam a jól megszokott álarcom mögé és a családom biztonságot nyújtó védelmező karjaiba. Utat engedtem a férfiaknak, hogy teljesíthessék a nálunk oly nagy becsben tartott védelmezői feladatukat. Észrevétlenül ők kerültek az élre és mi nők beszorultunk a kör közepére. Náluk is átvette Carlisle az irányítást, hisz ő volt a családfő, ahogy nálunk Marco.

– Elnézést! Nem akartunk megzavarni titeket. – mondta Carlisle diplomatikusan, mint mindig. Nem változott semmit. Ugyanolyan kedves és udvarias volt, mint mindig. – Csak Alice, a lányom megérezte a jelenléteteket. Mindenki engem figyelt. Még mindig nem akartak hinni a szemüknek. Bizonytalanságot, kétkedést olvastam ki belőlük. – Ha jól látom ép vadásztok. Állatokra? – ezzel biztos a szemünk színére célzott.

– Nem zavartatok meg és jól látod, valóban vadászunk és állatokra. Nálunk az a szabály, hogy ahol éppen élünk ott nem vadászunk a környéken emberekre, hogy be tudjunk illeszkedni a környezetbe mivel a családunkban vannak, akik iskolába járnak és emberi munkát végeznek.

– Akárcsak nálunk. – mutatott végig a többieken Carlisle. – Akkor jó nagy önuralomra van szükségetek, ha emberek közelében éltek.

– Volt időnk gyakorolni. De látom nektek sem lehet könnyű, bár a szemetek nem olyan, mint a miénk. – a társalgás kezdett személyes lenni pedig még be se mutatkoztak és még hátra volt az is, hogy kiderüljön én ismerem őket.

– Mi vegetáriánusok vagyunk. Csak állatok vérével táplálkozunk, nem vadászunk emberekre, ezért ilyen a szemünk. Ti is egy család vagytok, mint mi. Ez igazán különös. Hogy tud egy ekkora család, akik emberekre vadászni, elvegyülni köztük.

– Nem nehéz. Ezért van, hogy mi néha rá fanyarodunk az állat vérre. – jól elbeszélgettek egymással. – Túl messzire kellett volna mennünk az ember vérért, ezért a kényelmesebb megoldást választottuk. Mint említettem a családunkban van egy fontos szabály, hogy, ahol huzamosabb ideig élünk, ott nem vadászunk a környéken emberekre. Nem akarunk feltűnést kellene.

– És meddig maradtok? Nekünk állandó szállásunk van a közelben.

– Ahogy nekünk is. – ez meglepte Carlisle-t. Még soha nem találkozott nem vegetáriánus vámpírokkal akik ekkora családban képesek együtt élni és részt venni az emberek között mindennapi életben, mint ők.

– Értem. Hát mindannyiuknak van itt elég élelem. De milyen faragatlan vagyok. Mi törünk rátok és még be se mutatkoztam. Carlisle Cullen vagyok és ez itt a családom. A feleségem Esmé, Rose, Emmett, Alice, Jasper, Delana, Robert és Edwardot láthattátok egy percre, de ő még nem táplálkozott így el kellett mennie. – persze, jó kifogás gondoltam magamban, de Carlisle ebben mindig jó volt.

– Örülünk, hogy megismerhettünk benneteket. Én Marco Fountain vagyok és ők a családom. A feleségem Terry, Von, Dean, Domi, Jami, Tami, Benji, Ryan, Bella és Carlie. – most láttam, hogy a kilétemet illetően minden kétség elszállt. Eddig bizonytalanok voltak, hogy valóban én vagyok, ezért volt szükség erre a néhány tiszteletre körre, de miután apa kimondta a nevemet, már egy csepp kétségük sem maradt afelől, hogy valóban én vagyok az. A régi Bella, de megváltozott külsővel, egy másik családtagjaként.

– Szia Bella! – Alice vissza vette a szót. Még mindig nem akarta elhinni, hogy ez lehetséges, de főleg azt képtelen volt tudomásul venni, hogy mindezt nem látta. Egyszerűen nem tudta megmagyarázni, hogy ez hogyan lehetséges. Láttam az arcán.

– Szia Alice! – mindenki megdöbbenve nézett rám kivéve Tamit, aki mindent tudott. – Ez egy hosszú történet. – nem tudtam mit is felelhetnék a kérdésére. Főleg nem itt mindenki előtt. Alice-t mindig is kedveltem, de rá is haragudtam, amiért képes volt magamra hagyni és csak úgy eltűnt. Ahogy az egész család. Képtelen voltam elfeledni és most minden emlékkép olyan élénken élt bennem, a kínszenvedések, a fájdalmak, hogy ha tudtam volna, biztos sírva fakadók.

– Ti ismeritek egymást? – kérdezte apa döbbenten. Ryan is olyan szemeket meresztett rám, mintha valami bűnt követtem volna el.

– Igen. Bella családunk régi barátja. Még ember korából ismerjük. – magyarázta Carlisle. Ryan arcán értelem suhant végig, de szerintem a többieknek sem kellett sok idő míg összerakták a képeket. – Nem tudtuk, hogy vámpír lett belőle és már nagyon régen nem láttuk, így most ez minket kissé váratlanul ért.

– Bella! Istenien nézel ki! – Emmett arca felderült és elindult felém. Ryan a háta mögé tolt.

– Ne menj a közelébe! – mondta Domi védekezően.

– Hé! Nyugi öcsi! Csak megakartam ölelni a kis húgicámat! – jól estek Emmett szavai. Még most is húgának tart, de nem ragadhattak el az érzelmeim pár kedves szótól.

– Tudod kit nevez te öcsinek! – ment fel a pumpa Domiban és nem sok kellett, hogy rá rontson, pedig Emmett termetét tekintve nem sokkal, de kicsit nagyobb volt nála.

– És ő a mi húgunk. Neked semmi közöd hozzá csak, mert egyszer régen ismerted. Ő a mi családunkhoz tartozik. – szólt bele Dean is.

– Igazatok van és elnézést kérünk a tolakodásért. Talán jobb ha mi most megyünk is. – mondta Carlisle, de láttam, hogy már Emmett feje is vörösödött. Ekkor hirtelen megjelent Edward is. Hirtelen azt se tudtam merre fussak. Ryan szorosan megfogta a kezem. Hálás voltam neki, amiért ennyire jól tűri az eseményeket és nem faggatózik. Ebben mindig nagyon jó volt.

– Na végre édes! Merre jártál? – azaz idegen nő rögtön ráakaszkodott. Szóval ezek szerint ő Edward társa. De vajon ki lehet a másik idegen és, hogy került a családba? Érdeklődve fürkészett és le sem vett rólam a tekintetét.

– Fejezd be Rob különben nem állok jót magamért. – mordult rá.

– Mi van? Nem csináltam semmit. – nyögte vissza, de biztos volt valami oka amiért Edward rá szólt. Ki húzta magát a nő karmai közül és elindult felénk.

– Edward, ne! – szólt rá Carlilse.

– Tudod te min mentem keresztül? Azt hittem hallott vagy. Erre feltűnsz itt, mintha mi sem történt volna. – még neki áll feljebb? Még ő akar az én szememre vetni bármit? Hát mégis kinek képzeli magát? Nem kellett sok és úgy elöntött a méreg, hogy biztos lángvörös lett volna a fejem, ha még mindig ember lennék. De nem voltam az, sokat változtam azóta, képes volta megvédeni magam és ki állni az igazamért.

– De beszélsz itt nekem arról, hogy min mentél keresztül? Nem én voltam az aki elhagyott, amikor a legnagyobb szükséged volt rá. – előre tolakodtam, de Ryan jött velem és nem engedte el a kezemet egy percre sem. A többiek érdeklődve figyelték mi fog ebből kisülni. – Nem én voltam az, aki eltűnt és vissza se nézett.

– Talán ezt nem itt kellene megbeszélni. – mondta Carlisle. Edward előtt álltam és szembe néztem vele. Képes voltam végre a szemébe nézni és úgy elmondani mennyire megvetem azért, amit tett és mennyire gyűlölöm. Igen. Gyűlölöm. A szemem villámokat szórt és szerintem a tekintetem mindent elárult. Mást nem olvashatott ki belőle csak megvetést.

– Anya! – Carlie értetlenül állt az események előtt. Hosszú vörös haja a derekáig ért és zöld szeme szeme csillogott a napfényben.

– Anya? – Cullenék közül mindenki értetlenül meredt ránk. Még Edward is.

– Igen. Carlie Ryan és Bella gyermeke. – világosította fel őket apa.

– Te képes voltál szülni? Hogyan? – féltem, hogy sor fog kerülni erre a beszélgetésre, de hát ez sem volt elkerülhető, ahogy a találkozás sem.

– Bella még ember volt, mikor Carlie-t szülte. Így ő félig ember, félig vámpír, de ő sem öregszik tovább mint mi. Tizenhét évesen érte el végeleges korát. Onnantól kezdve nem öregszik. – adta a magyarázatot megint apa. Alice arca elsötétült, szemét Carlie-n nyugtatta és láttam, hogy megcsapta őt a felismerés szele. Gyorsan elkaptam róla a szememet mielőtt tekintetünk találkozott volna és kérdőn meredt volna rám. Nem sokon múlott, mert nem sokkal később éreztem magamon a pillantását.

– Azt hiszem nincs több megbeszélni valónk. – Edward megdermedve állt előző kijelentésünktől. Az egész család nehezen fogta fel. Csak Alice-n látszott mintha minden világos lenne előtte. De Edward nem figyelt rá, így gondolom sikeresen elrejtette előle a gondolatait. – Örülök, hogy láttalak Emmett és téged is Esmé. Meg persze a többieket is. Carlisle! – azzal kézen fogva visszatértünk a családunkhoz. – Semmi baj kicsim! Ne aggódj! – mondtam Carlie-nak miután visszatértünk.

– Jól vagy szívem? – Ryan most is értem aggódott és semmi bosszankodást nem fedeztem fel rajta.

– Persze. – bújtam oda hozzá, de alig vártam, hogy vége legyen ennek az egésznek és végre haza mehessünk.
Edward tekintetéből minden élet eltűnt, még az a csepp is ami eddig benne volt. Nem maradt más a helyén csak üresség. Még sem tudtam sajnálni, hisz ő volt, aki elhagyott én pedig csak próbáltam túlélni és azt hiszem nem is csináltam rosszul. Nincs joga semmit a szememre vetni.

– Jobb, ha mi most már tényleg megyünk. – mondta megint Carlisle, de Edward úgy állt ott, mint aki gyökeret akar ereszteni.

– Nézd Carlisle! – kezdte apa. – Ti is sokan vagytok, mi is sokan vagyunk. Mi nem akarunk balhét, viszályt, hisz szomszédok leszünk és jól meg kell férnünk egymás mellett. Azonban szeretnénk ha tudomásul vennétek, hogy Bella Ryan felesége és a mi családunkhoz tartozik. Ezért maradjatok távol tőle. Mi megvédjük családunk nő tagjait, akikből, mint látjátok nincs túl sok. Megközelíthetetlenek és sérthetetlenek.

– Természetesen ezt tiszteletben tartjuk. Mi sem szeretnénk viszályt.

– Sajnálom Bella!

– Már késő Alice! – szélsebesen futásnak eredtünk és vissza se néztünk. Hogy ők mit csináltak azt nem tudom, de azt hiszem ők sokkal jobban meglepődtek, hogy összefutottunk, mint én. Engem váratlanul ért és feldúlt, de nem több.

2011. augusztus 14., vasárnap

17. fejezet - Otthon, édes otthon

sziasztok!

Végre megérkezett a friss :D remélem már vártátok és tetszeni fog :D nyugodtan írjátok meg véleményeiteket! Jó olvasást mindenkinek! :D

Ha olyan emberek fogadnak be, akik szeretettel 
bánnak veled - ugyanakkor természetességgel, anélkül, 
hogy rád kényszerítenék az akaratukat -, előfordulhat, 
hogy kedved támad még inkább közéjük tartozni.

Jake, gyönyörű, de meglepett arcával találtam magam szemben. Szóhoz sem jutott a megdöbbenéstől. Nem is csodálom, hiszen iszonyú régen találkoztunk utoljára. Már meg se tudnám pontosan mondani, hogy az mikor is volt. És most olyan furcsa volt őt viszont látni. Furcsa volt újra ezen a helyen lenni, ahol minden kezdődött. De mindig ez lesz az igazi otthonom és most jó volt ennyi idő után újra itthon lenni. Mintha csak egy hosszú útról tértem volna haza, ami majdnem igaz is. Apa egészen addig, amíg ide nem értünk, nem árulta el hogy hova tartunk és hol fogunk élni az elkövetkezendő pár évben. Ezt azzal magyarázta, hogy nem akart idő előtt felzaklatni, mert tudta, hogy nekem ez mit jelent. És nem tévedett. Tényleg sokat jelent és valószínű ideje korán ideges lettem volna a tudattól. De most, hogy ténylegesen itt voltam nem éreztem mást csak örömöt. Minden vágyam az volt, hogy végre újra láthassam a legjobb barátomat. Természetesen a régi házunkat foglaltuk el, ami szintén rengeteg emléket ébresztett bennem. Ki sem pakoltam. Az első dolgom az volt, hogy felkeressem rég nem látott farkasomat. Minél jobban vágytam erre. És mikor megláttam, hirtelen azt se tudtam mit mondjak. Valóban nem változott semmit. Ugyanaz volt, mint aki annak idején. Az én Jake-m.

Amikor magához tért, azonnal karjaiba kapott és jó erősen megölelt nem törődve azzal, hogy én egy vámpír vagyok. De ez köztünk soha sem számított. Örömmel viszonoztam az ölelését. Jó volt újra a karjaiban lenni.

– Bella! Te itt! Mégis hogy….. – dadogta. Még mindig nem akart hinni a szemének. Miután letett, tetőtől talpig végig mért.

– Hát így! Apának itt van dolga, úgyhogy vissza telepedtünk. – zavarban voltam fürkésző nézésétől. Ő volt az egyetlen, aki még most is ilyesmit ki tudott belőlem váltani.

– Fantasztikusan nézel ki. – füttyentett elismerően. – Mintha nem is te lennél. Igazi bomba nő vagy. – dicsért tovább. Jól esett ezt az ő szájából is hallani, bár tisztában voltam ezzel, de hagytam. – Rengeteget változtál. – húzta össze még szűkebbre amúgy is szűk szemeit.

– Te viszont tényleg nem változtál semmit. – mosolyogtam rá. Még csak pár perce láttuk egymást újra, de jól tudtam, hogy ő még mindig az a szeleburdi vérfarkas, aki volt.
– Miért nem hívtál fel? – vont kérdőre. Igaz nagyon rég beszéltünk, de tudtam, hogy most az érkezésemre céloz.

– Azért, mert apa nekem se mondta el, hogy ide jövünk, amíg itt nem voltunk. Aztán meg már nem volt értelme. Az első utam hozzád vezetett, hogy végre annyi év után láthassalak. – magyaráztam levegő vétel nélkül. Ő csak állt és figyelt. Még mindig nem hitte el, hogy itt állok előtte, teljes életnagyságban.

– Úristen! El se hiszem, hogy itt vagy. – ölelt még egyszer magához, amit én is viszonoztam. Jó volt újra itt lenni. – De ez azt jelenti, hogy a többiek is itt vannak, ugye? – félve néztem rá.

– Igen. – tudtam, hogy ez a része nem fog neki annyira tetszeni, hisz mi nem teljesen vegetáriánus életmódot folytatunk, amivel azóta sem tudott megbirkózni. Főleg azért, mert én is ezt az életformát folytatom.

– Akkor értesítenem kell Sam-et, hogy visszatértetek. De előtte szeretnélek figyelmeztetni. – meglepődve néztem rá. – A szomszéd városban szintén van egy falka, akivel mi nagyon jóban vagyunk, nem dúl csata a két falka között, ne ijedj meg, viszont az elmúlt hetekben a környékünkön újra mozgolódni kezdtek a vámpírok, ezért készültségben vagyunk. Tudnak rólatok, de kétlem, hogy minden bemutatás nélkül felismernének titeket, ezért legyetek nagyon óvatosak. – új falka? Erről nem nagyon beszélt Jake. Igaz, elég régen beszéltünk utoljára. És végül is várható volt, hogy a világ alakulásával lesznek új falkák. Mindig vannak, ahogy a vámpírok se fogynak el soha.

– Rendben Jake! Köszönöm az információt. Vigyázni fogunk.

– Annyira jó téged újra látni. – ölelt meg megint. – De most mennem kell. De, amint tudsz keress fel, hogy tudjunk egy jót beszélgetni. Húh! Észbontóan nézel ki. Nem gondoltam, hogy ennyire meg leszel változva, ha újra látlak. De tetszik az új Bella. – kacsintott még egyet, majd eltűnt a fák között. Jót mosolyogtam utolsó szavain. Aztán siettem haza, mert biztos voltam benne, hogy Sam hamarosan látogatását teszi nálunk néhány falka taggal, amint tudomást szerez itt létünkről és én még előtte tájékoztatni akartam családomat az új fejleményekről.

Ryan idegesen topogott az előszoba közepén.

– Te még is merre jártál? – rontott nekem, amint beléptem a nappaliba. Még soha nem láttam ilyennek. – A környék nyüzsög a vérfarkasoktól. Nem tűnhetsz el, csak úgy, szó nélkül. – még szexibb volt, amikor aggódott. Gyengéd csókot leheltem ajkaira.

– Meglátogattam Jake-t. Meg kell értened, hogy már nagyon régen nem láttam és most, hogy visszatértünk, azonnal látnom kellett. És nagyon jól tudod, hogy engem egyik se bántana soha sem úgyhogy nincs miért aggódnod. – mondtam hanyagul, de aztán eszembe jutottak Jake figyelmeztető szavai. – Apa merre van? Sürgősen beszélnem kell vele.

– A dolgozó szobájában. – értetlenül nézett rám, de kérdés nélkül válaszolt. Sebesen arra vettem az irányt és sec-perc alatt ott álltam az ajtó előtt. Igyekeztem leplezni idegességemet. Jó volt Jake-t újra látni és tőlük nem is féltem. Tudtam, hogy a falka, ha a többieket nem is, engem kitörő örömmel fogad majd. Persze nem élcelődésektől mentesen, de hát ők már csak ilyenek. Ugyanakkor a másik falkától kirázott a hideg. Nem egyszer harcoltunk idegen vérfarkasokkal, amikor utunk során olykor összeakadtunk velük és ehhez a szomszédos falkához semmilyen szerződés nem kötött minket. És ez rettentően megrémített. Nem tudtam mit várhatunk, bár Jake azt mondta tudnak rólunk, tehát be vannak valamilyen szinten avatva a helyzetünkbe. Persze reméltem, hogy nem teljes mértékig. Halkan bekopogtam.

– Szabad! – jött a mély válasz. Lassan léptem be. – Á! Bella! – nézett fel, amint meghallotta az ajtó nyílását.

– Beszélnünk kell egy nagyon fontos ügyben. – megtanultam leplezni az érzéseimet, de apa előtt semmit nem lehetett titkolni.

– Valami baj van?

– Ne tudom. Döntsd el te! – azzal elmondtam neki a Jake-kel való találkozásomat és az új falkát a szomszédban. Ő sem volt túl lelkes. A farkasok kezdtek elszaporodni.

– Egyelőre várunk. Meglátjuk mi lesz. – ennél nem mondott többet. Felállt az íróasztaltól és elindult kifelé. – Most pedig összehívok egy családi tanácsot, hogy a többiek is tudjanak róla és mindenki óvatosabb legyen a szokásosnál. – Csak bólintottam, majd követtem a nappaliba. Két percbe se tellett és már mindenki lenn ült. Benji a költözéskor szokásos depressziójában szenvedett. Már mindannyian megszoktuk. Pár nap és túl lesz rajta. Csak be kell rendezkednie. Domi és Dean folyamatosan lőtték a szokásos poénjaikat és egyfolytában engem próbáltak szekálni, de rólam minden lepergett, így egy idő után felhagytak vele. Von ismét egy kiállításra készült így mióta megjöttünk ki sem mozdult a műterméből. Tami Jami kezét szorongatta izgatottan. Legalább olyan izgatott volt, hogy újra itt vagyunk, mint én, ha nem jobban. Ő aztán igazán tudja, hogy mit jelent nekem ez a hely. Azt hittem sokkal felkavaróbb lesz újra itt lenni. De nem. Inkább megnyugtató. Jó újra az ismerős helyen még ha az idők folyamán kissé meg is változott, hisz a sok rossz élmény mellett rengeteg jó élmény is ide köt.

Apa elmondta a köztünk zajlott beszélgetést. Tami nem volt elragadtatva. Ő mindig is irtózott ezektől a lényektől. Most ha nem muszáj alig fogja elhagyni a lakást.

– Ezért mindenkit kérek, hogy legyetek nagyon-nagyon óvatosak és egyedül senki ne menjen sehová.

– Kénytelenek leszünk párban járkálni? – nyögte Domi elhaltan.

– Igen. Remélem mindenkinek világos! – mondta ellenkezést nem tűrően. Nem volt mit tenni, ehhez kellett magunkat tartani, nem mintha olyan sokat járnánk egyedül bárhová is.

Nem sokkal később irtózatos bűz ütötte meg mindannyiunk orrát. Ahogy sejtettem, nem tellett sok időbe és Sam a falkájával meg tette első látogatását nálunk.

Apa, amint megérezte jöttüket, azonnal az ajtóhoz ment és már kint fogadta az egyre közeledő farkasokat. Mi is követtük és nagy meglepetésemre nem voltak egyedül. Idegen farkasok jöttek velük. Nem tartott sokáig míg rájöttem, hogy ezek biztos a szomszédos falka tagjai lehetnek, mert Jake-től tudom, hogy ők nem gyarapodtak az évek során, ráadásul Sam és a többiek emberi alakban közeledtek, míg ők nem voltak ilyen bátrak.

– Sam! Köszönjük üdvözlő látogatásotokat! Mi továbbra is tartjuk magunkat az annak idején kötött szerződésünkhöz. Nem táplálkozunk a környéken, ahogy eddig sem.

– Rendben. Mi is tartjuk magunkat hozzá, addig amíg ti meg nem szegitek valamelyik pontját. A szerződésünk örök életű, az idő nem csorbít rajta. Amíg ti nem szegitek meg, addig nincs okunk felbontani azt. – az egész beszélgetés olyan hivatalosnak hangzott. A többiek tartották még magukat, de láttam rajtuk, alig várják, hogy végre kellőképpen üdvözölhessenek, de ennek még nem volt itt az ideje. Sam nem fejezte be mondandóját. – Azonban nem csak ez a jövetelünk célja. Tudtommal értesültetek róla, hogy a szomszédos városban is van egy falka. – apa csak bólintott. Mind türelmesen vártuk ennek a kimenetelét. Még az állandóan beszólogató bátyáim száját se hagyta el egyetlen szó sem. – Tudnak a köztünk köttetett szerződésről. Ennek ellenére nem bíztak bennetek annyira, hogy emberi alakban jöjjenek, viszont tiszteletben tartják ezt, míg az ő földjükön sem garázdálkodtok, nem vadásztok. Szeretnének rólatok szagmintát venni, hogy felismerjenek benneteket. – az első farkas elindult felénk. – Ő itt Mo, a falka vezére. Később lesz alkalmatok a többiekkel is megismerkedni, sokat vagyunk egymás társaságában. – először ő szagolt végéig bennünket, majd sorba a többiek is. Jó sokan voltak, ami eléggé meglepő volt számunkra. Sejtelmes pillantásokat vetettünk egymásra, de nem szóltunk. Türelmesen vártuk míg az utolsó farkas is le vette szagmintánkat. – Ez persze nem azt jelenti, hogy bármikor engedély nélkül beléphettek a területünkre. Természetesen ez alól az egyetlen kivétel Bella, akit bármikor szívesen látunk. Isten hozott itthon Bella! – ezzel meg volt a látogatás hivatalos része. Közelebb mentem, hogy mindenkit kellően üdvözölni tudjak. – Isten hozott itthon! – mondta Sam. – Mo! Ő itt Bella! Az egyetlen vámpír, aki beléphet a területünkre. – ezzel megtörtént a bemutatásom. Mo csak bólintott felém, hogy tudomásul vette és agyába véste a szagomat.

– Köszönöm Sam! – megöleltem őt. Nem húzódzkodott el. Tudtam, hogy így lesz, ezért mertem ilyesmire vetemedni.

– Hé Bella! Mizujs veled csajszi? Erre felé vetett végre a sors? – aztán sorba következtek a többiek is. Jared volt az első, aki rám vetette magát. Jó érzés volt, hogy mind ennyire örülnek a viszontlátásnak. Ilyesmibe nem is mertem reménykedni. Tudtam, hogy hiányzom nekik és örülni fognak, ha újra találkozunk, de hogy ennyire, azt nem is gondoltam volna. Rettentően jól esett, hisz nagyon sokáig ők vigyáztak rám és annak ellenére, hogy vámpír lettem, egyáltalán nem változott köztünk semmi és ezt minden erejükkel igyekeztek is érzékeltetni velem. – Azt a mindenit! Igazi bomba csaj lettél!

– Bella! Végre újra itt! Mondd csak még is merre jártál ennyi ideig? – Embry és Quil következett.

– Most, hogy itt vagy, Jake majd kicsattan a boldogságtól. – ugrott a nyakamba Seth. Közben a családom bevonult és magunkra hagyott minket, csak Ryan maradt velem. Ő nem mert velük egyedül hagyni.

– Ezt nem mondhatja el magáról mindenki. – szólalt meg Leah is.

– Én is örülök, hogy látlak Leah! – mondtam mosolyogva. Ő az egyetlen, aki soha sem bírt. Nem mintha ez bármikor is izgatott volna.

– Mi a frásznak kellett visszajönnötök? Van így is épp elég bajunk. – fakadt ki. Már vártam.

– Elég legyen Leah! – mordult rá Sam. – Téged bármikor szívesen látunk. Remélem teszel majd néhány látogatást nálunk. Most megyünk. Örülünk, hogy láttunk. – szokatlan mód rám mosolygott, amit viszonoztam.

– Köszönöm Sam! És számíthattok rám.

– Mielőbb látogass meg minket Bella! – noszogatott Quil.

– Bizony! Jó sok mesélni valónk van. – ugratott Jared.

– Ja, persze, arról, hogy s mint loptuk a napot a nagy semmittevés közepette. – röhögte Embry.

– Az egyszer biztos, hogy neked több van, mint nekünk. – mondta végül Jared, majd sarkon fordultak és ahogy jöttek el is tűntek. Ryannel ketten maradtunk.

– Ki ráz tőlük a hideg. – mondta kedvesem, aki eddig csendben figyelte az eseményeket.

– Ugyan már szívem! – odamentem és megfogtam a kezét. – Jó fejek. És ne felejtsd el, ha ők nem lennének, akkor én most nem lennék a tiéd.

– Ez igaz, de ettől még nem fogom őket szeretni. Ugye nem akarsz tényleg elmenni hozzájuk?

– Már mért ne mennék? – közben visszatértünk a házba.

– Mert én nem bízom bennük. – még soha nem veszekedtünk, de úgy látszik itt volt az ideje.

– Én viszont igen. Tudom, hogy egyikük se bántana soha. Még mindig családtag vagyok. Nem változtat semmin, hogy vámpír lettem.

– De igen is sok mindenen változtat. Főleg, hogy van egy másik falka is. – eddig se szerettem ha megmondják nekem mit csináljak és ezt most se fogom hagyni.

– Mi van? Csak nem viszály van a paradicsomban? – kezdte a piszkálgatást Domi.

– Húh Bella! Bűzlesz a farkasszagtól. – folytatta Dean és mindketten jót nevettek saját magukon. De engem most sem érdekelt a hülyeségük, ahogy eddig sem. Csak Ryan-nel folytatott vitámra figyeltem. Felmentünk a szobánkba, bár tudtuk jól, hogy éles hallásunknak köszönhetően úgy se tudjuk kizárni a kéretlen hallgatóságot. De legalább szem előtt nem leszünk.

– Nézd édesem! Én tudom, hogy neked ők mennyire fontosak, de abban már nem vagyok annyira biztos, hogy te is az vagy nekik. – folytatta tovább, de engem ez cseppet sem hatott meg. Az évek alatt megedződtem, abból a befolyásolható kislányból igazi nővé értem és ha valamit a fejembe veszek, abból bizony nem engedek és ezt Ryan is pontosan tudja, hisz nála jobban senki sem ismer. Ennek ellenére minden alkalmat megragad, hogy érvényesítse férfiúi akaratát és apró-cseprő ügyekben hagyom is, de nem olyannal kapcsolatban, ami az életemről, a barátaimról szól. Senki sem tarthat távol a falkától.

– Szívem! Túlzásba viszed a dolgot. Mindannyiunkat köt a szerződés, így ők sem tennének olyat, amivel megszegnék. Ahhoz, hogy lépjenek előbb nekünk kell megsértenünk valamelyik pontját. Ezt neked is tudnod kell, hisz egyszer elvégeztél egy jogi egyetemet. Holnap meglátogatom őket. Szóval zárjuk le a témát és inkább gyere ide. – magamhoz húztam és gyengéden megcsókoltam. Ez bőven elég volt a szenvedély felkorbácsolásához. Néhány másodperc múlva már az ágyon feküdtünk és szeretkeztünk. Ahogy teste az enyémhez ért, minden porcikám felforrt. Jéghidegem testem egy vulkánra hasonlított, ami éppen kitörni készül. Alig bírtam visszafogni magam, de tudtam, hogy odalentről néhányan a fülüket hegyezik és később ezt hallgathatom majd. Úgyhogy ha nehezemre is eset, kénytelen voltam visszafogni magam. Az éjszakát végig szeretkeztük, kifogyhatatlanul, megállás nélkül. Minden alkalommal fantasztikus volt vele, ez mégis más volt. Talán a hely tette. Az, hogy otthon vagyok. Otthon, ahol biztonságban érezhettem magam jobban, mint bárhol máshol, hisz itt nem csak a családom vigyáz rám, hanem a legjobb barátom is. Úgy éreztem, mintha soha se mentem volna el itthonról.

Másnap, nem törődve Ryan tiltakozásával, és a bátyáim élcelődésével a tegnap éjszakával kapcsolatban, ugyanis tudtam, hogy így lesz, úgy döntöttem fel keresem Jake-t, hogy végre nyugodtan egy jót dumcsizhassunk. Mivel oda senki nem jöhetett velem, kénytelen voltam egyedül menni. Automatikusan a régi házánál kerestem, de ott azt mondták kiköltözött egy tisztásra az erdő közepére. Sam is helyen lakott, de mivel azt tudtam, hol van, ezért úgy döntöttem pontosabb útbaigazítást kérek, amit meg is kaptam néhány fiatal sráctól, akik csodálattal beszéltek hű barátomról, ami büszkeséggel töltött el. Talán már még sem olyan forró fejű, mint régen. Úgy látszik az idő rajta is nyomott hagyott valamilyen szinten. Ezen jót mosolyogtam. A fiataloknak köszönhetően nem tartott sokáig míg megtaláltam a tisztást a rajta állott takarékos kis házikóval. Bekopogtam.

– Igen? Miben segíthetek? Eltévedt tán? – meglepetésemre egy fiatal, hosszú fekete hajú, nagyon szép lány nyitott ajtót. Hirtelen azt hittem, hogy mégis eltévesztettem a házat. De aztán farkasszagot éreztem és ez elbizonytalanított.

– Elnézést kérek, talán rossz helyen járok. – néztem körbe. Ekkor a lány arca elfehéredett, a szeme rémülté vált és elkezdett befelé hátrálni. – Jól van? – kérdeztem kedvesen, de ahogy közelebb mentem egyre rémültté vált. Hirtelen nem értettem mi baja lehet, aztán bevillant, hogy a ház tele van farkasszaggal, tehát ez a lány minden bizonnyal tud rólunk és felismert. Ezen a helyen ugyanis fölöslegesnek tartottam a kontaktlencsét, mint amikor suliba járunk. Ott eléggé gyanúsak lennénk, ha meglátnák vörös szemünket. – Ó! Sajnálom, ha megijesztettem. Nem állt szándékomban. Én csak egy barátomat keresem. – mondtam kedvesen, de nem sikerült megnyugtatnom.

– Ne jöjjön közelebb! – kiabálta, majd eszeveszett sikításba kezdett. – ÁÁÁÁÁÁÁÁ! Jake! – aztán elhangzott legjobb barátom neve. – Segítség! – hiába mondtam neki, hogy tőlem nem kell félnie, nem fogom bántani, nem nyugodott meg, de így legalább biztos lehettem benne, hogy Jake-kel találkozni fogok. Nem is tellett bele sok időbe és az egész falka, sőt még annál is többen, megjelentek. Jake azonnal a lányhoz sietett.

– Édesem! Mi a baj? – édesem? Engem megleptek ezek a szavak. Soha egy szóval nem említett semmilyen lányt, amikor beszéltünk telefonon.

– Vámpír! – mutatott rám. Érdekes módon eddig még nem vettek észre, pedig elég jellegzetes a szagom. Biztos jobban aggasztotta őket a lány állapota. De most mindenki ugrásra készen rám meredt, mert bizony nem mindenki jött emberi alakban.

– Bella! – nézett rám Jake értetlenül.

– Ne haragudj! Szólnom kellett volna, hogy ma meglátogatlak. Sajnálom a felfordulást, amit okoztam. – mondtam teljesen őszintén.

– Nincs semmi baj! Nem a te hibád. – a farkasok részéről a kedélyek lecsillapodtak.

– Bella? – viszont a lány még ellenszenvesebb lett. Nem volt kétséges, hogy ő ismer engem. Én azonban ezt nem mondhattam el őróla.

– Sajnálom szívem! Tudom, hogy szólnom kellett volna róla, hogy Bella és a családja visszatért Forks-ba, de olyan gyorsan történt minden.

– Pedig akkor elkerülhettük volna ezt a kellemetlenséget. – nevetett fel Jared. – Helló Bella! – ölelt meg, még a levegőbe is felemelt.

– Nem is mertük remélni, hogy ilyen hamar meglátogatsz minket. – mondta Embry.

– Pedig tudjátok mennyire szeretlek titeket. – mosolyogtam rájuk. – De azt hiszem Jake tartozik egy alapos magyarázattal. – karba fontam a karomat és úgy vártam, hogy belekezdjen a dologba.

– Ez így van, úgyhogy akkor mi nem is zavarnánk. – szólított fel mindenkit távozásra Quil. – Később azért benézhetnél hozzánk is, nemcsak Jake-hez. – mondta tettetett felháborodással, majd távoztak is. Hárman maradtunk.

– Sajnálom Bella! – hajtotta le Jake a fejét a megbánás jeleként. – De nem tudtam hogyan mondjam el, nem tudtam hogyan fogadod majd a dolgot. – közbeszóltam volna, de inkább megvártam, hogy befejezze. – Ő itt Selena Black, a feleségem. – gyanítottam, hogy van valami köztük, de erre azért nem gondoltam. Váratlanul ért a dolog és ez ki is ült az arcomra. – Néhány évvel ezelőtt – kezdett bele a történetbe – újra iskolába kezdett járni az egész falka, mert egyre gyanúsabbá váltak a cél nélkül lézengő kamaszfiúk, így kénytelenek voltunk. És akkor ott megláttam Selena-t. Azonnal tudtam, hogy ő az igazi és belevésődtem, mert onnantól kezdve más se járt a fejemben csak ő. Minden percemet vele akartam tölteni minden önzés nélkül. Mi lehetett ez más, mint a bevésődés. Aztán, amikor nem tudtam mit tegyek, kiderült, hogy ő sem közömbös irántam és amikor eljött az idő felfedtük előtte a kilétünket. De a szülei miatt kellett pár évet várnunk míg összeházasodhattunk. Ennyi a történet. Tudom, hogy most dühös vagy, amiért nem szóltam, de tudtam, hogy mindent kockáztatnál és idejönnél megnézni, hogy tényleg megfelelő-e számomra a lány. De túl korai lett volna, meg aztán Selena tud mindent a kapcsolatunkról és nem igazán kedvel.

– Valóban idejöttem volna Jake, ebben nem tévedsz. Mert kíváncsi lettem volna, hogy valóban boldog vagy-e és a megfelelő lénnyel. És ha ezt látom, az évek során sokkal nyugodtabb lettem volna, hogy legalább a te sorsod végre rendben van. Nem értem miért féltél elmondani, hisz nekem az a fontos, hogy boldog légy és ha az vagy, akkor én is az vagyok. – odamentem megölelni. Selena olyan szemeket meresztett rám, mint, aki mindjárt megöl. Jake szorosan ölelt magához. Velem ezt megtehette, de kételkedtem abban, hogy a feleségével is. Miután eleresztettük egymást Selena-hoz fordultam. – Tőlem nem kell félned és a családomtól sem. Jake-kel nagyon régi barátok vagyunk, sokat köszönhetek neki, de barátnál többet soha sem éreztem iránta és ez most sincs másként. Egy láthatatlan kötelék van köztünk, amit semmi sem szakíthat el, ahogy köztetek is és én nem akarok ennek útjába állni. Ha nem is érzem, elmondásokból tudom, hogy mit jelent az, amit Jake érez irántad, sokkal erősebb, mint bármi és semmivel nem kockáztatnám, hogy elveszítsem Jake-t és remélem ez neked sem lesz ellenedre és jó barátok lehetünk.

– Köszönöm, de vannak barátaim. – kedvességem ellenére hűvösen és ridegen viselkedett velem továbbra is. Féltem, hogy ez Jake-kel való kapcsolatomba kerülhet. Talán ezért is nem merte elmondani.

– Ne haragudj, soha nem szokott ilyen lenni. – szúrósan nézett a lányra, pedig ő csak védte, ami az övé.

– Semmi baj! Megértem. Jobb ha most megyek. Megtennéd, hogy kikísérsz. – láttam, hogy Selena szorosan fogja a kezét és nem akarja elengedni. Féltem, hogy ebből még lesznek bonyodalmak bőven. Ha egy nő féltékeny, képes bármire. – Jake! Nagyon örülök, hogy boldog vagy, tényleg. – mondtam neki mikor kint álltunk az ajtó előtt. – De félek, hogy ez kettőnk közé fog állni.

– Ne mondd ezt Bella!

– Te is tudod, hogy így van. Selena féltékeny rám, pedig semmi oka rá, és ha egy nő féltékeny, bármire képes. És mindketten tudjuk, hogy, amit iránta érzel sokkal erősebb. Most már értem miért nem akartad eddig elmondani. De hidd el, ha úgy alakul, megfoglak érteni. – nem szólt egy szót sem. – Most megyek. – megpusziltam, majd elindultam hazafelé.

– Szeretlek. – mondta Jake.

– Én is szeretlek. – válaszoltam, majd eltűntem a sűrű erdőben és szélsebesen hazafelé vettem az irányt. Nem tudtam mennyi időnk lehet még Jake-kel és mit fog tenni Selena, de minden percet ki akartam használni addig, amíg lehet.

Ryan már türelmetlenül várt az ajtóban.

– Merre jártál? – tette fel a kérdést türelmetlenül.

– Te is tudod édes, hogy merre. – mondtam neki szenvtelenül.

– Én ezt nem fogom bírni. Minden egyes alkalommal szétvet az ideg és attól félek mikor jönnek röhögve közölni, hogy cafatokban megtalálunk az erdő mélyén. – remegett a dühtől.

– Eltúlzod.

– Nem hinném. Gondolj csak bele, te milyen ideges lennél ha ezt valamelyikünk csinálná. Te még ennyire sem lenné képes türtőztetni magad, akármilyen nagy is az önuralmad, mert tudjuk, hogy mindenkiénél nagyobb, ezt nem egyszer bebizonyítottad, de ha a családról van szó, nem ismersz lehetetlent. – tudtam, hogy igaza van, még sem voltam hajlandó erről vitát nyitni.

– Na mi van? Indulhatunk végre vadászni? Csak rád vártunk húgi.

– Ne is hallgass Domira Bella. Mindannyian megértjük, hogy neked most nem olyan egyszerű ez a helyzet. – vigasztalt Tami. Ő az, aki leginkább tisztában van a helyzetemmel, tehát ő tud a leginkább megérteni.

– Nekem aztán tök mindegy, csak induljunk már, mert éhen halok. – hördült fel Dean.

– Ne türelmetlenkedj már! – szólt rá Von. – Amúgy sincs kedvem állatok vérét szívni. Friss emberi vérre vágyom. – ha alkot, akkor mindig ilyen.

– Pont te, amikor mindig olyan önmegtartóztató vagy? – röhögtek fel a fiúk egyszerre, mint akik nem ismerik eléggé bátyjuk természetét.

– Mi lenne ha befejeznétek és végre indulnánk? – türelmetlenkedett Benji. A depressziója még nem múlt el és a farkasokkal zsúfoltság sem tetszik neki, így csak fokozódott rossz hangulata.

– Elég legyen most már! – jelent meg apa, aki azonnal rendet teremtett. – Nekem sem tetszik Bella, hogy egyedül mászkálsz a farkasok közt. Legalább lenne valaki, aki elkísérhetne, főleg most, hogy megszaporodtak.

– Nem kell aggódni apa! Nekik köszönhetem, hogy a családhoz tartozhatok.

– Akkor sem bízom bennük. De ezt ráérünk később megbeszélni, most pedig induljunk, mert mindenki éhes.

A hegy lábához mentünk, ahol elég sűrű volt az erdő, így jutott vad mindenkinek. Most nem volt kedvünk túl hosszú utat megtenni és ha ember vért akartunk volna elég messzire kellett volna mennünk, hogy mind a két falkától és a területüktől kellő messzeségbe kerüljünk.
Mi egy tisztáson voltunk. Hirtelen furcsa, szag csapta meg az orromat.

– Mi a baj? – magam sem tudtam, de hirtelen rossz érzés fogott el. Úgy éreztem most azonnal menekülnöm kell. Vámpírlétem alatt ilyet soha sem éreztem, így még jobban bepánikoltam és ettől leblokkoltam – Valami baj van! – hirtelen mindenki körülöttem termett, pedig az erdő különböző részein vadásztak. De én csak az erdő sűrűségét figyeltem.

2011. június 4., szombat

16. fejezet - Az idő múlása (V. rész)

Sziasztok! meghoztam a frisst :) remélem már vártátok és nem lesz túl nagy csalódás. Ezzel ez a rész le is zárult :) Igyekeztem minden szemszögből bemutatni az idő múlását. Remélem sikerült! :) várom a véleményeiteket! Írjatok bátran :)

A folyó évszázadról évszázadra folyik, s a partján zajlanak 
az ember történetei. Zajlanak, hogy aztán holnap
feledésbe merüljenek, s a folyó tovább folyjon.
 
   Milan Kundera 


A fiatalság nem életkor, inkább lelkiállapot: akaraterő, 
képzelőerő, heves érzelmek, a bátorság uralma 
a gyávaság fölött, amikor a kalandvágy legyőzi a 
 kényelemszeretetet. Attól még nem öreg valaki, 
hogy megélt valahány évet. Öregedni annyi, mint 
lemondani az álmainkról. Az évek ráncossá teszik 
a bőrt, a lelkesedés hiánya pedig a lelket.
  
Radha Soami  


Teltek, múltak az évek. A falkánk száma se nem nőtt, se nem csökkent. Viszont életünket halálok sora szomorította. Sorba veszítettünk el mindenkit, aki valaha is fontos volt a számunkra. Egyedül Bella volt, aki hozzánk hasonló cipőben járt, hisz ő velünk együtt hallhatatlan volt, igaz másképp mint mi és ez akármennyire is természetellenes a mi létünkkel ellentétben, rá soha nem tudtam haragudni és úgy nézni, mint egy vámpírra. Már hosszú ideje nem találkoztunk, de telefonon néha szoktunk értekezni. Nem túl gyakran, hogy egyikünknek se legyen túl fájdalmas. Ő legalább boldognak tűnt. Én sem panaszkodhatom, hisz végre az, amit Bella iránt éreztem mára már tényleg át fordult barátsággá, hisz megtaláltam azt a személyt, aki a számomra legfontosabb a világon. Végre belevésődtem egy gyönyörű, csodálatos és fantasztikus lányba. Végre volt valaki, persze Bellán kívül, aki mindent tudhatott rólam és elfogadott olyannak, amilyen valójában vagyok. Azóta már törvényesen is összekötöttük életünket és közösen élünk egy kis házikóban La Push-ban. A falka is elfogadta, teljes jogú családtag. A vámpírokról is tud mindent, sőt Belláról is, bár a vele kapcsolatos történeteket nem szereti, mert a kapcsoltunk eléggé szoros azóta is és ezt nem nézi jó szemmel, hiába mondom neki, hogy Bella soha nem tekintett rám úgy, mint egy pasira, inkább csak tesóra, de azt is pontosan tudja, hogy én mit éreztem iránta, viszont azzal is tisztában van, hogy a bevésődés sokkal erősebb annál. Egy elszakíthatatlan kötelék, amit csak a halál tud feloldani. Vagy még az sem. A többieknek azóta sincs senkijük, mióta sorra veszítették el kedveseiket. Ettől én is mindig rettegtem. De próbálom élvezni az életet amíg lehet és nem félni ettől.

Mióta Cullen-ék és a Fountain család elmentek, azóta nyugodtan zajlik az életünk. Nem nagyon fordulnak meg erre felé vámpírok így az egyedüli szórakozásunk egymás folytonos ugratása. De sokszor már az is unalmas. Az esti őrjáratok azóta is mindennaposak.

Bella rettentően hiányzik. Már nem is emlékszem mikor láttam őt utoljára. Sok mindenen mentünk keresztül együtt és ezt semmi sem törölheti el és valaha ő volt a legfontosabb számomra. Ez azért jelent valamit, még ha én nem is voltam neki annyira fontos. Tudom, hogy szeretett és most is szeret, csak nem úgy ahogy én régen azt szerettem volna. Ennek így kellett lennie. Bella, ahogy mindig is akarta, megtalálta a boldogságát egy vámpír mellett, nekem pedig itt van Selena. Elmondhatatlan az, amit érzek.

Mikor megismerkedtünk én rögtön éreztem, hogy ő az. Amikor a szemébe néztem többé nem tudtam levenni róla a tekintetemet. Másra se vágytam csak, hogy éjjel-nappal vele lehessek. Minden egyes percben elpirult, amikor észrevette, hogy őt figyelem. Néha napján újra kezdjük a sulit, hogy ne okozzunk túl nagy feltűnést. Kamaszok, akik nem járnak suliba csak baj keverők lehetnek. A tanács még mindig fenn áll és az újabb és újabb tagok viszik tovább a hagyományt és a titkunkat. Szóval pont ismét elkezdtünk iskolába járni, mikor megismertem. Egy osztályba kerültünk nagy szerencsémre, mert onnantól kezdve nagy nehezemre esett egy percre is magára hagyni. Kedvesen tűrte távoli udvarlásomat. Valahogy féltem megszólítani pedig soha nem voltam az a bátortalan alak. Csak féltem a visszautasítástól, mert semmilyen garancia nincs arra, hogy a bevésődésed viszonozza az iránta táplált érzelmeidet. Persze ez a gyakoribb, de soha nem lehet tudni. Egy ideig csak távolról figyeltem, aztán nem tudom hogyan, de azon vettem észre magam, hogy egymás mellett ülünk. Most már közelről figyelhettem. Ekkor még inkább zavarban volt. Állandóan lesütötte a szemét én pedig szégyelltem magam, hogy ilyen helyzetbe hozom. Elnézést is kértem érte és onnantól kezdve végre elkezdtünk beszélgetni. Egyre inkább megismertük egymást és kiderült, hogy ő is vonzódik hozzám. A boldogságom határtalan volt és amikor szerelmet vallottam neki ő viszonozta. Ekkor érkezett el az idő a beavatáshoz, amiben a fiúk támogattak és végig mellettem voltak. Ők már keresztül mentek ezen és hát én sem kerülhettem el. Egyfolytában azon rettegtem hogy, ha felfedem előtte a kilétünket, akkor örökre elvesztem és azt nem éltem volna túl. Természetesen ez nem következett be. Először azt hitte csak viccelünk. Paul drasztikus módszereit követte és átváltozott előtte, hogy ezt bizonyítsa. Mellette voltam, ha netán megrémülne, de meg se rezzent. Onnantól kezdve nem volt kétséges a kötődése. Néhány évet várnunk kellett míg minden gyanakvás nélkül feleségül vehettem. Azóta pedig boldogan élünk, teljesen vámpír mentesen. Ő még eggyel sem találkozott, amit nem is bánok. Jobb, ha az életemnek ezt a részét nem ismeri teljesen, csak elbeszélésekből. Bellával és a kettőnk múltjával nincs kibékülve. De a nők már csak ilyenek. Többé meg sem próbálom őket megérteni. Nem egyszerű eligazodni rajtuk.

Bellával azóta sem közöltem, hogy bevésődtem. Hogy miért? Magam sem tudom. Talán féltem a reakciójától. Biztos örülne, hisz mindig azt szerette volna, hogy boldog legyek, de az ő szemében senki se lenne jó a számomra, ahogy annak idején nekem se volt senki, aki őt akarta, mondjuk nálam ennek más okai voltak, mint nála. Képes lenne idejönni csak azért, hogy meggyőződjön tényleg boldog vagyok-e és a megfelelő személlyel. Ezért is imádom őt azóta is. Mindig úgy tűnt, hogy nem foglalkozik velem eléggé, legalábbis nem annyira, mint én vele. De most már tudom, hogy nagyon is foglalkozott velem csak én akkor többet akartam és emiatt nem vettem észre azt a törődést, amit ő akkor nyújtani tudott nekem. Most minden szavából csak azt veszem ki, hogy aggódik értem és hiányzok neki, de ugyanakkor nagyon boldog. Megtalálta azt az életet, amire mindig is vágyott. Igaz azzal egy cseppet sem vagyok kibékülve, hogy ezt olyan családban tette, akik nem a vegetáriánus életmódot folytatják. Erről én tehetek, mert ha akkor nem viszem el őt hozzájuk, nem tartozna közéjük. Viszont halott lenne, azt pedig nem viselném el. A falkán kívül ő az egyetlen, aki még a régi életemhez köt és ezt egyáltalán nem bánom. Néha jó nosztalgiázni. Selena mindig mondja is, hogy kár, hogy nem ismerhette az apámat. Én ismerem az ő családját. Persze egyikük se tudja a kilétünket. Bele gondolni is rossz mi lenne, ha az emberek tudnának létezésünkről. Egy perc nyugtunk se lenne. Jobb ez így. Jobb, hogy csak néhányan vannak, akik tudnak rólunk és azok nem árulnak el minket.

Úgy repül az idő. Bella évszázadok óta nem járt erre. A hely teljesen át alakult. Kicsit modernizálódott, de természetesen megőrizte kisváros jellegét. A helyiek nem hagyják, hogy a modernizáció teljes mértékben ellepje őket és ez nekünk csak jó. Az kéne még, hogy kiirtsák az erdős részeket és ne tudjunk megbújni sehol. Természetesen ez ellen bőszen küzdünk mi is.
Nem is tudom mikor beszéltünk utoljára. Az is jó rég volt. Talán itt lenne az ideje felhívni. Jó lenne hallani a hangját. Mikor utoljára láttam istenien nézett ki. Kíváncsi vagyok azóta milyen. De nem hiszem, hogy változott volna, mert a vámpírok nem változnak. Ők is állandóan ugyanolyan csak nekik nem dobog a szívük. Nem is értem, hogy így hogy érezhetnek bármit is, de éreznek ez kétség kívüli.

„– Hé Jacob! Abbahagynád a nosztalgiázást és Bella hiányolását! Ha ezt Selena megtudná, nem lenne túl boldog.”kezdett el heccelni Jared. Őrjárat közben kissé elkalandoztak a gondolataim. De már megszokhatták volna.

„– Fogd be Jared!” – mordultam rá, de tudtam, hogy csak poénkodik. Soha nem árulna el, meg amúgy is tudja, hogy amit Bella iránt éreztem az már a múlté. Soha nem vallaná be egyikük sem, de nekik is hiányzik, hisz ő is közénk tartozott és az átváltozása ezen mit sem változtatott. Jó lenne végre ismét látni. Az utóbbi időben megint sokat gondolok rá és emiatt valamiért nyugtalan vagyok. Talán tényleg az lenne a megoldás ha felhívnám. Megnyugodnék. De mindig ő hív engem és ez soha nem volt másképp. De akkor mi van velem?

„– Mi a helyzet?” – jelentkezett be Sam is.

„– Minden rendben, mint mindig.” – válaszoltam neki lehangoltan. Már túl régóta nem volt izgalomban részünk. Lassan már azt is elfelejtjük, ha eddig még nem, hogy milyen is volt az amikor csatázhattunk és kivégezhettünk néhány vámpírt. És mivel nincs egy sem a környéken, ami eléggé meglepő, ezért nem is gyarapodtunk.

„– Rendben. Ha végeztetek, térjetek haza. Megbeszélés nálatok Jake.” – közölte az utasításait. Megbeszélés most? Vajon mi történhetett? Ez még jobban felidegesített. Nem szokott ilyenkor ülés lenni. Főleg nem nálunk. Általában a tisztáson szoktunk, tábortűz mellett.

„– Mi van veled Jake? Mitől lettél ilyen ideges?” – kérdezte Embry, aki szintén velünk tartott az őrjáratra. Többen könnyebben és gyorsabban betudtuk járni az egész területet.

„– Nem tudom. Csak rossz előérzetem van. Nem szokott ilyenkor ülés lenni.” gondolkodóba ejtetett a dolog. Vajon mit akarhat Sam? Csak nem történt valami? Talán Selena-val? Legszívesebben azonnal elkezdtem volna hazafelé sprintelni, de nem hagyhattam félbe az őrjáratot. Különben is Sam mindhármunkat vár. Próbáltam lecsillapítani magamat és nem hergelni tovább.

„– Ugyan már! Elég volt a monotonitásból. Ideje, hogy kicsit végre felboruljon a rend és ne legyen mindig, minden ugyanolyan.” – válaszolta lezseren Jared. Ebben egyet is értettem vele, de nem könnyebbültem meg. „– Ha Sam ülést akar most, akkor az lesz.”

„– Azt hiszem végeztünk. Tiszta minden.” – jelent meg Embry egy fa mögül elő bújva. Több se kellett nekem azonnal hazafelé vettem az irányt és úgy futottam, mint akit üldöznek. A többiek alig bírtak velem lépést tartani.

Ahogy kiléptem a fák takarásából a tisztásra, ahol a házunk állt, azonnal visszaalakultam emberré és már úgy közeledtem az épülethez. Mikor beléptem, mindenki az asztalnál ült. Fejük komor volt és ez megrémített. Selena-t hirtelen nem láttam sehol és már majdnem elkapott a pánik, amikor megjelent. Ekkor toppantak be a többiek is.

– Szia, drágám! – üdvözölt nagyon kedvesen és szájon csókolt. Nehezen tudtam betelni mézédes csókjaival, de a többiek előtt igyekeztem uralkodni magamon. Épp ételt tett az asztalra a többiek elé. Rajta semmilyen aggodalom jele nem látszott.

– Van valami? – kérdezte Sam.

– Semmi. – válaszoltam.

– Nem tudom ez meddig lesz így. – kezdett bele az összejövetel céljába. – Tudom, hogy már nagyon régen nem tartottunk ilyen rendkívüli üléseket, de a szomszédos falka vezérétől azt az információt kaptam, hogy a vámpírok mozgolódnak és újra kezdenek beszállingózni a környékre. – a szomszédban pár éve felbukkant egy új falka, akik szintén védik területüket. Sam azonnal tiszteletét tette a vezetőjüknél, hogy tisztázzák a dolgokat. Egyikük se akart viszályt, hisz mindannyian az embereket védjük ezért úgy mond szövetségre léptünk velük és jó kapcsolatokat ápolunk. Tudnak Cullen-ékről, a Fountain családról és Sam fontosnak tartotta külön kiemelni Bellát is, hogy még véletlenül se essen baja ha erre járna, vagy ő vagy bárki más a két családból, hisz mindkettővel szövetségben állunk, így egy esetleges támadás esetén kénytelenek lennénk melléjük állni. Így megegyeztek, hogy őket semmilyen szín alatt nem fogják bántani. Bár azt nem tudom honnan fogják tudni, ha találkoznak velük, hogy ők azok. Mondjuk nekik igazi család jellegük van, könnyű felismerni őket. – Ez azt jelenti, hogy bármikor be tévedhetnek a mi területünkre is. Mo azt mondta, hogy ők nem régen végeztek eggyel, akinek lehetett társa. Mi már régóta nem harcoltunk, de felkészültnek kell lennünk. – mindenki arca felderült. Végre egy kis izgalom. Én még se voltam túl lelkes. Nekem családom van és szerettem volna távol tartani ettől az egésztől. Persze tudtam, hogy ekkora szerencsénk nem lehet. Mért ne pont most bukkannának fel, annyi év után.

– Ez azt jelenti, hogy bármikor összefuthatok eggyel akár a városban is? – Selena szemében félelmet láttam. Szerettem volna ettől megkímélni.

– Igen, de Cullen-éken kívül senki nem merészkedik a városba. A rejtett útvonalakat szeretik. – szorosan bújt kedvesem a karjaimba. – Holnaptól kemény edzés vár ránk. Ma jól pihenjétek ki magatokat. Ki tudja mikor lesz rá megint lehetőségünk. Nem lesz egyszerű visszarázódni. – nem mintha olyan rossz formában lettünk volna, hisz mindennap jártuk az erdőt és ellenőriztük, hogy minden rendben van-e.

Az nap éjjel nem igazán tudtam nyugodtan aludni. Vigyáztam életem értelmének az álmát, aki a délutáni hírek ellenére mélyen aludt. Még se voltam nyugodt. Most amikor tényleg minden rendben volt, kezdett megint minden felborulni és nekem csak az járt a fejemben, hogy megvédjem őt minden áron. Kerül, amibe kerül.

Sam ígéretéhez híven másnap kemény edzésbe kezdett az egész csapat. Sőt csatlakoztak hozzánk páran a szomszédos falkából is. Köztük meglepően sok volt a nő. Köztünk Leah az egyedüli, aki jól össze is haverkodott velük, persze Sam utasításait soha sem szegné meg. Így akarat ellenére kénytelen lenne vámpírok mellé állni újdonsült barátaival szemben, ha erre kerülne sor. Persze mi bíztunk benne, hogy ez soha sem fog bekövetkezni és tényleg megbízhatunk bennük annyira, hogy tiszteletben tartják azt a kapcsot, ami hozzájuk fűz minket. Bármi történjen is, azt soha nem hagynám, hogy Bellának bármi baja essen. A többiek nem érdekelnek és soha nem is érdekeltek, de őt szintén mindenáron megvédeném. Selena biztos nem díjazná, de a kettőnk múltját ne hagyhatom figyelmen kívül, akármi is lett belőle. Ráadásul miattam lett az, aki. Szóval ennyivel tartozom neki. És ne csak emiatt, hanem azért is, ami kettőnk között volt és, ami még most is összeköt minket. A szoros baráti kötelék, amit soha senki nem téphet szét.

Sam keményen hajtott minket. A pihenések száma valóban lecsökkent, alig aludtunk, amire nagyon-nagyon régen nem volt példa. Eleinte mindannyian nehezen viseltük, de pár hét alatt rutinná vált és már ez volt a természetes az állandó lustálkodás után. Jót is tett. Ismét fittek lettünk és bárkivel fel vehettük a versenyt minden téren. Természetesen a harc gyakorlása sem maradhatott el. Hogy ne egymás ellen kelljen csatároznunk, ezért Mo és csapata vállalta az ellenség szerepét felkészítő mérkőzéseken, így rendre velük kellett kiállnunk és gyakorolnunk. Egyre inkább élveztük és mind jobban forrt a vérünk, hogy végre ismét széttéphessünk egy vámpírt egy igazi csatában és ne egymás ellen kelljen barátságos mérkőzéseket vívnunk. De nem tudtuk, hogy erre mikor számíthatunk, így mindig edzésben kellett lennünk, ezért mindennap gyakoroltunk néhány órát. Tény, hogy ez jócskán feldobta napjainkat és máris nem volt olyan unalmas az egész. Selena szeretett volna elkísérni, de ezt én nem tartottam jó ötletnek, hisz ott farkas alakban vagyunk, szabadon eresztve az ösztöneinket és nem lenne jó, ha olyankor a közelemben lenne és azt se akartam, hogy mindezt lássa és még jobban megrémüljön. Nehezen, de beletörődött. Nem szeretett semmiből sem kimaradni, de ez most pont olyan helyzet volt. Nem tudnék 100%-osan koncentrálni, ha ő is ott van. Szerencsére sikerült meggyőznöm. Az életemnek ezt a részét szerettem a legjobban, de mióta ő volt nekem, már csak ő számított és az, hogy biztonságban legyen. Az pedig, hogy ismét vámpír veszély leselkedett ránk és az egész városra, ez egyáltalán nem tetszett és egyre jobban aggódtam a biztonságáért. Szerettem volna, ha addig haza költözik a szüleihez valami ürüggyel, hogy ne legyen egyedül, míg mi edzünk. Mert mostanában elég sokat voltam kénytelen otthon hagyni őt egyedül és ez csak még jobban borzolta az idegeimet. De erről hallani sem akart. Legalább ez ügyben kénytelen voltam engedni. A nők már csak ilyenek. Ezt régen megtanultam.

– Sziasztok! – egyik nap, szigorú tilalmam ellenére megjelent az edzésen.

– Selena! Mit keresel te itt? Nem megmondtam, hogy maradj távol? – förmedtem rá. Még soha nem beszéltem vele így, de most a testi épsége volt a legfontosabb.

– Sajnálom! – szeppent meg. – Csak az utóbbi időben alig ettetek és ez is kell az energiához, ezért gondoltam hozok nektek ebédet. – nyújtotta felénk az óriási muffinnal meg rakott tálcát.

– Húh! Ez szuper! – kaptak utána a többiek, mint egy hangyaboly.

– Ez nagyon kedves tőled drágám, de értsd, meg, hogy ez nagyon veszély. Farkasként nehezen tudjuk kontrollálni magunkat és könnyen bajod eshet. Ezért kérlek, hogy inkább maradj otthon. Rendben? – szomorúan bólintott. Jó erősen magamhoz öleltem. Vékony karjait derekam köré fonta és úgy bújt bele mellkasomba. – Most már menj szépen haza. Folytatnunk kell az edzés! Nagyon szépen köszönjük az ebédet. – megcsókoltam majd hazafelé irányítottam. Láttam, ahogy még visszasandít. Nem tehettem róla. Nem bírnám elviselni, ha bármi baja essen és ha itt van olyankor, amikor gyakorlunk, nem tudom garantálni az épségét. Ezt neki is meg kell érteni, hisz már nem kislány és régóta van velünk. Igaz ilyen készenléti állapotban eddig még nem voltunk és ez a helyzet neki most új. Teljesen megértem, de mind ez az ő érdeke és ebből nem engedek.

Késő estig gyakoroltunk, aztán elváltunk. Mo-ék haza mentek, a mi csapatunk fele pedig őrjáratra indult. Ma este nem rajtam volt a sor, így végre időben hazaérhettem és kipihenhettem magam. Mielőtt ez megtörtént volna összeszedegettem az ételmaradékokat, a cafatokra szaggatott ruhákat. Szóval kissé rendet raktam mielőtt hazaindultam volna.

– Jacob Black! Te semmit sem változtál, mióta utoljára láttalak. – ez a hang. Annyira ismerős volt. Ezer közül is felismerném. Megfordultam és nem hittem a szememnek.