B.U.É.K!!!

Egészségben és Sikerekben Gazdag Boldog Új Évet kívánok mindenkinek!!!

ÜNNEP!

Mindenkinek Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és Boldog Új Évet kívánok!

Bejelentés! :)

Sziasztok!

Nagy örömömre szolgál, hogy megoszthatom veletek, hogy 2010-ben megjelent a Hungarovox Antológia, amiben az én írásom is szerepel Az igazság kapuja címmel. Sokan közületek lehet már olvasták valamelyik blogomon :) 

Igaz ez nem egy önálló kötet, mert az Antológia olyan kiadvány, amely több szerző művét egyetlen kötetben jelenteti meg. De ez nekem nagy szó, úgyhogy nagyon boldog vagyok :) A kötet megvásárolható a Hungarovox Kiadónál és még néhány kisebb könyvesboltban is :)

Olvasható még benne egy általam készített interjú Eszes Szabolccsal, amit eddig sehol nem tettem közzé és nem is fogom. Akit érdekel, hogy mit nyilatkozott, az megvásárolhatja. Nagyon jó sok írás szerepel még benne, úgyhogy mindenféleképpen ajánlom mindenkinek, aki szereti az újdonságokat.

Nagyon jó érzés, de remélem egy saját önálló könyvem is megjelenik majd egyszer, de ahhoz még nagyon sokat kell tanulnom és fejlődnöm. :)

14. fejezet - Az idő múlása (III. rész)

Jó lett volna bizonyos dolgokra emlékezni és 

bizonyos dolgokat elfeledni, de nem lehetett, 

mert az idő életnyi pocsolyájában múlhatatlanul 

ott voltak tündéri szigetek és rothadó zátonyok,

melyek egyszerre és egymás mellett mulatoztak, 

ha az emlékezet kinyitotta vaksi szemét.

Fekete István

 Sziasztok! Újra itt a friss. :) Remélem tetszeni fog :) Kérlek írjatok véleményt! Nagyon érdekelne mit gondoltok. :) A szövegben szereplő képekkel azt szerettem volna ábrázolni, hogy Bella milyen változásokon ment át, illetve megy át. Remélem jól érezhető és kivehető volt ez, és az ebben rejlő állapot is. Na, most lehet kicsit bonyolultan fogalmaztam. :) Remélem azért érthető volt, mire is akartam kilyukadni :) Amúgy nem sokára kiderül az a nagy TITOK, ami ez elején egyszer kétszer fellebbent, de el lett kendőzve, mert nem volt még itt az ideje a kiderülésnek. Kicsit lehet furán fog hangzani, mert egyáltalán nem volt róla szó, nem szerepelt. Majd kiderül. Még pár fejezett és lehullik a lepel. Aki nem emlékszik miről is van szó, az olvassa el a Bella átváltozása előtti részeket. Abban van elejtve egy két megjegyzés ezzel kapcsolatban. Remélem nem árultam el túl sokat és majd meglepődtök :) Addig is jó olvasást ehhez a fejezethez mindenkinek! Puszi! Zora

Soha nem hittem volna, hogy lehetek annyira boldog, mint amilyen most vagyok. Mikor Bellát megismertem, azt hittem életem sötét foltja lesz, hisz akkor még csak ember volt. Nekünk, vámpíroknak embert szeretni, rosszabb a halálnál. De ez már akkor sem érdekelt. Úgy vonzott, ahogy senki. Vérének csábítása teljesen elvarázsolt. Soha nem gondoltam, hogy létezhet ilyesmi, de saját bőrömön tapasztaltam. Az igaz szerelem kopogtatott az ajtómon. Résen voltam és nem hagytam elmenni.

A szerelemmel járó szenvedés abban a pillanatban megszűnt, amikor Bella – a családomnak köszönhetően – vámpír lett és úgy döntött velünk marad. Életem legszebb pillanat volt az. Bár kicsit furcsállom, hogy azóta is egy vérfarkas a legjobb barátja, hisz ősi ellenségeink, de nagy ritkán azóta is szoktak olykor-olykor beszélni. Neki mindez természetes. Minden, ami egy normális vámpírnak különös, neki az a normális. Már emberként is más volt, különleges. Vámpírként még inkább az lett. Holdfény a sötétségben. Ragyogó, fénylő, sima bőre még most is az őrületbe kerget.

Ő az egyedüli a családban, aki a vámpírlét előnyein kívül különleges képességgel is rendelkezik. Pontosan még nem tudjuk mi ez, ugyanis nem vagyunk tudósok, de az elméje már sokszor védett meg minket olyan támadásoktól, amelyek természetfelettiek voltak, amik ellen nem volt elegendő a puszta erő. A vámpíroknak ez egy plusz adottság – nem elég, hogy gyorsak, vérszomjasak, hallhatatlanok és a világ legveszélyesebb ragadozói vagyunk –, hogy az emberi létükben is különleges embereknél kialakult képesség, például empátia, az átváltozásuk után felerősödik és ezáltal még veszélyesebbé teszi néhányunkat.

Bella kevés ember vért iszik, akkor is csak olyanokét, akik megérdemlik gonosz cselekedeteik miatt. Nem akar szörnyeteg lenni, ugyanakkor állandóan nem teheti meg, hogy állati véren éljen, hisz van, hogy zsúfolt nagyvárosokban telepszünk le, ahol közel s távol egy fás terület sincs. Igaz, ő képes minél messzebbre elmenni, hogy erdőt találjon. De néha rá is rájön a lustaság, pedig imádja a száguldást, a sebesség mámorító érzését. Oda van azért, hogy nem kell órákig emberi tempóban gyalogolnia, ha elakar valahova menni. Viszont a legtöbbször autóval közlekedünk. Ezzel is próbálunk beilleszkedni és elvegyülni az emberi társadalomba. A nagyvárosokban amúgy sem lehet csakúgy, szabadon futkározni. Ezt inkább erdős területeken élvezhetjük. Ez is közre játszik abban, hogy az ilyen helyeken Bella sokkal jobban érzi magát. De mindannyian, mert önmagunk lehetünk, nem kell bujkálnunk.  

Mikor jön el azaz idő, amikor a vámpírok a társadalom megbecsült tagjai lesznek? Valószínű soha. Addig jó a világnak, amíg nem tud létezésünkről. Különben elszabadulna a pokol. Azt pedig senki sem akarja.

Bella mellett az élet csupa öröm. Mindig tud valami meglepetést okozni. Ráadásul Dean és Domi viccelődéseit is mindig olyan jól kivédi, aztán a legváratlanabb pillanatban visszadobja a labdát. Élvezet nézni, ahogy a végén ő játszadozik velük. Persze soha egyikük sem sértődik meg. Élvezik az egymással való játékot és jókat szórakoznak közben. Mindezek nélkül ez a hosszú élet, dög unalmas lenne.

Bella az első perctől kezdve családtagnak számított és ennyi idő után olyan, mintha mindig is közénk tartozott volna. Ő is apának és anyának hívja Marco-t és Terry-t, ahogy mi is.

Az iskolákban jól veszi az akadályokat és főiskolára is mindig bejut, ha jelentkezik. Tamival igazi húg-nővér viszony alakult ki köztük. Egyben a legjobb barátnők is, mindent egymással beszélnek meg. Főleg csajos ügyeket és minket, pasikat is egymással beszélnek ki. Legalábbis remélem, hogy csak minket és más pasik nincsenek az életükben. De azt hiszem, azok a srácok addig élnének. Szerencsére ilyen veszély biztosan nem fenyeget. Még egyiküket sem csábította úgy ember vére, mint az övé engem. De kétlem, hogy az illető életben marad ez esetben. Azért remélem soha nem is fog előfordulni.

Az illata azóta még fenségesebb. Úgy feltud izgatni, hogy sokszor házakat döntenék romba.

Az, ahogy a suliban a srácok rá néznek, megőrjít. Legszívesebben ott helyben végeznék az összessel. Hála az égnek nem törődik a fürkésző tekintetekkel. Mióta vámpír lett nem törődik az emberi szükségletekkel, kivéve a testi élvezetekkel. Ezektől nem hajlandó megválni, de melyikünk igen. Ez az egyik legjobb dolog a vámpírságban. Olyan élvezetet nyújt, amit emberként soha nem lennél képes megtapasztalni. Talán, ha együtt vagy egy vámpírral, de még úgy sem igazán, mert óvatosnak kell lennie, nehogy kárt tegyen benned. De, ha mindketten azok vagytok, akkor az ilyesmire nem kell figyelni, önfeledten élvezhetitek egymás társaságát.

Bella észveszejtően szexi. Mindig is az volt, de ezt most már nem fél megmutatni. Az átváltozással nőtt az önbizalma és változott az ízlése. Szereti a szexi ruhákat és imádja őrületbe kergetni a pasikat. Főleg azzal, hogy elérhetetlen számukra. Már csak azért is, mert velem van. Előnyben részesíti a rövid, feszes ruhákat, amiben jól kivehető az alakja és megmutathatja formás lábait.

Képességek nélkül is érzem mennyire irigyelnek, amikor együtt jelenünk meg valahol és közben fogja a kezemet. Ilyenkor tudatosul általában mindenkiben, hogy hozzám tartozik és semmilyen próbálkozással nem tudnak szétválasztani minket. Nem tudom honnan jött ez az egész változás, amit kifejezetten szeretek, bár szerintem igen csak nagy szerepe lehet benne a régi vámpír pasijának, Edward Cullennek. Ki nem állhatja ezt a témát, ezért nem is forszírozom. Velem van és kész.

Általa Tami is sokkal magabiztosabb lett, amiért Jami nagyon hálás neki. Benjit szintén az ujja köré csavarta. Imádja, már nem szomorú állandóan. Élvezi, hogy az öccse lehet. Színt vitt unalmas hétköznapjainkba.

Most már ők ketten és anya állnak a védelem középpontjában. Igazi klán vagyunk, aki ki áll tagjai mellett és nem hagyja, hogy bármelyiküknek baja essen. Ez nálunk jobban ki van élezve a lányokra. Nő tagjaink megközelíthetetlenek és elérhetetlenek. Aki packázik velük, az megbánja és nem épp kíméletes módon. Nem mintha nem tudnák megvédeni magukat, de nálunk ez a szokás és általában engedik is.

Nemrég Franciaországban, Párizsban, a szerelem városában töltöttünk egy kis időt. Gyönyörű város, de Bella ki nem állhatta, mert csak este tudtuk elhagyni lakhelyünket. Ezért egy hétnél nem is maradtunk tovább. Hosszabb távon úgyis elviselhetetlen lett volna.

Most épp nem vagyunk úton, ami nagy csoda, mert ez előtt egyfolytában mentünk, pedig régen volt, hogy elég sokáig egy helyben maradtunk, de nagyon sokáig nem tartózkodtunk hosszabb ideig sehol. Kicsit hiányzott is ez a fajta állandóság, ugyanakkor jót is tett az állandó változatosság. Ezzel csak az volt a probléma, hogy iskolába sem jártunk túl sokáig sehova.

Jelenleg egy ideje nem mozdultunk. Brüsszelben vagyunk. Itt kezdtük az iskolát, amit hamarosan be is fejezünk. Benjinek ez még plusz 1 év, aztán tovább állunk, de az is lehet azt már nem várjuk meg. Néha előfordul, hogy miután mi hárman, Tami, Bella és én végeztünk, azonnal távozunk. Ilyenkor ismét mindenkinek elölről kell kezdenie a sulit. Illetve mi másodikban, Benji pedig elsőben kezd. Azért általában az a menet, hogy ő is érettségizik, sőt, néha még főiskolát is elszokott végezni, ahogy mi is. De van, hogy érettségi után rögtön újra elölről kezdjük az egészet. Ez a kedvünktől függ meg, hogy éppen hova költözünk.

A suli, ahova most járunk, nekem nem igazán jön be. Alig várom, hogy tovább álljunk. Maga a környezet, az emberek idegesítenek. És ahogy nap, mint nap Bellára meresztgetik a szemüket évek óta ugyanúgy – vagyis mióta idejárunk – kikészít, pedig tudom, hogy nem kéne törődnöm vele, ő sem teszi. Nem tehetek róla, egyszerűen nem bírom elviselni. Még szerencse, hogy nem látok bele a gondolataikba.

−Ryan! Minden rendben? – a folyosón sétáltunk kézen fogva a következő óránkra. Már csak pár hónap volt a tanításból. Tami mellettünk jött. Benjivel majd ebédnél találkozunk.

−Persze. Csak alig várom, hogy vége legyen a tanévnek és szabaduljunk innen. – Bella már iszonyúan jól ismer, így előtte soha semmit nem tudok leplezni. Szó szerint hazudni nem vagyok képes, mert azonnal rá jön. Mindig is jó emberismerő és megfigyelő volt. Bármelyikünket azonnal hazugságon tud kapni, ezért próbálkozni sincs értelme.

−Ne is mondd! Ezek után szeretnék végre egy kicsit pihenni és egy darabig hallani se akarok iskoláról. – jó is lenne, de nem hiszem, hogy anyáék belemennének ilyesmibe. Nagyon komolyan veszik a látszatot és a szabályokat, ebbe pedig az iskola is beletartozik.

−Szép kis álom, igaz Bella? – értett egyet Tami.

Az biztos, hogy nehéz az állandó iskolaváltás. Nemcsak nehéz, de fárasztó is. Pont ezért járunk más államok iskoláiba is. Mások az iskolarendszerek, amik kihívást jelentenek, új fajta tanulás módokat, témaköröket, ismereteket. Nagyobb az esély, hogy valami újat tanulhatunk.

−Sziasztok! – jelent meg az iskola aktuális szépfiúja. Mindenhol kell lenni egynek. Nélkülük már nem is iskola az iskola. Ugyanígy van a lányoknál is. – Nemsokára vége van a sulinak és eszembe jutott, hogy mi még soha sem randiztunk. – azt hittem azonnal lecsapom a földre és jól beledöngölöm. Bella szorosan fogta a kezemet. Mosolyogva várta a folytatást. Tami is kuncogott mellette. Én viszont egy cseppet sem találtam viccesnek. Itt állok mellette, én, a pasija, és van képe óriási vigyorral a képén ilyennel ideállítani. Azt hittem felrobbanok a dühtől. Talán még a szemem is elsötétült, ami önmagában is rémisztő. – Mi lenne, ha ezt most bepótolnánk? – nem hittem a fülemnek. Igyekeztem visszafogni magam.

Nem hiába nem barátkozunk senkivel. A legtöbben messziről elkerülnek, mivel félelmetesnek tartanak, de mindig akadnak kivételek.

−David! – felcsillant a szeme, hogy Bella tudja a nevét. Kérdőn néztem rá. – Mi nem véletlenül nem randiztunk soha. Látod! Ő itt a pasim, akit nagyon szeretek, és ha most nem tartanám vissza, rég rád vetette volna magát, hogy móresre tanítson, ezért a szemtelenségért. – mondta Bella lágy, dallamos, nyugodt hangon, ahogy a gyilkosok teszik mielőtt végeznek áldozatukkal. De ettől a srác még nem ijedt meg. Az én jelenlétem nem volt rá hatással. – Aztán ott vannak a bátyáink, akik szintén becsatlakoznának a pépesre verésedbe. – mutatott az épp felénk tartó Deanre és Domira. Az ő látványuktól már kissé elsötétült az arca. Bella ezt olyan jól tudja csinálni. Lassan hozza a frászt az emberre. – És ott van még az öcsénk is, aki szintén bármikor itt lehetne, mivel idejár suliba, aztán ne is beszéljünk az otthon lévő bátyáinkról. Mint láthatod eléggé népes a családunk és nem szeretjük a betolakodókat. Gondolom ezek után te is rájöttél, ostobaság lenne, ha randiznánk. – mindezt halálos nyugalommal adta elő. A srác magabiztossága eltűnt, azt se tudta hova kapjon. Inkább gyorsan lelépett a kíséretével együtt. – Látod! – fordult felém kedvesem. – Nem volt miért aggódnod. – lágy csókot lehelt az ajkamra.

−Nem is aggódtam. – füllentettem, aminek nem volt értelme. Pontosan tudta mi az igazság.

−Minden rendben, srácok? – odaértek hozzánk bátyáink.

−Persze. Bella megint simán elintézett mindent, mint mindig. – felelte a kérdésükre Tami.

13. fejezet - Az idő múlása (II. rész)

Sziasztok!

Meghoztam a frisst. Ez most nem lett olyan izgalmas és túl sok párbeszéd sincs benne. Ez inkább egy leíró rész lett. De remélem így is elnyeri tetszéseteket. Várom a véleményeiteket! Köszönöm! Zora

 

Az idő percekben múlik. A percek gyorsan tovatűnnek az élet egy ösvényét határozva meg, ami egy bizonyos vég felé fut. Hányszor állunk meg, hogy ezen eltanakodjunk, hogy kutassuk minden létező okát, hogy eltanakodjunk, vajon mi választottuk-e ezen ösvényt, vagy csupán becsukott szemmel odasodródtunk? Mi lenne, ha meg tudnánk állni minden értékes percben, mielőtt tovatűnne? Láthatnánk a gereblyék végtelen sorát, melyek az ösvényt szántják, és látnánk a lehetőségeket, melyekkel más utat választhatunk!

X-akták c. film

Hosszú idő telt el az utolsó forks-i látogatásunk óta, még se felejti el egyikünk se az ott töltött időt – nem, mintha képesek lennénk rá.

Rengeteg örömmel teli élmény ért minket hosszú életünk során, mégis azokban az időkben voltunk a legboldogabbak.

Bella hiánya bennünk él, soha nem fog elmúlni, de nem is törekszünk ilyesmire, csak próbáljuk folytatni az életünket, ami már soha nem lesz ugyanolyan. Nélküle semmi sem olyan, mint amilyen akkor volt, mikor még a családunkhoz tartozott. Emiatt néha kifejezetten utálom Edwardot.

Hiányzik kedves, mosolygós arca, az állandó csetlése-botlása, hogy amit a fejébe vett azt tűzőn-vízen keresztül vitte.

Hiányzik, hogy Edward mellette olyan volt, mint egész létezésünk során soha senkivel, semmilyen körülmények között. Vele volt csak igazán boldog. Egyikünk se volt magánál, mikor engedtünk Edward nyomásának és asszisztáltunk Bella elhagyásához.

Hihetetlen, hogy egy vámpír így gondolkodik egy emberről, nem igaz? De mi nem vagyunk szokványosak. Akármilyen furcsa is vannak érzéseink. Bella pedig színt vitt az életünkbe.

Edward igazán, őszintén szerette őt és még mindig szereti.

Akkor miért hagyta el? Pont ezért. Annyira szerette, hogy normális életet akart neki. Még ha néha utálom is miatta, nagyon is megértem döntésének okát. Akármilyen bulinak is hangzik a vámpírlét, egyáltalán nem az és, ha nem muszáj, senkinek sem kívánjuk ezt.

Edward hozott egy döntést. Ez vagy jó, vagy nem. Nem a mi tisztünk eldönteni. Az viszont tagadhatatlan, hogy mindegyikünk rendesen megsínyli. Carlisle, Esmé, Jasper és én elég jól viseljük, pedig húgomként szerettem, de szívesen emlékszem vissza arra, amikor velünk volt. Emmett állandó viccelődéseire, Edward önfeledt arcára, Bellával való egymáshoz kötödésükre. De ez mind a múlt, a jelenre kell koncentrálni. Tudom, hogy Jake mellett biztonságos, boldog életet élt. Senki másra nem bíztam volna, főleg, mert úgy vonzza a bajt, ahogy senki más. De Jake soha nem hagyta volna, hogy bármi baja essen, ezt pontosan tudom. Csak az bosszantott, hogy így nem láttam, mi történik vele, valóban boldog-e, mert mikor utoljára láttam – egyszer visszaosontam megnézni – nem éppen úgy nézett ki. De az emberek könnyen felejtenek, sebeik hamar begyógyulnak. Ez valamennyire megnyugtatott, de természetesen nem teljesen. Főleg, mert nem tudtam mikor mondhatom azt Edwardnak, hogy itt az idő, elérkezett Bella távozásának ideje. Talán nem is akarta hallani.

Az idő múlásával egyre kevesebbszer kérdezte, mi van vele, majd többé már nem hozta szóba. Tudta, hogy fölösleges.

Rose és Emmett kapcsolata egyre csak romlik. Már alig beszélnek egymással. Nem látom, hogy szakítanának. Ezt a döntést még egyikük sem hozta meg. Nem is tudom mit tennék, ha ilyesmi történne. Nem tudom elképzelni. Mi egy életre választunk.

Edward megpróbált rendet teremteni közöttük, nem túl nagy sikerrel. Közben járására a helyzet nem romlott, de nem is javult. Tehetetlenek vagyunk. Ezt csak ők tudják maguk között megoldani. Emmett nem beszél róla, Rose pedig a megszokottnál is undokabb. A benne gyülemlő feszültséget azóta is Delana-n és az öccsén vezeti le, mivel ők csatlakoztak utoljára családunkhoz. Esmé pedig egyre jobban aggódik.

Ez a sok negatív energia egyikünknek sem tesz jót, sebezhetővé válunk tőle. Bella üdesége sec-perc alatt feloldaná ezt az egészet és kellemes hangulatot teremtene. Persze ez már nem lehetséges. Azért álmodozni jó.

Delana és az öccse, Robert, becenevén Rob, még Franciaországban csatlakozott hozzánk. Volt egy látomásom, hogy ez így lesz és Delana Edward társává válik majd. Sajnos ebbe az apró részletbe nem avathattam be, mert akkor foggal-körömmel harcolt volna ellene. Mindent megtett volna, hogy elkerülje ezt a helyzetet, ahogy Bellával tette. Igaz a kettő nem ugyanaz.

Talán jobb lett volna, ha hagyom, ahogy annak idején tettem, pedig akkor valóban boldog volt.

Most azonban Edward közel sem az. Úgy tesz, mintha minden rendben lenne. De én már láttam őt igazán boldognak és a jelenlegi állapota egy cseppet sem hasonlít arra. Mégis úgy tesz, mintha az lenne, amit elég rosszul csinál.

Ennél nagyobb bakot nem is lőhettem volna. Igaz csak azt láttam, hogy összejönnek, azt nem, milyen lesz a kapcsolatuk. Igyekszem jó képet vágni az egészhez és nem beleavatkozni, végül is az én hibám. Nem valami könnyű.

Már csak azért is, mert Delana nem éppen egy kedves teremtés. Lehet, hogy szép, de Bellához fel sem ér, aki szintén gyönyörű volt a maga egyszerű módján és bátyám oldalán igazán kivirágzott.

Az új családtagok, akik ennyi idő után már annyira nem is újak, eléggé hiúak és beképzeltek. Felsőbbrendű lényeknek tartják magukat és az embereket csak tápláléknak tekintik. Igaz, mikor csatlakoztak hozzánk, átálltak a mi étrendünkre, de előtte csupán szórakozásból is vadásztak emberekre.

Nem tudom, hogy találhattam Edwardnak ilyen rémes társat. Természetesen Ő minden szeszélyét elviseli és így kénytelenek vagyunk mi is. Bár nem értem miért, hisz még csak nem is boldog mellette. Esmé azzal érvel mindig, hogy legalább nincs egyedül, nem temetkezik búskomorságba, mint azelőtt. Ez rendben is van, de miért olyan társ kell neki, akit mindannyian nehezen viselünk? Tudom, tudom, az én hibám. Meg is kapom a magamét, amikor előhozakodom ezzel a témával, ezért inkább hallgatok. Igyekszem elviselni és évek óta megjátszani magamat, ami nem szokásom. Szókimondó vagyok, bár Edward előtt amúgy is nehéz titkolózni. Néha, amikor a fejemben vájkál, jókat mulat bosszankodásomon. Tudom, hogy valamilyen szinten pont ezért csinálja, így akar bosszút állni, ugyanakkor, mi vámpírok hűségesek vagyunk, örök-időre választunk párt, így esélyünk sincs arra, hogy őnagysága valaha is eltávozzon körünkből.

Az öccse ugyanolyan, mint ő. Le se tagadhatnák, hogy vérrokonok.

Elmesélték történetüket. A családjukkal a francia hegyekben voltak kirándulni, mikor vámpírok támadtak rájuk. Családtagjaikat egytől egyig kivégezték. Egyedül ők élték túl. Belőlük is táplálkoztak, de valami ok folytán nem szívták ki teljesen a vérüket, így átalakultak. Először azt se tudták mi van velük, ezért az erdőben bujkáltak és az arra tévedt emberek véréből táplálkoztak egészen addig, amíg meg nem tanulták uralni a szomjukat és nem úton-útfélen rátámadni mindenkire. Csak egymásra számíthattak. Miután úgy érezték képesek feltűnés nélkül elvegyülni a tömegben, visszamerészkedtek a városba. Jó képességeiknek köszönhetően az évszázadok során tetemes vagyonra tettek szert. Ennek következtében felhőtlenül élhettek hóbortjaiknak. Nagyjából ennyi. Jelenleg hozzánk tartoznak és minket boldogítanak. Az ember vadászatról leszoktak, de a beképzeltségük megmaradt, ami folyvást nő. Olyan magasan hordják az orrukat, hogy sokszor attól félünk, bármikor leeshetnek onnan. Lehet nem is ártana nekik. Legalább tanulnának belőle. De az is lehet, hogy nem.

−Á! Alice drágám! – már a hangjától is kirázott a hideg, pedig nem vagyok az a rázkódós típus. – Mit szólnál egy kis vásárláshoz?

−Köszönöm, de most nincs kedvem. – imádok vásárolni, csak nem vele. Eleinte élveztem, hogy ő is annyira szereti a butikokat, az új ruhákat, mint én, de hamar kiismertem és onnantól kezdve inkább hanyagoltam a vásárlást. Az igazi okát nem tudom megmagyarázni, de mióta ő itt van, lelohadt a szenvedélyem. Persze néha eljárogatok, mert új rucikra olykor-olykor szükségünk van, azonban próbálok olyankor, amikor Delana-n nincs vásárlási láz, ami igen ritka esemény. Legalább nem a mi pénzünkből költekezik.

Edward mérgesen nézett rám, de nem érdekelt. Ez a véleményem és kész. Ha nem tetszik, nem kell a fejemben kutakodnia.

A többiek élvezik, hogy nem cipelem magammal őket annyit, de a ruhatárunk vészesen amortizálódik, én pedig csak nagy ritkán jutok el a feljavításukig. Mert hiába jár Delana olyan sokszor plázákba – igazi pláza cica –, csak magára gondol. Na meg persze az öccsére, akiről, ha nem tudnánk, hogy férfi, azt hihetnénk nő, olyan lelkesedéssel kíséri el nővérét ezekre a túrákra, hogy lassan kezdem irigyelni. De csak nagyon lassan.  Néha Edwardnak is hoz egy-két kis kacatot.

−Oksika! Semmi gond. – vetette oda legyintve. – De te velem tartasz, ugye Rob? – felesleges volt megkérdezni tőle, hisz egy alkalmat se hagyna ki.

−Naná! – pattant fel a kanapéról. Képes napokat a tv előtt ülni és gagyi műsorokat nézni. Azon kevés vámpírok közé tartozik, akik érdeklődve figyelik a tv műsorokat. Bár az valószínűbb, hogy ő az egyedüli. Igazi megszállott.

−Rendben. Akkor induljunk. Majd jövünk szívem. – odacsoszogott Edwardhoz a Rose-nál is magasabb sarkú kis topánkájában, karján a kis retiküljével, a keze úgy állt, mint a hercegnőknek és csókot nyomott bátyám szájára. Úgy ki volt öltözve, mintha vásárlás helyett bálba készülne, egyrészes fehér kosztümöt viselt, amiben az egész háta csupasz volt. Bár Edward nélkül soha nem volt hajlandó elmenni ilyen helyekre. Büszkén csillogott-villogott fes kísérője mellett minden egyes alkalommal. Ilyenkor a szája fülig ért. Az összes vendég őket bámulta és irigyelte. Kinézetileg összeillettek, ez nem vitás. De hiányzott Bella egyszerűsége, visszahúzódása, hogy úgy kellett kikönyörögni tőle az ilyesmit.

 persze fehér, egyrészes nadrágkosztümben

hátul csupasz háttal és kevesebb táskával

Hirtelen egy árny suhant el a szemem előtt. Teljesen valóságosnak tűnt.

−Bella! – dermedtem le. A szobára jéghideg csend telepedett. Edward nem vett levegőt, szeme elsötétedett, arcvonásai megkeményedtek. Minden szem rám szegeződött.

−Tudnom kéne valamiről? – kérdezte Delna egy csepp érdeklődést sem tanúsítva. Edward megrázta a fejét. – Oké. Akkor majd jövünk. – le is léptek. Soha nem tartoztak közénk annyira, hogy egy ilyen esemény jelentőségét felfogják, na és Belláról nem tudnak. Jobbnak láttuk nem beavatni őket. Különben is semmi közük hozzá.

−Mi van Bellával? – meredt rám Edward rideg tekintettel. Sikerült gyorsan másra terelnem a gondolataimat, így nem láthatta azt, amit én.

−Semmi. Csak rá gondoltam. – igyekeztem nem kimutatni idegességemet. A szoba ismét felélénkült. Csak Edward nem mozdult. – Sajnálom, hogy ezzel feltéptem a sebeket! – tényleg sajnáltam. Általában nem beszéltünk róla. Legalábbis előtte nem. Mindenki saját maga módján viselte el a hiányát.

Látni kellett volna Edward világfájdalmas arcát. Mindig Jasper vágott ilyen fejet, mikor még nehezen tudott meglenni az emberek között és az összes idegszálával az önmegtartoztatásra fókuszált. Edward még annál is rémesebben nézett ki. Nem kavarhattam fel őt jobban. El is hagyta a nappalit.

Én magam sem tudom, mit láttam. Csak egy árny volt, de mintha Bella suhant volna el lelki szemeim előtt, üdén és fiatalon, mint ahogy néhány évszázaddal ezelőtt utoljára láttuk. De ez lehetetlen. Biztos csak rosszul láttam. Azonnal el is felejtettem az egészet, hiszen nem is láttam tisztán. Csak egy alak volt, aki szélsebesen futott el előttem.

Néhány éve Alaszkában tartózkodunk. Igyekszünk alkalmazkodni a környezethez, ezért mi is rendesen felöltözünk, ha kimegyünk a szabadba pedig nincs szükségünk többrétegű öltözékre, de nem lóghatunk ki a tömegből. A hideg jót tesz, többet lehetünk a szabadban, a friss levegőn, ami máshol nem túl gyakran adatik meg.

A jégtáblák vészesen olvadoznak, egyre csak fogynak. Ki tudja hányszor térhetünk még vissza ide mielőtt az egész helyét átveszi a zöld uralom és a napsütés.

−Ideje visszatérnünk Forksba! – jelent meg pár perc múlva ismét Edward. Ettől a kijelentéstől valamennyien padlót fogtunk.

Újra elérhető a Vámpírszeretők!

Sziasztok!

Még nem hirdettem meg eddig rendesen, mivel oldalt jeleztem kép formájában, de most itt is bejelentem, hogy újra elérhető a Vámpírszeretők című történet. Igaz elölről kellett kezdenem, bár tisztázódtak a dolgok, de nem kell sokat várni az új fejezetekre, hisz eddig összesen csak 6 fejezet volt meg belőle, ebből kettőt kell újra írnom, a többi pedig folyamatosan kerül fel (a meglévők elölről).

www.vampirszeretok.blogspot.com 

Várok minden régi és új olvasót! Kérlek titeket regizzetek rendszeres olvasónak és tartsatok ismét velem. Megígérem nem fogtok unatkozni, tartogatok bőven meglepetéseket a történet során, csak legyen kinek megvalósítanom őket. Sok szeretettel várlak titeket a Vámpírszeretők megújult oldalán. Nézetek be, aztán döntsetek és, ha már ott voltatok hagyjatok nyomot is.

Köszönöm! Zora

12. fejezet - Az idő múlása (I. rész)

Itt élsz a szívemben, itt maradsz örökre.
az idő múlás sem harcolhat ellene.

Ha majd a szívem megszűnik dobogni,
az érzelem tüze, nem fog már lobogni

és az utolsó útra már semmi sem marad,
te kísérsz a túloldalra, ahová a lelkem halad.

Kun Magdolna

Sziasztok! Meghoztam a frisst! Bocsi, hogy ennyit kellette várnotok, de nekem is elkezdődött a suli és még mellette ott a munka, alig van szabadidőm, meg valahogy kedvem sem volt írni. De most itt van. Ahogy már mondtam kb. 5 fejezeten keresztül ez lesz a cím és a képek is ezt fogják illusztrálni :) Ez most nem lett annyira izgalmas, de remélem azért tetszeni fog nektek. Bátran írjátok meg véleményeiteket! És láttátok? Sikerült fejlécet alkotnom :) Remélem olvasható rajta az írás. :) Mindennel kapcsolatban várom váleményeiteket. Írjatok bátran! Puszilok mindenkit!

Hiányát egész testemben éreztem bárhova is vezessen utam. Hiba volt azt hinnem, hogy az idő majd elfelejteti velem létezését és minden olyan lehet majd, mielőtt megismertem. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. 100 évet vártam rá. Akkor honnan vettem, hogy újabb 100 év elég lesz, hogy ne emlékezzek rá? Ha akarnám se menne, hisz vámpír memóriám révén minden apró részletre emlékszem. Arca tökéletes vonásaira, gyönyörű, törékeny testére. Egész lénye belém itta magát. Hogy élhetek egyáltalán nélküle? Utána kellett volna mennem a boldogság mezejére, ahol örökké együtt lehettünk volna. De nem tehettem ezt a családommal, nem okozhattam nekik ekkora fájdalmat és csalódást. Én választottam ezt az utat és viselnem kell a következményeit örök időkre.

 Hosszú ideje már, hogy elhagytam Bellát annak reményében, boldog életet élhessen mással. Olyan valakivel, aki megtudja adni neki azt, amit én nem. Normális emberi életet.

***

Alice egyfolytában azt hajtogatta, hogy jól van, de semmilyen részletet nem árult el. Nem mondta boldog-e, hol van, kivel van, férjhez ment-e? Semmit. Mindig csak azt hajtogatta, ne aggódjak, jól van. Ez azonban nekem kevés volt. Nem bírtam tovább, a saját szememmel kellett meggyőződnöm róla. A gondolatait állandóan terelte, ha Belláról volt szó, nehogy kiolvassam a fejéből az igazságot. Tudtam, hogy valamit elhallgat előlem.

Ezért titokban visszatértem Forksba. Nehéz volt türtőztetnem magam, hogy ne lepleződjön le jelenlétem. Főleg a farksokkal kellett vigyáznom. Ha kiszagolnak végem lett volna. Charlie házához mentem először, de nem volt ott. Se ő, se Charlie. Aztán szabályt szegve és a lebukás félelmétől a farkasoknál próbáltam utána járni a dolgoknak, de ott sem volt. Átkutattam egész Forksot, de sehol sem találtam. Ez nem töltött el örömmel, nyugalommal meg annál kevésbé. Nem tudhattam ennek mi lehet az oka. Jake-t pedig nem kereshettem fel, hogy választ kapjak a kérdéseimre. Csak remélhettem, hogy valahol máshol, valaki mással boldogan éli életét, létezésemről is megfeledkezve. Fájt a gondolat, de ez volt, amit mindig is akartam neki.

Egyedül a temetőbe nem volt merszem bemenni. Még nem voltam felkészülve, hogy a halála tényével szembesüljek. Ennek nem most volt itt az ideje. Azt akartam hinni, hogy boldogan él.

Minden meggyőződés nélkül tértem vissza családomhoz. Soha senkinek nem árultam el ezt a kis kiruccanást. Hirtelen jött döntés volt. Alice-t pedig annyi minden más foglalta le, hogy még ő sem látta merre jártam. Ennek pedig nagyon örültem.

Hagytam, hogy továbbra is azt mondja, amit mindig. Csak jót akart, én pedig még nem akartam hallani, hogy Bella nincs többé. Azt nem tudtam volna elviselni. Még nem. És ki tudja. Lehet tényleg jól van, csak nem akar untatni a számomra fájdalmas részletekkel és ezért is tereli a gondolatait mindig. Nem kell mindig a rosszra gondolni. Próbáltam nyugtatgatni magamat.

Az idő múlásával úgyis szembe kell néznem azzal a ténnyel, hogy Bella ember és egyszer megszűnik létezni. De akkor és ott nem akartam. Túl korai lett volna. Nem tudtam volna beletörődni. Soha nem is fogok tudni.

Az idő viszont lassan múlt. Évről évre közelebb érkezett az elkerülhetetlen, amit nem akartam elfogadni pedig én voltam az, aki ezt akartam. Hogy boldog, teljes emberi életet éljen, ami halállal végződik. A legrosszabb az volt, hogy azt se tudtam megtörtént-e már, vagy esetleg a közeljövőben fog valamikor? A temetéséről se tudtam semmit. Esetleg volt már, vagy most lesz, vagy messze van még, mert öreg kora ellenére egészséges, mint a makk? Azt se tudtam hol keressem, hogy mindezt megtudhassam. Értesítést pedig senkitől sem várhattam. Talán jobb is, hogy nem vagyok tisztában ezekkel a dolgokkal. Így könnyebb elfogadnom, hogy nincs velem. Nehéz megmagyarázni, mit érez valaki egy ilyen helyzetben. Már régóta élek nélküle, még se vagyok túl rajta és soha nem is leszek.

Az életem visszasüppedt az öntudatlanságába. Abba az állapotába, amilyen Bella megismerése előtt volt. Megváltoztatta az életemet, mindennél jobban szerettem, de ember volt, így nem maradhatott velem. Az, hogy átváltoztassam csak azért, hogy nekem jó legyen és soha ne kelljen elveszítenem őt, nagy önzőség lett volna részemről, épp ezért lehetetlen volt. Így most ezt az árat kell fizetnem. Azt se tudom, hogy volt erőm elhagyni, hát még azt elviselni, hogy nincs többé. Legszívesebben utána mennék.

***

Jó pár év eltelt. A családom és én Forks után sehol sem telepedtünk le. Nekem túl fájdalmas lett volna egy helyben maradnom. Bejártuk a világ összes táját. A napsütötte tájaktól a legfagyosabbakig.

Jelenleg épp Franciaországban, Párizsban időzünk.

A szerelem városa nem a legmegfelelőbb hely a számomra, de igyekszem nem elrontani senki kedvét. Bár elég nehezen megy, mivel savanyú fejen kívül mást nem igen tudok kipréselni magamból.

Alice élvezi az itteni kalandozást. De ő, hol nem érzi jól magát? Még most is mindennek úgy tud örülni, mint egy kisgyerek. Ez is soha nem is fog megváltozni. Ő már csak ilyen. Mi pedig pont, ezért szeretjük annyira, még ha néha az idegeinkre is megy.

−Ezek a fények fantasztikusak! – lelkendezett, ahogy este a kivilágított utcán sétáltunk. Városnéző körút Alice szervezésében. Most lehet neki nemet mondani, ha valamit a fejébe vesz. – Ugyan Edward! Örülj már te is velünk egy kicsit! – noszogatott. Pedig ő tudja a legjobban min mentem és megyek keresztül még mindig. Hogy kérhet tőlem ilyet?

„−Edward meg az öröm, két külön fogalom.” – hallottam meg Emmett gúnyos megjegyzését a gondolataiban. Az utóbbi időben másra se volt képes, de mivel hangosan soha nem mondta ki, ezért nem törődtem vele. Ha ettől jobban érzi magát, csinálja.

„−Szegény Edward! Olyan hosszú idő telt el azóta. Mégis állandóan szomorú.” – drága Esme. Mindig aggódik. Pedig ahhoz képest jól vagyok, mint voltam. „− Olyan jó lenne, ha végre találna valaki magához illőt.” – ő is csak jót akar, de nem tudja, mit beszél. Nekem nem kell senki más. Soha nem kellett és nem is fog. Az ember csak egyszer találja meg az igazit életében és nekem Bella volt az.

−Jasper! Odanézz! – állt meg Alice a francia, kivilágított Disneyland előtt. – Ugye bemegyünk? – nézett könyörgően végig rajtunk. Hát persze, hogy be! Köztünk is ott lakozik mindenkiben a kisgyermek.

Hihetetlenül élvezték az egészet. Mintha normális család lennénk. Normális! Ha akarnék se tudnék az lenni.

−Edward! Gyere! Ülj fel velem valamire! – kezemnél fogva próbált vonszolni. Ha nagyon akart volna feltud rángatni, de ez inkább csak egy jelképes dolog volt. Ráadásul nekem semmi kedvem nem volt az ilyesmihez, ahogy az utóbbi időben máshoz se nagyon. – Ne, csináld! Kérlek! – ezzel most nem tudott levenni a lábamról.

Mostanában megint egyre többet gondolok Bellára. Nem mintha eddig nem így lett volna, de ez a város még inkább erre késztet, hisz nekem ő volt és még most is ő a szerelmem. Mi pedig a szerelem városában vagyunk. Itt mást lehet látni csak boldog szerelmespárokat.

−Alice! Légyszives! Ehhez nagyon nincs kedvem most. – húztam el a kezemet. Legszívesebben a szállodai szobámban gubbasztottam volna, ezt ő is nagyon jól tudja. De tőle telhetően ezt még sem hagyhatta. Ezért ráncigáltak el családi erővel erre az éjszakai túrára.

−Ahogy általában semmihez. Ünneprontó! – húzta fel az orrát. De ez nála nem tart túl sokáig. – Jasper! Te ugye felülsz velem? – nyújtotta feléje a kezét és amikor megfogta, mérgesen nézett vissza rám. „– Látod! Van még, aki szívesen szórakozik velem.” – még jó, hisz Jasper a párja. Nekik nincs okuk a szomorkodásra. Tudom, hogy nekik is fontos volt Bella – nem annyira, mint nekem −, de rengeteg idő telt el azóta és ők ott vannak egymásnak.

Leültem egy padra, onnan figyeltem mit csinálnak a többek. Már, amikor rájuk tudtam figyelni.

Majdnem reggel volt, mire megunták a körhinták újra és újra megülését.

Már egy tartózkodunk ebben a városban. Kezdem kissé unni. Egyre inkább mehetnékem van. Napról napra nehezebben viselem az utcákon kéz a kézben sétálgató párokat. Alice azonban mindig talál új felfedezni valót. Pedig mióta itt vagyunk, rengeteg helyet bejártunk.

Napközben nem igen mozdulunk ki, éjszaka viszont nyakunkba vesszük a várost.

„−Alice igazán lelőhetné már magát!” – eléggé csöndes lett Emmett, de nyavalyogni azt még mindig tudott. Persze csak gondolatban tette. Semmi esetre sem mondta volna ki hangosan. Ő is tudja, abban nem lenne köszönet. „−Jaj! Annyira hiányzik Bella! Vele sokkal bulibb lenne minden. Ez az egész Rose hibája. Ha nincs annyira ellene Bella jelenlétének, Edward talán másképp dönt és most ő is itt lehetne velünk!” – teljesen belemerült a gondolataiba én pedig döbbentem álltam a hallottaktól. Még soha nem hallottam Emmettet ilyen nyíltan Bellára gondolni. Ahogy senkit. Jelenlétemben igyekeznek másra terelni a gondolataikat. Ezért meglepett, főleg Emmett részéről. Fogalmam se volt, hogy így érez. Soha nem mondta. Nem mintha az a problémáját megbeszélő alak lenne. Ne, meg, hogy Rose-t okolja? Ez valósággal új volt. Észrevettem, hogy egy ideje feszült köztük a viszony, de álmomban se gondoltam volna, hogy emiatt. Nem szabadna így éreznie, hisz rajtam kívül erről senki sem tehet. Egyedül az én hibám. Senki másé. Az én döntésem volt. Ezért nem okolható más. Valahogy helyre kell hoznom.

−Emmett! Én… - próbáltam belekezdeni a mentegetőzésbe, de olyan gyilkos szemekkel nézett rám, jobbnak láttam, ha a többiek előtt hallgatok.

„−Edward Cullen! Meg ne próbáld!” – rögtön levágta, hogy kiolvastam a fejéből az egészet.

−De ezt meg kéne beszélnünk! – mindenki érdeklődve fordult felénk.

„−Ezen nincs, mit megbeszélni!” – zárta le a témát. Jobbnak láttam egyelőre nem feszegetni, de nem tetszett ez a megváltozott viselkedés. Hiányzott a mindig hangos, csipkelődő, viccelődő, állandóan vidám Emmett. Egyáltalán nem voltam oda, ezért a hallgató, mindig mogorva nagy mackóért. Kezdett Rose-nál is rosszabb lenni.

−Mi lenne, ha beülnénk ide? – mosolygott sejtelmesen Alice. Vajon miben sántikálhat már megint? A fejében a szokásos módon, amikor nem akarja, hogy megtudjam, mire gondol, terelte a gondolatait, így semmit nem lehetett kiolvasni belőle. Utálom, mikor ezt csinálja. A többiek persze lelkesen belementek, de én tudtam, hogy valami lappang a háttérben. Már olyan, mintha nem lenne önálló akaratunk, mert Alice mindig mindent elintéz helyettünk.

Gyanakodva léptem be utánunk a pubszerű helyiségbe. Régi stílusú, retro hangulatú volt az egész. Teli a régmúlt divatjával, bútoraival. Nem tudom, mit akart ezzel, de nem valami kellemes hatást ért el.

Ahogy általában, most is egy eldugott kis asztalkához telepedtünk le a legtávolabbi, legsötétebb sarokban. A látszat fenntartására mindenki rendelt egy italt magának. Nem tudom mért pont ide kellett jönnünk, mert úgy se iszik egyikünk se semmit, ital nélkül pedig nem üldögélhetünk itt. Tök értelmetlen az egész. Egyre jobban furdalta az oldalamat a kíváncsiság, miben sántikálhat bosszantó, minden lében-kanál húgocskám.

−Edward! Megtennéd, hogy hozol nekem a pulttól egy szívószálat? – egyre furcsább az egész. Minek szívószál, ha úgy sem issza meg a pincér által hozott löttyöt! Még az illatuk is borzalmas volt. – Kérlek! – látta rajtam az értetlenség jelét, de csak jót múlatott rajta. De nem akartam udvariatlan lenni, meg győzött a kíváncsiságom, ezért eleget tettem a kérésnek. A pultos elég furán nézett rám, mikor előálltam a kéréssel. De már megszoktam. Mindig így néznek rám.

−Szia! – a szívószálra vártam, mikor a hátam mögött meghallottam egy lágy női hangot. Ehhez egyáltalán nem volt türelmem. Azért lassan, óvatosan fordultam meg, nehogy megijesszem. Egy gyönyörű, szőke, hosszú hajú, márványszerű, ragyogóan fehér bőrű, vörösen izzó szemű, karcsú, elegáns lánnyal találtam magam szembe. Egész lénye izzott szépségétől. A teremben nem volt olyan férfi, aki ne hevert volna a lábai előtt. Még én is ámulatba estem tőle, pedig ez nem szokásom. Rögtön láttam, hogy közénk való, de szemeiből tudtam, más fajta életmódot folytat, mint mi.

−Szia! – szúrósan néztem az asztalunk felé. Tudtam, mindezt Alice látta. De ő csak ártatlanul mosolygott, míg a többiek csöndben szemlélték az eseményeket ugrásra készen, ha bármi baj adódna. Vajon, mit látott még, amibe nem volt hajlandó beavatni? Biztos olyat, ami nem tetszene és küzdenék ellene. De így esélyem sincs. Hát jöjjön, aminek jönnie kell.

−Delana Hayes vagyok. Ő pedig itt a bátyám, Robert Cambell. – mutatta be a mellette álló, hozzá hasonló, szőke, rövid hajú, vörösen izzó szemű fiút. Le se tagadhatták a köztük lévő rokonságot, annyira egyformák voltak és nem fajtánkból adódóan. Ennek pedig csak egyetlen oka lehet. Vérszerinti testvérek emberi életükből és egyszerre változtatta át őket valaki, vagy egyikük a másikat, hogy ne legyenek egyedül.

−Edward Cullen! – de szememet le se vettem Alice-ről.

Bejelentés!

Sziasztok!

Az elkövetkező néhány fejezettel kapcsolatban szeretnék egy aprócska információt felfedni. :)

Úgy néz ki, hogy a következő 4-5 fejezetnek ugyanaz lesz a címe. A fejezetek szám az majd nőni fog, tehát az változik, de a cím nem fog. Ennek az oka majd a fejezetekből, meg a címből is ki fog derülni, de ezt most nem fedném fel. :)

Hogy friss mikor várható azt nem tudom, mert most kicsit ihlet hiányban szenvedek, meg a munka mellé még bejött a főiskola is és hát így alig van időm is, de igyekszem :) A terv már meg van, mint látható, már csak meg kell valósítani :)

11. fejezet - Rideg valóság

Sziasztok! 

Meghoztam a frisst. :) Remélem elnyeri tetszéseteket. Ez most nem olyan izgalmas, de remélem így is érdekesnek fogjátok találni :) Várom a véleményeiteket! :) Köszi! Zora 

−Csak most vagyunk igazán pácban, Jake! – néztem a távolodó autókat, ahogy egyre jobban kiesnek a látószögünkből és eltűnnek az ismeretlenbe. Megígértem Bellának, majd felhívom, hogy mi a helyzet és, mit intéztünk Charlie-val. Nem szívesen ment el csak így, de nem volt más választása, nem maradhatott akármilyen nehezére esett is szó nélkül lelépni.

Embry szavai valahogy nem akartak eljutni a tudatomig. Még mindig nehezen fogtam fel, hogy az a Bella, akit ismertem és szerettem, nincs többé. Létezik, de már nem ugyanaz és soha nem is lesz. Újra elveszítettem, immár véglegesen. A döntéssel, amit hoztam, örök időkre máshoz kötöttem őt.

A tudat, hogy még is valóra vált az, amitől mindig is rettegtem – hogy egyszer vámpír lesz – nem könnyítette meg az elszakadást. Ettől függetlenül bármi is legyen, ő mindig az én Bellám lesz. Ezen senki és semmi nem tud változtatni. Annyi időt töltött a falkával, hogy tagadhatatlanul közénk tartozik, bármi történjen is. Tudom, a többiek is hasonlóképpen gondolják. Számukra is ugyanaz maradt. És, ha egyszer visszatér, mi akkor is itt leszünk neki, mint mindig. Egyedül csak ránk számíthatott minden helyzetben. Soha nem hagytuk cserben és ezután sem fogjuk, ebben biztos vagyok.

Elsősorban ennek köszönhető az is, hogy az egész dolognak nem lett vérontás a vége. Bella boldognak látszott. Volt is rá oka, hisz teljesült a vágya. Vámpír lett. Igaz nem pont úgy, ahogy szerette volna és nem is az mellett. De a vámpírság egyik előnye, hogy a régi, emberi érzelmeket képesek az agyuk legeldugottabb zugába rejteni, még a létezésükről is megfeledkezve addig, amíg valami ismét a felszínre nem hozza. Ezt még egyszer ő mesélte. Edward Cullen, akinek a nevét Bella jelenlétében még csak említeni sem lehetett. Az a fájdalom, ami akkor belőle áradt, teljesen megtörve őt, kimondhatatlan volt, de jól látható. Lénye minden részéből más sem sugárzott csak a mérhetetlen fájdalom. Annyira megsérült, hogy azt befoltozni elképzelhetetlen volt. Ezért az ürömbe egy kis öröm is vegyült. Jó volt látni, hogy ennek az időszaknak vége. Bár jobban szerettem volna, ha mindez miattam történik. Azért, mert képes voltam elfelejtetni vele minden fájdalmat természetes, emberi módon. De bekellett látnom, erre képtelen vagyok. Soha nem lett volna már az a Bella, akit annyira szerettem, így hát inkább éljen vámpírként mással, minthogy ne éljen és a föld alá kelljen temetnem a testét, amiből minden élet elszállt.

Jó döntést hoztam és egy percre se bántam meg. Így legalább van rá esély, hogy valamikor újra láthatom. Egy darabog távol tud maradni, de a sorsa visszafogja őt húzni ide és én akkor is itt leszek, ahogy szoktam.

−Csak most jön a neheze. – értett egyet Sam Embry kijelentésével. – Tudod már, mit fogunk mondani Charlie-nak?

−Nem lesz könnyű beadni neki, hogy csakúgy elveszítettük Bellát. – csatlakozott Jared is az előtte szólókhoz.

−Még nem tudom. – vallottam be. – De kifogok találni valamit. – fordultam feléjük. Az autók messze jártak. Többé nem volt itt keresni valóm. Azonnal átváltoztam és az erdőbe vetettem magam. Nyugalomra vágytam.

„−Nagyon jól viseled, Jake!” – csatlakozott hozzám Quil. „−De nem kell ennyire tartanod magad! Tudjuk jól, mit jelentett neked Bella.” – erre most igazán nincs szükségem. Különben is hogyan másképp kellene viselnem? Hisz örülök, hogy jól van és boldog. Ennél többet úgy sem tehetnék.

„−Inkább vámpír legyen, mint halott.” – továbbra is kitartottam emellett, de valóban így is gondoltam. „−Ha most nem haragszol Quil, szeretnék egyedül lenni!”

„−Mi a harci helyzet, skacok?" – jelent meg Jared is. Remek. Már csak ez hiányzott. Tudhattam volna, hogy farkas alakban egy perc nyugtom se lesz.

„−Végre elment minden baj okozója!” – Leah soha nem kedvelte őt. De ez még tőle is szemétség volt. Legszívesebben széttéptem volna, de uralkodtam magamon, ahogy csak bírtam.

„−Csak egy kis nyugalomra vágyom!” – akadtam ki ettől a sok sületlenségtől. Farkas alakban minden olyan egyszerűnek tűnik. Persze csak addig, míg a saját gondolataid mellett nem hallasz még hat másikat. Ez az egyetlen, amit utálok a származásommal járó kiváltságban. Semmit nem tudsz eltitkolni, mert akármit gondolsz azt ők azonnal hallják, látják. Vagy akármit érzel az hatással van a gondolataidra és ez által mindenki érzi. Ez a legrosszabb, mert az ember még csak-csak elviseli a másik gondolatait, néha még mókás is, de ki akarja mások érzelmeit érezni, főleg, ha azok fájdalmasak? Az azonban tagadhatatlan, hogy összehangolt támadás esetén ez igazán jól jön. Legalább tudjuk tartani a kapcsolatot, tudjuk, mi van a másikkal és ha szükséges a segítségére tudunk sietni.

„−Jól van, na! Nem kell úgy felkapni a vizet!” – húzta fel az orrát Jared.

„−Hé, srácok! Hagyjuk magára egy kicsit Jake-t!” – adta ki az utasítást Sam. Ő pontosan tudta miért is vágyom az egyedüllétre. A futás felszabadít, megszabadít a ránk telepedő gondoktól legalább egy kis ideig. Tisztán akartam gondolkodni, de több másik gondolattal a fejemben, erre képtelen lettem volna.

„−Kösz, Sam!” – hálás voltam neki. Egymás után halkultak el a fejembe a hangok.

„−Igazán nincs mit. Szólj majd mire jutottál!” – azzal ő is kiszállt. Teljesen egyedül maradtam. Végre csend és nyugalom honolt. Erre volt szükségem. Érezhettem a futás felszabadító érzését. Persze nem túl sokáig. Még előttem állt egy nehéz feladat. Sokkal nehezebb, mint Bellát elengedni. Oda kell állnom Charlie és közölni vele, hogy Bella nincs többé. Legalábbis az, akit ismert. Fogalmam sincs, mit mondjak neki. Mert ugye a valósággal még sem állhatok elé: „Hé, Charlie! Képzeld! Bella vámpír lett!” Azonnal diliházba dugatna. Bár, ha felfedném előtte a kilétemet, sokat segítene, de ezzel megszegném a szabályokat. Bella miatt így is sokszor tettem ezt, úgyhogy most semmi estre sem választhatom ezt az utat. Ezért egy hihető, racionális magyarázatot kell találnom a történtekre. Nem tudom mennyire fogja bevenni, hogy én, aki mindennél jobban vigyáztam Bellára, csakúgy elvesztettem.

A legegyszerűbb az lenne, ha a halálhírét keltenénk. De holttest nélkül ez sem egyszerű dolog. Azonban az utóbbi időben elég sok állattámadás fordult elő az erdőben. Igen! Ez lesz az! Kezdett megfogalmazódni a fejemben egy jó kis terv. Már csak azt kell kitalálni, miért ment Bella egyedül az erdőbe és miért nem akadályoztam meg.

Charlie-nak nem lesz könnyű ezt feldolgozni, hisz mindennél jobban szereti egy szem lányát. Mégis jobb ez a hazugság, mint az, hogy elszökött. Akkor soha sem mondana le róla és az egész életét a kutatásának szentelné, aminek semmi értelme nem lenne, mind tudjuk miért. Így sajnos marad a durvább változat, a Halál. Még kimondani is szörnyű. De Charlie is tisztában van Bella állapotával Edward elvesztése miatt. Azóta igazi öngyilkos hajlam lett úrrá rajta.

Talán emiatt hihető lesz ez az egész sztori. A tervem nagy része már készen is állt. Itt volt az ideje megosztanom a többiekkel. Hátha lesznek nekik is használható ötleteik, amikkel még kitudjuk egészíteni a történetet, hogy még hihetőbb legyen. Utálom ezt csinálni, de tényleg nincs más választásunk.

Biztos voltam benne, hogy mindenki Sam és Emily házában lebzsel, ezért egyenesen odavettem az irányt.

A fák mögül már emberként léptem ki.

−Á, Jake! Már végeztél is? – szaladt elém Seth, amikor meglátott.

−Nagyjából. Mindenki itt van? – kérdeztem tárgyilagosan. Csak bólintott. Mire a házhoz értünk már mindenki a tornácon lézengett. Nem is húztam tovább az időt. – Van egy ötletem, ami talán beválhat. – kezdtem azonnal bele. – Az utóbbi időben elég sok állattámadás történt az erdőben. – mindenki elsőre megértette és felfogta, hova akarok kilyukadni.

−Jó ötlet. – értette egyet Sam is. – Már csak azt kellene kitalálnunk, miért ment Bella egyedül az erdőbe és ez, hogy fordulhatott elő. – nekem is ez volt a problémám. Fogalmam se volt hogyan magyarázhatnánk meg ezt a cselekedetét, hisz ez fizikai képtelenség, amikor soha sem üres a ház.

−Mondhatnánk azt, hogy az utóbbi időben ismét rosszabbra fordult az állapota, megint magába roskadt, semmivel sem tudtuk őt kihúzni a depresszióból, csak a napi séták nyugtatták meg. – kezdte Seth. Lényegében ez igaz is volt. – Általában valaki mindig vele tartott, de most csak Emily volt itthon, Bella pedig nem tudott várni, ezért mikor Emily nem figyelt, kiosont. – Charlie ebből tuti rá fog ismerni, hisz mindig is makacs volt, soha senkire nem hallgatott. – Mikor Emily észrevette ezt, azonnal értesítette Sam-et, aki összehívott minket és a keresésére indultunk, de már késő volt. – végül is nem olyan rossz ötlet. Jobb úgy sem jutott egyikünk eszébe sem. Igazán okos srác ez a Seth. Még nagyon sokra fogja vinni.

−Akkor mindehhez nem árt bizonyítékot is gyártanunk. – hangzott Jared szájából. Igen, az sem ártana, mert valami fog kelleni, hogy mindezt Charlie elhiggye.

−Rendben. De jobb lenne, ha mindebből Emilyt kihagynánk. Nem szeretném hazugságokba keverni. – mondta határozottan Sam. De Emily nélkül mindez kivitelezhetetlen lenne.

−Ugyan már, Sam! – bújt hozzá Emily. – Szívesen segítek. Bella a barátom és szükségetek van rám. – tökéletesen igaza van. Nélküle az egésznek lőttek.

−Jól van, ha nincs ellenedre. – a kép már összeállt, csak a megvalósítás volt hátra. Aztán jöhet a neheze. Közölni kell ezt a borzalmas hírt Charlie-val.

−Megyek. Keresek Bella holmija közt valami, Charlie által is ismerős cuccot. – ha a testével nem szolgálhatunk, legalább a bizonyítékok legyenek meggyőzőek.

−Mi meg szerzünk addig vért. – ajánlotta fel Jared, Quil és Embry. Mindenkinek akad itt feladat.

−Az lesz a legjobb, ha én meg Charlie-t hívom fel, hogy azonnal jöjjön ide, mert baj van. – ajánlkozott most Seth.

−Ezt talán nekem kéne intéznem. – mondta Sam.

−Neked a kutatásban kell részt venned. Én vagyok a legfiatalabb, ezért az a természetes, ha én maradok itt Emilyvel és várom a fejleményeket. – mindig megtud lepni. Igazán jó ötletei vannak. Nem győzőm dicsérni, persze szigorúan magamban. Sokat kell még tanulni, nem kell, hogy a dicsőség a fejébe szálljon.

−Legyen így. Mindenki tudja a teendőit? – bólintással jeleztük, hogy igen. – Akkor dologra!

Fogtuk magunkat és az előttünk álló feladatra koncentráltunk. A fiúk elmentek vérért, ahogy ígérték. Azt viszont nem vitattuk meg mindezt, hogyan tálaljuk Charlie-nak. Bele gondolni is nehéz volt, milyen fájdalmat fogunk ezzel okozni neki, de nem volt más választásunk. Csak ezt tudom ismételgetni, mert ez az igazság. Ha lett volna más választásunk, kevésbé drasztikusabb, akkor azt választjuk.

Charlie nem csak azért fontos nekünk, mert Bella apja, vagy az én apám legjobb barátja, hanem mert nagyon jó ember is, aki megérdemli a tiszteletet és a megbecsülést. Igazán jó apa és egyáltalán nem tehet arról, hogy Bella valósággal vonzza a bajt. Pont egy vámpírba kellett beleszeretnie. Mondjuk, én se vagyok semmi, mert egy vérfarkas sem mondható épp a legjobb barátnak. Akárhogy is vesszük, ezekről Charlie nem tehet. Mégis ő fogja meginni a levét ennek a lavinának, ami azzal indult el, hogy Bella megismerte Edwardot. Rengetegszer mondtam neki, hogy ennek nem lesz jó vége. De a szerelem vakká tette, aminek meg is lett az eredménye, ráadásul triplán vagy még többszörösen is, hisz most meg itt állunk egy mindennél hatalmasabb problémával, ami szörnyen össze fog törni egy fantasztikus embert.

De mi mást tehetnénk? Bella elment, el kellett mennie, ezért senki nem hibáztatja. Nem mutatta, de tudom, neki még sokkal nehezebb. Hoztunk egy döntést és most ennek a következményeit viselhetjük magunkon. Legszívesebben Charlie elé állt volna, hogy most már ne aggódjon miatta, jól van. De Charlie-t ismerve, nem eresztette volna el, Bella pedig ebben az esetben képtelen lett volna távozni. Az viszont mindkettőjükre veszélyes lett volna.

Ezt senki nem vitatja. De ez nem teszi könnyebbé egyikünk számára sem az előttünk álló feladatot. És addig Bellának se lesz nyugta, míg ezen túl nem vagyunk.

Így bevetettem magam a házba míg a többiek szintén a saját feladatukkal voltak elfoglalva. Seth csak később hívja fel őt, ha már mindennel készen vagyunk és elhagytuk a házat, hogy az üres legyen, mikor Charlie megérkezik, mintha mindannyian Bella után kutatnánk. Vagy valami ilyesmi. Menet közben kialakulnak és helyükre kerülnek az apró részletek is.

Szorongás fogott el Bella régi szobájában, ahol nem rég nagy fájdalmak közepette feküdt. A helyiség tele volt még az illatával. Nem volt könnyű elviselnem.

Valahol teljesen máshol jártam, miközben a ruhái között kutattam a megfelelő darabok után. Első találkozásunk képe jelent meg előttem, amikor még egyikünk se tudott a minket körülvevő furcsa és ismeretlen, nem mindennapi világról. Bár Edward már akkor a hatása alá vonta, úgyhogy esélyem se volt. Talán, ha velem találkozik előbb. A sors azonban másképp rendelte, ezért nem is érdemes rágódni a múlton. Változtatni úgy se lehet rajta. El kell fogadni azt, ami van.

Kezembe akadt Bella egyik kedvenc lezser felsője és nadrág, amit állandóan ahhoz viselt. Ezek tökéletesek, mindennapi használatban voltak, Charlie-nak fel kell ismernie őket. De ez én feladatom ezzel nem ért véget. Rám várt a neheze. Közölni a hírt. Mindennél rosszabb volt, de más nem tehette meg helyettem.

−Oké. A ruhák meg vannak. – tértem vissza a konyhába. – A vér?

−Itt van! – futottak be végszóra a fiúk kezükben lengetve a begyűjtött kelléket.

−Gyerünk az udvarra! – indult Sam a bejárat felé. Tényleg jobb, ha nem lakásban csináljuk mindezt. – Emily, te jobb, ha itt maradsz! – ezzel nem vitatkozott. Szerintem amúgy sem volt rá kíváncsi, hogy mit fogunk művelni. Szegény nagyon jól viseli, de látszik rajta mennyire nehéz neki részt vennie ebben. Sam kihagyta volna, de szükségünk van rá és ezt Emily is tudta, ezért nem akart kimaradni a dologból. Rendes tőle. Mindenkitől az, hogy részt vesz benne, pedig nem lenne kötelességük.

Soha nem lehetek elég hálás nekik, hogy mindig minden helyzetben mellettem álltak, állnak még, ha olykor az idegeimre is mennek. Bajban mutatkozik meg, kik az igazi barátok. Edward az első adandó alkalommal el is hagyta Bellát. Mi viszont végig mellette álltunk. Igaz, ezt nem tudta úgy értékelni, ahogy kellett volna. De erről nem ő tehet. Megbabonázta méze-mázos modorával és onnantól kezdve nem volt visszaút.

−Majd én csinálom. – vállaltam magamra. Ez az egész úgyis miattam van. Ledobtam a földre a holmikat. – Öntsétek rá úgy, hogy a vér mindenhol lepje. – alakot váltottam. A vérszaga csakúgy terjengett a ruhákon. Érezni lehetett frissességét. Nemrég csapolták egy állatból. Elkezdtem marcangolni, kisebb darabokra tépni, ügyelve arra, hogy azért felismerhető maradjon. Miután befejeztem, visszaváltoztam.

−Felhívom Charlie-t. – indult Seth vissza a házba.

−Ez a kettő elég lesz. – vett fel Sam két nagyobb darabot a földről. Egyetértően átvettem őket tőle. – A többit eltüntetjük. Aztán áttérünk a második fázisra. – ez az, amikor mindenki eltűnik, mintha Bellát keresnénk. Persze itt leszünk a közelben, hogy lássuk Charlie megérkezését. Seth és Emily a házban maradnak.

Nem tudom, mit mondhatott neki a srác, de Seth telefonja után nem tellett bele sok időbe és Charlie óriási tempóval közeledve megjelent. A kocsi ajtaját hatalmas robajjal vágta be maga mögött. Én a közelben füleltem, hogy halljam, ha itt az ideje a felbukkanásomnak.

−Jake! Sam! – hallottam Charlie-t, ahogy a nevünket kiabálva keres minket odabent. – Merre vagytok? Seth azt mondta azonnal jöjjek, mert óriási baj van. Mit jelentsen ez? – hangja már most kétségbe volt esve. Teljesen elbizonytalanodtam helyes-e, amit tenni készülünk ezzel az emberrel. De a fejembe villant Bella megváltozott arca, teste, hangja. Akármennyire is ellene voltam, nem tehettünk mást.

−Charlie! – hallottam Seth hangját. Úgy döntöttem itt az ideje az én belépőmnek. – Én nem tudom, mit mondjak…

−Charlie! –nem hagytam, hogy befejezze. Emily szorosan állt mellette. Megjelentem az ajtóban az egyik kezemben a széttépett véres pólóval, a másikban pedig a nadrággal. – Ne haragudj! Későn értünk oda és már nem tudtunk segíteni.

−Hogy érted ezt? – az arca egyelőre csak méregről árulkodott, amiért nem ért egy szót sem. Lehajtott fejjel álltam, nem bírtam a szemébe nézni.

−Bella…

−Mi van a lányommal? – jött közelebb és megrázott. Utálta az időhúzást, nyílt választ várt, de én nem voltam képes rá.

−Sajnálom! – emeltem fel a kezemben lévő, vérrel áztatott cafatokat.

−Nem! Az nem lehet! – ordított fel rémülten. – Hogyan történhetett? – kétkedve vizslatta a szeme előtt lóbált bizonyítékot. – Ezek biztos másé. – várható volt, hogy tagadásba fog burkolózni.

−Felismered őket. Vagy nem? – dobtam le a padlóra mérgemben. – Bella nap, mint nap viselte. Ezek voltak a kedvenc cuccai. – undorodtam saját magamtól. Hogy vagyok képes ezt tenni vele?

A szemem láttára tört össze. Azt hittem most azonnal odamegyek és azt mondom neki, hogy az egész csak egy rossz vicc volt. De nem tehettem. Végig kellett csinálnom.

−Arról volt szó, hogy vigyázol rá! – ragadta meg ingerülten a karomat. – Hogy is bízhattam rád. Nekem kellett volna oltalmaznom. – tudtam, hogy engem fog hibáztatni és minden oka meg is volt rá.

−Erről egyikünk se tehet, Charlie. Az utóbbi időben megint rosszabbul volt, visszazuhant a depresszióba, amiből azt hittük végre sikerült kilábalnia. – avatkozott bele Seth. Jobban szerettem volna, ha kimarad ebből, még se bántam, amiért közbeszólt. – Emily csak egy percre nem figyelt oda és már el is tűnt. A fiúk tűvé tettek érte mindent. Te is jól tudod milyen volt.

−Szörnyen sajnálom, Charlie! Én… − játszotta Emily a szerepét. Vele talán tényleg hihető minden. A konyhában álltunk. Eközben a többiek is megérkeztek és az ajtóból szemlélték az eseményeket.

−Szörnyen makacs tudott lenni. – ez rá vall az biztos. Ha egyszer valamit a fejébe vett, addig nem tágított, míg el nem érte. – Nem a ti hibátok. – roskadt le megtörten, könnyek közepette egy székre. – Hanem az enyém. Ha én szigorúbb vagyok vele, ez az egész nem történik meg. – ebben nem vagyok én olyan biztos. Gondoltam magamban.

−Ugyan már Charlie! Ezért senki nem hibás. – nehogy már még magát hibáztassa. Így is szörnyű lelkiismeret furdalásom van.

−De igen. Az enyém és azé a bernahajder Edward Cullené. Ha ő nincs… −ebben egyet értettem vele, de akkor sem kellene magát okolnia. – Behálózta az én kicsikémet és nem voltam képes megvédeni tőle. Az egész miatta történt, tudom. Igen. Az Ő hibája. – fakadt ki. Némán álltunk, egyszerűen már nem tudtam, mit mondjak neki. Hogyan vigasztaljam, hogy könnyebb legyen elviselnie? Bár nem hiszem, hogy bármi is segített volna. – De ezt még megkeserüli. Erre megesküszöm! – hát ez szuper. Azért csináltuk ezt az egészet, mert nem akartuk, hogy egész életét Bella keresésének szentelje, úgyhogy nem pocsékolhatja Edward kutatására sem. Semmi értelme nem lenne, de ezt most, hogy értessem meg vele?

−Charlie! Edward nyomtalanul eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. – azért próbálkoztam. Az arca egyre beesettebb lett. Szeméből folyamatosan potyogtak a könnyek. Majdnem felmondta a szolgálatot a lábam. – Akármilyen jó rendőr is vagy, ennek semmi értelme nem lenne. Tudod mennyire szerettem Bellát, de ez akkor is őrültség. – nem tudtam milyen ész érveket hozhatnék fel. Semmi sem tűnt annak.

−Jake-nek igaza van. – igyekezett Sam is hatást gyakorolni rá. De Charlie szótlanul meredt maga elé. Csak nem kapott sokkot?

−Igazatok van. – szólalt meg pár perc múlva nagy megkönnyebbülésünkre. Már a legrosszabbtól tartottunk. Tekintete azonban sötét és fátyolos volt. Remélem, nem készül semmi ostobaságra. – Most jobb, ha megyek. Sok elintézni valóm van még.

−Bármiben számíthatsz ránk. – biztosítottuk róla, hogy mi itt vagyunk neki.

−Mindent köszönök srácok! Köszönöm, hogy ilyen jó barátai voltatok a lányomnak! – indult a bejárat felé. Valahogy nem tetszett nekem a viselkedése. Nem voltam benne biztos, hogy nem tervez semmit. Kétségbeesve néztem Samre.

−Vele maradok, ameddig csak kell. – biztosított róla és követte az autójához, majd együtt hajtottak el.

Ezt a poklot senkinek sem kívánom. Amit, mi most itt átéltünk az elmondhatatlan kínszenvedés volt, de nemcsak nekem, hanem mindenkinek, még is nagy kő esett le a szívemről, hogy túl voltunk rajta. Csak Charlie-ért aggódtam. Nem volt valami jó állapotban, ami természetes, de meg is rémít, mert ki tudja mire képes így. Soha többé nem vállalkozom senkiért ilyesmire az tuti. De tudtam, Belláért újra megtenném.

Miután lehiggadtam felhívtam. Aztán megkezdődött a temetés szervezése, ami egy újabb kihívás volt a számunkra, hisz tudtuk, Bella jól van és messze jár. Néhány nap múlva meg is tartottuk a jelképes temetést, mivel test nem volt. Eljött az egész város. Apám végig Charlie mellett volt. Természetesen ő tisztában volt a helyzettel és mindenben segített, amiben csak tudott.

Charlie látszólag lenyugodott, de nem volt kétséges, hogy még nem igazán fogta fel mi is történt valójában. Nem akarta elfogadni, hogy Bella nincs többé. Minden percben mellette voltunk és nem hagytuk, hogy bármi hülyeséget csináljon. Ha nem mi, akkor Billy volt vele, de soha nem volt egyedül. Még éjszaka is őrködtünk, bár Billy igyekezett rá venni, hogy legalább néhány éjszakát nálunk töltsön, nem sok sikerrel. Szóval vigyáztunk rá. Nemcsak azért, mert nem hagyhattuk, hogy miattunk bármi baja is essen, hanem Belláért is. Nem bírná elviselni, ha az apjával történne valami és úgy se tudnám előle eltitkolni. Meg kedveltük Charlie-t, így természetes volt, hogy nem hagytuk magára. Az idő múlásával úgyis sokkal könnyebb lesz neki még akkor is, ha ez a seb soha sem fog beforrni.

/Bella/

Megcsörrent a telefonom. Csak egy pillantást vetettem a kijelzőre, de már anélkül is pontosan tudtam kikeres. Jake hívott. Tudtam, ez azt jelenti, hogy túl vannak halálomnak a kivitelezésében és ebbe már Charlie-t is beavatták, aki ezentúl halottnak hisz. A gondolatba is beleborzongtam. Szegény apám min megy keresztül miattam, az én ostobaságom miatt. Félve nyitottam ki és vettem fel a kitartóan csörgő készüléket.

−Halló! – szóltam bele idegesen, pedig tisztában voltam azzal, mi vár rám, még is olyan pocsék volt szembesülni vele.

−Szia Bella! – hallottam meg Jake elgyötört hangját. Attól csak rosszabbul voltam, hogy szegénynek ismét fájdalmat okozok. Nem volt elég, amit eddig tettem vele, még ebbe is belerángattam. Igaz nem én kértem, hogy vigyen el Ryanékhez és változtassanak át, de ez akkor is sok volt. Nem érdemelte ezt sem az apám, sem ő. Mért kell nekem mindig csak magamra gondolnom? Egy szörnyű perszóna vagyok. – Mindent elintéztünk. Charlie halottnak hisz. – a könnyek marták a szememet, de képtelenek voltak utat törni maguknak. „Charlie!” Soha többé nem láthatom. Nem dobogott a szívem, mégis elviselhetetlen érzés mardosta. – Nem igazán akar beletörődni az elvesztésedbe, de ne aggódj! Vigyázunk rá. Éjjel-nappal van vele valaki, Billy ideje nagy részét ott tölti. Nem hagyjuk, hogy ostobaságot csináljon. – biztosított róla. Tudtam, hogy tényleg mindent megtesznek érte. Már sokadszorra nem tudtam, hogyan is hálálhatnám meg ezt neki és a falkának. Valószínűleg sehogyan sem, hisz eddig is annyi mindent tettek értem. Mindezt soha sem leszek képes viszonozni. Apából pedig bármi kitelik, ha bepöccen valami miatt és most nagyon ki lehet akadva, de tudtam, hogy velük biztonságba van és élete végéig mellette lesznek, bár nehéz lesz megmagyarázniuk miért nem öregszenek, de majd csak kitalálnak valamit. Talán addigra apa is túl lesz ezen az egészen.

Még sem voltam nyugodt. Milyen borzalmas gyerek vagyok én, aki képes ilyet tenni a szüleivel? És még a saját barátait is belerángatta. Nálam rosszabb nincs az egész földön, tuti. – Hidd el! Ez volt a legjobb, amit tehettünk. Annál biztosan, hogy egész életében utánad kutasson. – Jake-nél nincs jobb barát. Sokszor bizonyította már. Pedig rengetegszer megbántottam. Meg is érdemlem a sorsomat.

−Bells?

−Köszönöm Jake! Mindenért hálás vagyok nektek. – ezzel leraktam a telefont. A sztrádán száguldoztunk.

−Valami baj van, édesem? – de nem hatott el a tudatomig Ryan kérdése. Az ablakon bámultam kifelé belesüppedve gondolataimba és figyeltem a mellettünk elsuhanó tájat, amik mintha csak az életemet jelképezték volna.