11. fejezet - Rideg valóság

Sziasztok! 

Meghoztam a frisst. :) Remélem elnyeri tetszéseteket. Ez most nem olyan izgalmas, de remélem így is érdekesnek fogjátok találni :) Várom a véleményeiteket! :) Köszi! Zora 

−Csak most vagyunk igazán pácban, Jake! – néztem a távolodó autókat, ahogy egyre jobban kiesnek a látószögünkből és eltűnnek az ismeretlenbe. Megígértem Bellának, majd felhívom, hogy mi a helyzet és, mit intéztünk Charlie-val. Nem szívesen ment el csak így, de nem volt más választása, nem maradhatott akármilyen nehezére esett is szó nélkül lelépni.

Embry szavai valahogy nem akartak eljutni a tudatomig. Még mindig nehezen fogtam fel, hogy az a Bella, akit ismertem és szerettem, nincs többé. Létezik, de már nem ugyanaz és soha nem is lesz. Újra elveszítettem, immár véglegesen. A döntéssel, amit hoztam, örök időkre máshoz kötöttem őt.

A tudat, hogy még is valóra vált az, amitől mindig is rettegtem – hogy egyszer vámpír lesz – nem könnyítette meg az elszakadást. Ettől függetlenül bármi is legyen, ő mindig az én Bellám lesz. Ezen senki és semmi nem tud változtatni. Annyi időt töltött a falkával, hogy tagadhatatlanul közénk tartozik, bármi történjen is. Tudom, a többiek is hasonlóképpen gondolják. Számukra is ugyanaz maradt. És, ha egyszer visszatér, mi akkor is itt leszünk neki, mint mindig. Egyedül csak ránk számíthatott minden helyzetben. Soha nem hagytuk cserben és ezután sem fogjuk, ebben biztos vagyok.

Elsősorban ennek köszönhető az is, hogy az egész dolognak nem lett vérontás a vége. Bella boldognak látszott. Volt is rá oka, hisz teljesült a vágya. Vámpír lett. Igaz nem pont úgy, ahogy szerette volna és nem is az mellett. De a vámpírság egyik előnye, hogy a régi, emberi érzelmeket képesek az agyuk legeldugottabb zugába rejteni, még a létezésükről is megfeledkezve addig, amíg valami ismét a felszínre nem hozza. Ezt még egyszer ő mesélte. Edward Cullen, akinek a nevét Bella jelenlétében még csak említeni sem lehetett. Az a fájdalom, ami akkor belőle áradt, teljesen megtörve őt, kimondhatatlan volt, de jól látható. Lénye minden részéből más sem sugárzott csak a mérhetetlen fájdalom. Annyira megsérült, hogy azt befoltozni elképzelhetetlen volt. Ezért az ürömbe egy kis öröm is vegyült. Jó volt látni, hogy ennek az időszaknak vége. Bár jobban szerettem volna, ha mindez miattam történik. Azért, mert képes voltam elfelejtetni vele minden fájdalmat természetes, emberi módon. De bekellett látnom, erre képtelen vagyok. Soha nem lett volna már az a Bella, akit annyira szerettem, így hát inkább éljen vámpírként mással, minthogy ne éljen és a föld alá kelljen temetnem a testét, amiből minden élet elszállt.

Jó döntést hoztam és egy percre se bántam meg. Így legalább van rá esély, hogy valamikor újra láthatom. Egy darabog távol tud maradni, de a sorsa visszafogja őt húzni ide és én akkor is itt leszek, ahogy szoktam.

−Csak most jön a neheze. – értett egyet Sam Embry kijelentésével. – Tudod már, mit fogunk mondani Charlie-nak?

−Nem lesz könnyű beadni neki, hogy csakúgy elveszítettük Bellát. – csatlakozott Jared is az előtte szólókhoz.

−Még nem tudom. – vallottam be. – De kifogok találni valamit. – fordultam feléjük. Az autók messze jártak. Többé nem volt itt keresni valóm. Azonnal átváltoztam és az erdőbe vetettem magam. Nyugalomra vágytam.

„−Nagyon jól viseled, Jake!” – csatlakozott hozzám Quil. „−De nem kell ennyire tartanod magad! Tudjuk jól, mit jelentett neked Bella.” – erre most igazán nincs szükségem. Különben is hogyan másképp kellene viselnem? Hisz örülök, hogy jól van és boldog. Ennél többet úgy sem tehetnék.

„−Inkább vámpír legyen, mint halott.” – továbbra is kitartottam emellett, de valóban így is gondoltam. „−Ha most nem haragszol Quil, szeretnék egyedül lenni!”

„−Mi a harci helyzet, skacok?" – jelent meg Jared is. Remek. Már csak ez hiányzott. Tudhattam volna, hogy farkas alakban egy perc nyugtom se lesz.

„−Végre elment minden baj okozója!” – Leah soha nem kedvelte őt. De ez még tőle is szemétség volt. Legszívesebben széttéptem volna, de uralkodtam magamon, ahogy csak bírtam.

„−Csak egy kis nyugalomra vágyom!” – akadtam ki ettől a sok sületlenségtől. Farkas alakban minden olyan egyszerűnek tűnik. Persze csak addig, míg a saját gondolataid mellett nem hallasz még hat másikat. Ez az egyetlen, amit utálok a származásommal járó kiváltságban. Semmit nem tudsz eltitkolni, mert akármit gondolsz azt ők azonnal hallják, látják. Vagy akármit érzel az hatással van a gondolataidra és ez által mindenki érzi. Ez a legrosszabb, mert az ember még csak-csak elviseli a másik gondolatait, néha még mókás is, de ki akarja mások érzelmeit érezni, főleg, ha azok fájdalmasak? Az azonban tagadhatatlan, hogy összehangolt támadás esetén ez igazán jól jön. Legalább tudjuk tartani a kapcsolatot, tudjuk, mi van a másikkal és ha szükséges a segítségére tudunk sietni.

„−Jól van, na! Nem kell úgy felkapni a vizet!” – húzta fel az orrát Jared.

„−Hé, srácok! Hagyjuk magára egy kicsit Jake-t!” – adta ki az utasítást Sam. Ő pontosan tudta miért is vágyom az egyedüllétre. A futás felszabadít, megszabadít a ránk telepedő gondoktól legalább egy kis ideig. Tisztán akartam gondolkodni, de több másik gondolattal a fejemben, erre képtelen lettem volna.

„−Kösz, Sam!” – hálás voltam neki. Egymás után halkultak el a fejembe a hangok.

„−Igazán nincs mit. Szólj majd mire jutottál!” – azzal ő is kiszállt. Teljesen egyedül maradtam. Végre csend és nyugalom honolt. Erre volt szükségem. Érezhettem a futás felszabadító érzését. Persze nem túl sokáig. Még előttem állt egy nehéz feladat. Sokkal nehezebb, mint Bellát elengedni. Oda kell állnom Charlie és közölni vele, hogy Bella nincs többé. Legalábbis az, akit ismert. Fogalmam sincs, mit mondjak neki. Mert ugye a valósággal még sem állhatok elé: „Hé, Charlie! Képzeld! Bella vámpír lett!” Azonnal diliházba dugatna. Bár, ha felfedném előtte a kilétemet, sokat segítene, de ezzel megszegném a szabályokat. Bella miatt így is sokszor tettem ezt, úgyhogy most semmi estre sem választhatom ezt az utat. Ezért egy hihető, racionális magyarázatot kell találnom a történtekre. Nem tudom mennyire fogja bevenni, hogy én, aki mindennél jobban vigyáztam Bellára, csakúgy elvesztettem.

A legegyszerűbb az lenne, ha a halálhírét keltenénk. De holttest nélkül ez sem egyszerű dolog. Azonban az utóbbi időben elég sok állattámadás fordult elő az erdőben. Igen! Ez lesz az! Kezdett megfogalmazódni a fejemben egy jó kis terv. Már csak azt kell kitalálni, miért ment Bella egyedül az erdőbe és miért nem akadályoztam meg.

Charlie-nak nem lesz könnyű ezt feldolgozni, hisz mindennél jobban szereti egy szem lányát. Mégis jobb ez a hazugság, mint az, hogy elszökött. Akkor soha sem mondana le róla és az egész életét a kutatásának szentelné, aminek semmi értelme nem lenne, mind tudjuk miért. Így sajnos marad a durvább változat, a Halál. Még kimondani is szörnyű. De Charlie is tisztában van Bella állapotával Edward elvesztése miatt. Azóta igazi öngyilkos hajlam lett úrrá rajta.

Talán emiatt hihető lesz ez az egész sztori. A tervem nagy része már készen is állt. Itt volt az ideje megosztanom a többiekkel. Hátha lesznek nekik is használható ötleteik, amikkel még kitudjuk egészíteni a történetet, hogy még hihetőbb legyen. Utálom ezt csinálni, de tényleg nincs más választásunk.

Biztos voltam benne, hogy mindenki Sam és Emily házában lebzsel, ezért egyenesen odavettem az irányt.

A fák mögül már emberként léptem ki.

−Á, Jake! Már végeztél is? – szaladt elém Seth, amikor meglátott.

−Nagyjából. Mindenki itt van? – kérdeztem tárgyilagosan. Csak bólintott. Mire a házhoz értünk már mindenki a tornácon lézengett. Nem is húztam tovább az időt. – Van egy ötletem, ami talán beválhat. – kezdtem azonnal bele. – Az utóbbi időben elég sok állattámadás történt az erdőben. – mindenki elsőre megértette és felfogta, hova akarok kilyukadni.

−Jó ötlet. – értette egyet Sam is. – Már csak azt kellene kitalálnunk, miért ment Bella egyedül az erdőbe és ez, hogy fordulhatott elő. – nekem is ez volt a problémám. Fogalmam se volt hogyan magyarázhatnánk meg ezt a cselekedetét, hisz ez fizikai képtelenség, amikor soha sem üres a ház.

−Mondhatnánk azt, hogy az utóbbi időben ismét rosszabbra fordult az állapota, megint magába roskadt, semmivel sem tudtuk őt kihúzni a depresszióból, csak a napi séták nyugtatták meg. – kezdte Seth. Lényegében ez igaz is volt. – Általában valaki mindig vele tartott, de most csak Emily volt itthon, Bella pedig nem tudott várni, ezért mikor Emily nem figyelt, kiosont. – Charlie ebből tuti rá fog ismerni, hisz mindig is makacs volt, soha senkire nem hallgatott. – Mikor Emily észrevette ezt, azonnal értesítette Sam-et, aki összehívott minket és a keresésére indultunk, de már késő volt. – végül is nem olyan rossz ötlet. Jobb úgy sem jutott egyikünk eszébe sem. Igazán okos srác ez a Seth. Még nagyon sokra fogja vinni.

−Akkor mindehhez nem árt bizonyítékot is gyártanunk. – hangzott Jared szájából. Igen, az sem ártana, mert valami fog kelleni, hogy mindezt Charlie elhiggye.

−Rendben. De jobb lenne, ha mindebből Emilyt kihagynánk. Nem szeretném hazugságokba keverni. – mondta határozottan Sam. De Emily nélkül mindez kivitelezhetetlen lenne.

−Ugyan már, Sam! – bújt hozzá Emily. – Szívesen segítek. Bella a barátom és szükségetek van rám. – tökéletesen igaza van. Nélküle az egésznek lőttek.

−Jól van, ha nincs ellenedre. – a kép már összeállt, csak a megvalósítás volt hátra. Aztán jöhet a neheze. Közölni kell ezt a borzalmas hírt Charlie-val.

−Megyek. Keresek Bella holmija közt valami, Charlie által is ismerős cuccot. – ha a testével nem szolgálhatunk, legalább a bizonyítékok legyenek meggyőzőek.

−Mi meg szerzünk addig vért. – ajánlotta fel Jared, Quil és Embry. Mindenkinek akad itt feladat.

−Az lesz a legjobb, ha én meg Charlie-t hívom fel, hogy azonnal jöjjön ide, mert baj van. – ajánlkozott most Seth.

−Ezt talán nekem kéne intéznem. – mondta Sam.

−Neked a kutatásban kell részt venned. Én vagyok a legfiatalabb, ezért az a természetes, ha én maradok itt Emilyvel és várom a fejleményeket. – mindig megtud lepni. Igazán jó ötletei vannak. Nem győzőm dicsérni, persze szigorúan magamban. Sokat kell még tanulni, nem kell, hogy a dicsőség a fejébe szálljon.

−Legyen így. Mindenki tudja a teendőit? – bólintással jeleztük, hogy igen. – Akkor dologra!

Fogtuk magunkat és az előttünk álló feladatra koncentráltunk. A fiúk elmentek vérért, ahogy ígérték. Azt viszont nem vitattuk meg mindezt, hogyan tálaljuk Charlie-nak. Bele gondolni is nehéz volt, milyen fájdalmat fogunk ezzel okozni neki, de nem volt más választásunk. Csak ezt tudom ismételgetni, mert ez az igazság. Ha lett volna más választásunk, kevésbé drasztikusabb, akkor azt választjuk.

Charlie nem csak azért fontos nekünk, mert Bella apja, vagy az én apám legjobb barátja, hanem mert nagyon jó ember is, aki megérdemli a tiszteletet és a megbecsülést. Igazán jó apa és egyáltalán nem tehet arról, hogy Bella valósággal vonzza a bajt. Pont egy vámpírba kellett beleszeretnie. Mondjuk, én se vagyok semmi, mert egy vérfarkas sem mondható épp a legjobb barátnak. Akárhogy is vesszük, ezekről Charlie nem tehet. Mégis ő fogja meginni a levét ennek a lavinának, ami azzal indult el, hogy Bella megismerte Edwardot. Rengetegszer mondtam neki, hogy ennek nem lesz jó vége. De a szerelem vakká tette, aminek meg is lett az eredménye, ráadásul triplán vagy még többszörösen is, hisz most meg itt állunk egy mindennél hatalmasabb problémával, ami szörnyen össze fog törni egy fantasztikus embert.

De mi mást tehetnénk? Bella elment, el kellett mennie, ezért senki nem hibáztatja. Nem mutatta, de tudom, neki még sokkal nehezebb. Hoztunk egy döntést és most ennek a következményeit viselhetjük magunkon. Legszívesebben Charlie elé állt volna, hogy most már ne aggódjon miatta, jól van. De Charlie-t ismerve, nem eresztette volna el, Bella pedig ebben az esetben képtelen lett volna távozni. Az viszont mindkettőjükre veszélyes lett volna.

Ezt senki nem vitatja. De ez nem teszi könnyebbé egyikünk számára sem az előttünk álló feladatot. És addig Bellának se lesz nyugta, míg ezen túl nem vagyunk.

Így bevetettem magam a házba míg a többiek szintén a saját feladatukkal voltak elfoglalva. Seth csak később hívja fel őt, ha már mindennel készen vagyunk és elhagytuk a házat, hogy az üres legyen, mikor Charlie megérkezik, mintha mindannyian Bella után kutatnánk. Vagy valami ilyesmi. Menet közben kialakulnak és helyükre kerülnek az apró részletek is.

Szorongás fogott el Bella régi szobájában, ahol nem rég nagy fájdalmak közepette feküdt. A helyiség tele volt még az illatával. Nem volt könnyű elviselnem.

Valahol teljesen máshol jártam, miközben a ruhái között kutattam a megfelelő darabok után. Első találkozásunk képe jelent meg előttem, amikor még egyikünk se tudott a minket körülvevő furcsa és ismeretlen, nem mindennapi világról. Bár Edward már akkor a hatása alá vonta, úgyhogy esélyem se volt. Talán, ha velem találkozik előbb. A sors azonban másképp rendelte, ezért nem is érdemes rágódni a múlton. Változtatni úgy se lehet rajta. El kell fogadni azt, ami van.

Kezembe akadt Bella egyik kedvenc lezser felsője és nadrág, amit állandóan ahhoz viselt. Ezek tökéletesek, mindennapi használatban voltak, Charlie-nak fel kell ismernie őket. De ez én feladatom ezzel nem ért véget. Rám várt a neheze. Közölni a hírt. Mindennél rosszabb volt, de más nem tehette meg helyettem.

−Oké. A ruhák meg vannak. – tértem vissza a konyhába. – A vér?

−Itt van! – futottak be végszóra a fiúk kezükben lengetve a begyűjtött kelléket.

−Gyerünk az udvarra! – indult Sam a bejárat felé. Tényleg jobb, ha nem lakásban csináljuk mindezt. – Emily, te jobb, ha itt maradsz! – ezzel nem vitatkozott. Szerintem amúgy sem volt rá kíváncsi, hogy mit fogunk művelni. Szegény nagyon jól viseli, de látszik rajta mennyire nehéz neki részt vennie ebben. Sam kihagyta volna, de szükségünk van rá és ezt Emily is tudta, ezért nem akart kimaradni a dologból. Rendes tőle. Mindenkitől az, hogy részt vesz benne, pedig nem lenne kötelességük.

Soha nem lehetek elég hálás nekik, hogy mindig minden helyzetben mellettem álltak, állnak még, ha olykor az idegeimre is mennek. Bajban mutatkozik meg, kik az igazi barátok. Edward az első adandó alkalommal el is hagyta Bellát. Mi viszont végig mellette álltunk. Igaz, ezt nem tudta úgy értékelni, ahogy kellett volna. De erről nem ő tehet. Megbabonázta méze-mázos modorával és onnantól kezdve nem volt visszaút.

−Majd én csinálom. – vállaltam magamra. Ez az egész úgyis miattam van. Ledobtam a földre a holmikat. – Öntsétek rá úgy, hogy a vér mindenhol lepje. – alakot váltottam. A vérszaga csakúgy terjengett a ruhákon. Érezni lehetett frissességét. Nemrég csapolták egy állatból. Elkezdtem marcangolni, kisebb darabokra tépni, ügyelve arra, hogy azért felismerhető maradjon. Miután befejeztem, visszaváltoztam.

−Felhívom Charlie-t. – indult Seth vissza a házba.

−Ez a kettő elég lesz. – vett fel Sam két nagyobb darabot a földről. Egyetértően átvettem őket tőle. – A többit eltüntetjük. Aztán áttérünk a második fázisra. – ez az, amikor mindenki eltűnik, mintha Bellát keresnénk. Persze itt leszünk a közelben, hogy lássuk Charlie megérkezését. Seth és Emily a házban maradnak.

Nem tudom, mit mondhatott neki a srác, de Seth telefonja után nem tellett bele sok időbe és Charlie óriási tempóval közeledve megjelent. A kocsi ajtaját hatalmas robajjal vágta be maga mögött. Én a közelben füleltem, hogy halljam, ha itt az ideje a felbukkanásomnak.

−Jake! Sam! – hallottam Charlie-t, ahogy a nevünket kiabálva keres minket odabent. – Merre vagytok? Seth azt mondta azonnal jöjjek, mert óriási baj van. Mit jelentsen ez? – hangja már most kétségbe volt esve. Teljesen elbizonytalanodtam helyes-e, amit tenni készülünk ezzel az emberrel. De a fejembe villant Bella megváltozott arca, teste, hangja. Akármennyire is ellene voltam, nem tehettünk mást.

−Charlie! – hallottam Seth hangját. Úgy döntöttem itt az ideje az én belépőmnek. – Én nem tudom, mit mondjak…

−Charlie! –nem hagytam, hogy befejezze. Emily szorosan állt mellette. Megjelentem az ajtóban az egyik kezemben a széttépett véres pólóval, a másikban pedig a nadrággal. – Ne haragudj! Későn értünk oda és már nem tudtunk segíteni.

−Hogy érted ezt? – az arca egyelőre csak méregről árulkodott, amiért nem ért egy szót sem. Lehajtott fejjel álltam, nem bírtam a szemébe nézni.

−Bella…

−Mi van a lányommal? – jött közelebb és megrázott. Utálta az időhúzást, nyílt választ várt, de én nem voltam képes rá.

−Sajnálom! – emeltem fel a kezemben lévő, vérrel áztatott cafatokat.

−Nem! Az nem lehet! – ordított fel rémülten. – Hogyan történhetett? – kétkedve vizslatta a szeme előtt lóbált bizonyítékot. – Ezek biztos másé. – várható volt, hogy tagadásba fog burkolózni.

−Felismered őket. Vagy nem? – dobtam le a padlóra mérgemben. – Bella nap, mint nap viselte. Ezek voltak a kedvenc cuccai. – undorodtam saját magamtól. Hogy vagyok képes ezt tenni vele?

A szemem láttára tört össze. Azt hittem most azonnal odamegyek és azt mondom neki, hogy az egész csak egy rossz vicc volt. De nem tehettem. Végig kellett csinálnom.

−Arról volt szó, hogy vigyázol rá! – ragadta meg ingerülten a karomat. – Hogy is bízhattam rád. Nekem kellett volna oltalmaznom. – tudtam, hogy engem fog hibáztatni és minden oka meg is volt rá.

−Erről egyikünk se tehet, Charlie. Az utóbbi időben megint rosszabbul volt, visszazuhant a depresszióba, amiből azt hittük végre sikerült kilábalnia. – avatkozott bele Seth. Jobban szerettem volna, ha kimarad ebből, még se bántam, amiért közbeszólt. – Emily csak egy percre nem figyelt oda és már el is tűnt. A fiúk tűvé tettek érte mindent. Te is jól tudod milyen volt.

−Szörnyen sajnálom, Charlie! Én… − játszotta Emily a szerepét. Vele talán tényleg hihető minden. A konyhában álltunk. Eközben a többiek is megérkeztek és az ajtóból szemlélték az eseményeket.

−Szörnyen makacs tudott lenni. – ez rá vall az biztos. Ha egyszer valamit a fejébe vett, addig nem tágított, míg el nem érte. – Nem a ti hibátok. – roskadt le megtörten, könnyek közepette egy székre. – Hanem az enyém. Ha én szigorúbb vagyok vele, ez az egész nem történik meg. – ebben nem vagyok én olyan biztos. Gondoltam magamban.

−Ugyan már Charlie! Ezért senki nem hibás. – nehogy már még magát hibáztassa. Így is szörnyű lelkiismeret furdalásom van.

−De igen. Az enyém és azé a bernahajder Edward Cullené. Ha ő nincs… −ebben egyet értettem vele, de akkor sem kellene magát okolnia. – Behálózta az én kicsikémet és nem voltam képes megvédeni tőle. Az egész miatta történt, tudom. Igen. Az Ő hibája. – fakadt ki. Némán álltunk, egyszerűen már nem tudtam, mit mondjak neki. Hogyan vigasztaljam, hogy könnyebb legyen elviselnie? Bár nem hiszem, hogy bármi is segített volna. – De ezt még megkeserüli. Erre megesküszöm! – hát ez szuper. Azért csináltuk ezt az egészet, mert nem akartuk, hogy egész életét Bella keresésének szentelje, úgyhogy nem pocsékolhatja Edward kutatására sem. Semmi értelme nem lenne, de ezt most, hogy értessem meg vele?

−Charlie! Edward nyomtalanul eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. – azért próbálkoztam. Az arca egyre beesettebb lett. Szeméből folyamatosan potyogtak a könnyek. Majdnem felmondta a szolgálatot a lábam. – Akármilyen jó rendőr is vagy, ennek semmi értelme nem lenne. Tudod mennyire szerettem Bellát, de ez akkor is őrültség. – nem tudtam milyen ész érveket hozhatnék fel. Semmi sem tűnt annak.

−Jake-nek igaza van. – igyekezett Sam is hatást gyakorolni rá. De Charlie szótlanul meredt maga elé. Csak nem kapott sokkot?

−Igazatok van. – szólalt meg pár perc múlva nagy megkönnyebbülésünkre. Már a legrosszabbtól tartottunk. Tekintete azonban sötét és fátyolos volt. Remélem, nem készül semmi ostobaságra. – Most jobb, ha megyek. Sok elintézni valóm van még.

−Bármiben számíthatsz ránk. – biztosítottuk róla, hogy mi itt vagyunk neki.

−Mindent köszönök srácok! Köszönöm, hogy ilyen jó barátai voltatok a lányomnak! – indult a bejárat felé. Valahogy nem tetszett nekem a viselkedése. Nem voltam benne biztos, hogy nem tervez semmit. Kétségbeesve néztem Samre.

−Vele maradok, ameddig csak kell. – biztosított róla és követte az autójához, majd együtt hajtottak el.

Ezt a poklot senkinek sem kívánom. Amit, mi most itt átéltünk az elmondhatatlan kínszenvedés volt, de nemcsak nekem, hanem mindenkinek, még is nagy kő esett le a szívemről, hogy túl voltunk rajta. Csak Charlie-ért aggódtam. Nem volt valami jó állapotban, ami természetes, de meg is rémít, mert ki tudja mire képes így. Soha többé nem vállalkozom senkiért ilyesmire az tuti. De tudtam, Belláért újra megtenném.

Miután lehiggadtam felhívtam. Aztán megkezdődött a temetés szervezése, ami egy újabb kihívás volt a számunkra, hisz tudtuk, Bella jól van és messze jár. Néhány nap múlva meg is tartottuk a jelképes temetést, mivel test nem volt. Eljött az egész város. Apám végig Charlie mellett volt. Természetesen ő tisztában volt a helyzettel és mindenben segített, amiben csak tudott.

Charlie látszólag lenyugodott, de nem volt kétséges, hogy még nem igazán fogta fel mi is történt valójában. Nem akarta elfogadni, hogy Bella nincs többé. Minden percben mellette voltunk és nem hagytuk, hogy bármi hülyeséget csináljon. Ha nem mi, akkor Billy volt vele, de soha nem volt egyedül. Még éjszaka is őrködtünk, bár Billy igyekezett rá venni, hogy legalább néhány éjszakát nálunk töltsön, nem sok sikerrel. Szóval vigyáztunk rá. Nemcsak azért, mert nem hagyhattuk, hogy miattunk bármi baja is essen, hanem Belláért is. Nem bírná elviselni, ha az apjával történne valami és úgy se tudnám előle eltitkolni. Meg kedveltük Charlie-t, így természetes volt, hogy nem hagytuk magára. Az idő múlásával úgyis sokkal könnyebb lesz neki még akkor is, ha ez a seb soha sem fog beforrni.

/Bella/

Megcsörrent a telefonom. Csak egy pillantást vetettem a kijelzőre, de már anélkül is pontosan tudtam kikeres. Jake hívott. Tudtam, ez azt jelenti, hogy túl vannak halálomnak a kivitelezésében és ebbe már Charlie-t is beavatták, aki ezentúl halottnak hisz. A gondolatba is beleborzongtam. Szegény apám min megy keresztül miattam, az én ostobaságom miatt. Félve nyitottam ki és vettem fel a kitartóan csörgő készüléket.

−Halló! – szóltam bele idegesen, pedig tisztában voltam azzal, mi vár rám, még is olyan pocsék volt szembesülni vele.

−Szia Bella! – hallottam meg Jake elgyötört hangját. Attól csak rosszabbul voltam, hogy szegénynek ismét fájdalmat okozok. Nem volt elég, amit eddig tettem vele, még ebbe is belerángattam. Igaz nem én kértem, hogy vigyen el Ryanékhez és változtassanak át, de ez akkor is sok volt. Nem érdemelte ezt sem az apám, sem ő. Mért kell nekem mindig csak magamra gondolnom? Egy szörnyű perszóna vagyok. – Mindent elintéztünk. Charlie halottnak hisz. – a könnyek marták a szememet, de képtelenek voltak utat törni maguknak. „Charlie!” Soha többé nem láthatom. Nem dobogott a szívem, mégis elviselhetetlen érzés mardosta. – Nem igazán akar beletörődni az elvesztésedbe, de ne aggódj! Vigyázunk rá. Éjjel-nappal van vele valaki, Billy ideje nagy részét ott tölti. Nem hagyjuk, hogy ostobaságot csináljon. – biztosított róla. Tudtam, hogy tényleg mindent megtesznek érte. Már sokadszorra nem tudtam, hogyan is hálálhatnám meg ezt neki és a falkának. Valószínűleg sehogyan sem, hisz eddig is annyi mindent tettek értem. Mindezt soha sem leszek képes viszonozni. Apából pedig bármi kitelik, ha bepöccen valami miatt és most nagyon ki lehet akadva, de tudtam, hogy velük biztonságba van és élete végéig mellette lesznek, bár nehéz lesz megmagyarázniuk miért nem öregszenek, de majd csak kitalálnak valamit. Talán addigra apa is túl lesz ezen az egészen.

Még sem voltam nyugodt. Milyen borzalmas gyerek vagyok én, aki képes ilyet tenni a szüleivel? És még a saját barátait is belerángatta. Nálam rosszabb nincs az egész földön, tuti. – Hidd el! Ez volt a legjobb, amit tehettünk. Annál biztosan, hogy egész életében utánad kutasson. – Jake-nél nincs jobb barát. Sokszor bizonyította már. Pedig rengetegszer megbántottam. Meg is érdemlem a sorsomat.

−Bells?

−Köszönöm Jake! Mindenért hálás vagyok nektek. – ezzel leraktam a telefont. A sztrádán száguldoztunk.

−Valami baj van, édesem? – de nem hatott el a tudatomig Ryan kérdése. Az ablakon bámultam kifelé belesüppedve gondolataimba és figyeltem a mellettünk elsuhanó tájat, amik mintha csak az életemet jelképezték volna.