13. fejezet - Az idő múlása (II. rész)

Sziasztok!

Meghoztam a frisst. Ez most nem lett olyan izgalmas és túl sok párbeszéd sincs benne. Ez inkább egy leíró rész lett. De remélem így is elnyeri tetszéseteket. Várom a véleményeiteket! Köszönöm! Zora

 

Az idő percekben múlik. A percek gyorsan tovatűnnek az élet egy ösvényét határozva meg, ami egy bizonyos vég felé fut. Hányszor állunk meg, hogy ezen eltanakodjunk, hogy kutassuk minden létező okát, hogy eltanakodjunk, vajon mi választottuk-e ezen ösvényt, vagy csupán becsukott szemmel odasodródtunk? Mi lenne, ha meg tudnánk állni minden értékes percben, mielőtt tovatűnne? Láthatnánk a gereblyék végtelen sorát, melyek az ösvényt szántják, és látnánk a lehetőségeket, melyekkel más utat választhatunk!

X-akták c. film

Hosszú idő telt el az utolsó forks-i látogatásunk óta, még se felejti el egyikünk se az ott töltött időt – nem, mintha képesek lennénk rá.

Rengeteg örömmel teli élmény ért minket hosszú életünk során, mégis azokban az időkben voltunk a legboldogabbak.

Bella hiánya bennünk él, soha nem fog elmúlni, de nem is törekszünk ilyesmire, csak próbáljuk folytatni az életünket, ami már soha nem lesz ugyanolyan. Nélküle semmi sem olyan, mint amilyen akkor volt, mikor még a családunkhoz tartozott. Emiatt néha kifejezetten utálom Edwardot.

Hiányzik kedves, mosolygós arca, az állandó csetlése-botlása, hogy amit a fejébe vett azt tűzőn-vízen keresztül vitte.

Hiányzik, hogy Edward mellette olyan volt, mint egész létezésünk során soha senkivel, semmilyen körülmények között. Vele volt csak igazán boldog. Egyikünk se volt magánál, mikor engedtünk Edward nyomásának és asszisztáltunk Bella elhagyásához.

Hihetetlen, hogy egy vámpír így gondolkodik egy emberről, nem igaz? De mi nem vagyunk szokványosak. Akármilyen furcsa is vannak érzéseink. Bella pedig színt vitt az életünkbe.

Edward igazán, őszintén szerette őt és még mindig szereti.

Akkor miért hagyta el? Pont ezért. Annyira szerette, hogy normális életet akart neki. Még ha néha utálom is miatta, nagyon is megértem döntésének okát. Akármilyen bulinak is hangzik a vámpírlét, egyáltalán nem az és, ha nem muszáj, senkinek sem kívánjuk ezt.

Edward hozott egy döntést. Ez vagy jó, vagy nem. Nem a mi tisztünk eldönteni. Az viszont tagadhatatlan, hogy mindegyikünk rendesen megsínyli. Carlisle, Esmé, Jasper és én elég jól viseljük, pedig húgomként szerettem, de szívesen emlékszem vissza arra, amikor velünk volt. Emmett állandó viccelődéseire, Edward önfeledt arcára, Bellával való egymáshoz kötödésükre. De ez mind a múlt, a jelenre kell koncentrálni. Tudom, hogy Jake mellett biztonságos, boldog életet élt. Senki másra nem bíztam volna, főleg, mert úgy vonzza a bajt, ahogy senki más. De Jake soha nem hagyta volna, hogy bármi baja essen, ezt pontosan tudom. Csak az bosszantott, hogy így nem láttam, mi történik vele, valóban boldog-e, mert mikor utoljára láttam – egyszer visszaosontam megnézni – nem éppen úgy nézett ki. De az emberek könnyen felejtenek, sebeik hamar begyógyulnak. Ez valamennyire megnyugtatott, de természetesen nem teljesen. Főleg, mert nem tudtam mikor mondhatom azt Edwardnak, hogy itt az idő, elérkezett Bella távozásának ideje. Talán nem is akarta hallani.

Az idő múlásával egyre kevesebbszer kérdezte, mi van vele, majd többé már nem hozta szóba. Tudta, hogy fölösleges.

Rose és Emmett kapcsolata egyre csak romlik. Már alig beszélnek egymással. Nem látom, hogy szakítanának. Ezt a döntést még egyikük sem hozta meg. Nem is tudom mit tennék, ha ilyesmi történne. Nem tudom elképzelni. Mi egy életre választunk.

Edward megpróbált rendet teremteni közöttük, nem túl nagy sikerrel. Közben járására a helyzet nem romlott, de nem is javult. Tehetetlenek vagyunk. Ezt csak ők tudják maguk között megoldani. Emmett nem beszél róla, Rose pedig a megszokottnál is undokabb. A benne gyülemlő feszültséget azóta is Delana-n és az öccsén vezeti le, mivel ők csatlakoztak utoljára családunkhoz. Esmé pedig egyre jobban aggódik.

Ez a sok negatív energia egyikünknek sem tesz jót, sebezhetővé válunk tőle. Bella üdesége sec-perc alatt feloldaná ezt az egészet és kellemes hangulatot teremtene. Persze ez már nem lehetséges. Azért álmodozni jó.

Delana és az öccse, Robert, becenevén Rob, még Franciaországban csatlakozott hozzánk. Volt egy látomásom, hogy ez így lesz és Delana Edward társává válik majd. Sajnos ebbe az apró részletbe nem avathattam be, mert akkor foggal-körömmel harcolt volna ellene. Mindent megtett volna, hogy elkerülje ezt a helyzetet, ahogy Bellával tette. Igaz a kettő nem ugyanaz.

Talán jobb lett volna, ha hagyom, ahogy annak idején tettem, pedig akkor valóban boldog volt.

Most azonban Edward közel sem az. Úgy tesz, mintha minden rendben lenne. De én már láttam őt igazán boldognak és a jelenlegi állapota egy cseppet sem hasonlít arra. Mégis úgy tesz, mintha az lenne, amit elég rosszul csinál.

Ennél nagyobb bakot nem is lőhettem volna. Igaz csak azt láttam, hogy összejönnek, azt nem, milyen lesz a kapcsolatuk. Igyekszem jó képet vágni az egészhez és nem beleavatkozni, végül is az én hibám. Nem valami könnyű.

Már csak azért is, mert Delana nem éppen egy kedves teremtés. Lehet, hogy szép, de Bellához fel sem ér, aki szintén gyönyörű volt a maga egyszerű módján és bátyám oldalán igazán kivirágzott.

Az új családtagok, akik ennyi idő után már annyira nem is újak, eléggé hiúak és beképzeltek. Felsőbbrendű lényeknek tartják magukat és az embereket csak tápláléknak tekintik. Igaz, mikor csatlakoztak hozzánk, átálltak a mi étrendünkre, de előtte csupán szórakozásból is vadásztak emberekre.

Nem tudom, hogy találhattam Edwardnak ilyen rémes társat. Természetesen Ő minden szeszélyét elviseli és így kénytelenek vagyunk mi is. Bár nem értem miért, hisz még csak nem is boldog mellette. Esmé azzal érvel mindig, hogy legalább nincs egyedül, nem temetkezik búskomorságba, mint azelőtt. Ez rendben is van, de miért olyan társ kell neki, akit mindannyian nehezen viselünk? Tudom, tudom, az én hibám. Meg is kapom a magamét, amikor előhozakodom ezzel a témával, ezért inkább hallgatok. Igyekszem elviselni és évek óta megjátszani magamat, ami nem szokásom. Szókimondó vagyok, bár Edward előtt amúgy is nehéz titkolózni. Néha, amikor a fejemben vájkál, jókat mulat bosszankodásomon. Tudom, hogy valamilyen szinten pont ezért csinálja, így akar bosszút állni, ugyanakkor, mi vámpírok hűségesek vagyunk, örök-időre választunk párt, így esélyünk sincs arra, hogy őnagysága valaha is eltávozzon körünkből.

Az öccse ugyanolyan, mint ő. Le se tagadhatnák, hogy vérrokonok.

Elmesélték történetüket. A családjukkal a francia hegyekben voltak kirándulni, mikor vámpírok támadtak rájuk. Családtagjaikat egytől egyig kivégezték. Egyedül ők élték túl. Belőlük is táplálkoztak, de valami ok folytán nem szívták ki teljesen a vérüket, így átalakultak. Először azt se tudták mi van velük, ezért az erdőben bujkáltak és az arra tévedt emberek véréből táplálkoztak egészen addig, amíg meg nem tanulták uralni a szomjukat és nem úton-útfélen rátámadni mindenkire. Csak egymásra számíthattak. Miután úgy érezték képesek feltűnés nélkül elvegyülni a tömegben, visszamerészkedtek a városba. Jó képességeiknek köszönhetően az évszázadok során tetemes vagyonra tettek szert. Ennek következtében felhőtlenül élhettek hóbortjaiknak. Nagyjából ennyi. Jelenleg hozzánk tartoznak és minket boldogítanak. Az ember vadászatról leszoktak, de a beképzeltségük megmaradt, ami folyvást nő. Olyan magasan hordják az orrukat, hogy sokszor attól félünk, bármikor leeshetnek onnan. Lehet nem is ártana nekik. Legalább tanulnának belőle. De az is lehet, hogy nem.

−Á! Alice drágám! – már a hangjától is kirázott a hideg, pedig nem vagyok az a rázkódós típus. – Mit szólnál egy kis vásárláshoz?

−Köszönöm, de most nincs kedvem. – imádok vásárolni, csak nem vele. Eleinte élveztem, hogy ő is annyira szereti a butikokat, az új ruhákat, mint én, de hamar kiismertem és onnantól kezdve inkább hanyagoltam a vásárlást. Az igazi okát nem tudom megmagyarázni, de mióta ő itt van, lelohadt a szenvedélyem. Persze néha eljárogatok, mert új rucikra olykor-olykor szükségünk van, azonban próbálok olyankor, amikor Delana-n nincs vásárlási láz, ami igen ritka esemény. Legalább nem a mi pénzünkből költekezik.

Edward mérgesen nézett rám, de nem érdekelt. Ez a véleményem és kész. Ha nem tetszik, nem kell a fejemben kutakodnia.

A többiek élvezik, hogy nem cipelem magammal őket annyit, de a ruhatárunk vészesen amortizálódik, én pedig csak nagy ritkán jutok el a feljavításukig. Mert hiába jár Delana olyan sokszor plázákba – igazi pláza cica –, csak magára gondol. Na meg persze az öccsére, akiről, ha nem tudnánk, hogy férfi, azt hihetnénk nő, olyan lelkesedéssel kíséri el nővérét ezekre a túrákra, hogy lassan kezdem irigyelni. De csak nagyon lassan.  Néha Edwardnak is hoz egy-két kis kacatot.

−Oksika! Semmi gond. – vetette oda legyintve. – De te velem tartasz, ugye Rob? – felesleges volt megkérdezni tőle, hisz egy alkalmat se hagyna ki.

−Naná! – pattant fel a kanapéról. Képes napokat a tv előtt ülni és gagyi műsorokat nézni. Azon kevés vámpírok közé tartozik, akik érdeklődve figyelik a tv műsorokat. Bár az valószínűbb, hogy ő az egyedüli. Igazi megszállott.

−Rendben. Akkor induljunk. Majd jövünk szívem. – odacsoszogott Edwardhoz a Rose-nál is magasabb sarkú kis topánkájában, karján a kis retiküljével, a keze úgy állt, mint a hercegnőknek és csókot nyomott bátyám szájára. Úgy ki volt öltözve, mintha vásárlás helyett bálba készülne, egyrészes fehér kosztümöt viselt, amiben az egész háta csupasz volt. Bár Edward nélkül soha nem volt hajlandó elmenni ilyen helyekre. Büszkén csillogott-villogott fes kísérője mellett minden egyes alkalommal. Ilyenkor a szája fülig ért. Az összes vendég őket bámulta és irigyelte. Kinézetileg összeillettek, ez nem vitás. De hiányzott Bella egyszerűsége, visszahúzódása, hogy úgy kellett kikönyörögni tőle az ilyesmit.

 persze fehér, egyrészes nadrágkosztümben

hátul csupasz háttal és kevesebb táskával

Hirtelen egy árny suhant el a szemem előtt. Teljesen valóságosnak tűnt.

−Bella! – dermedtem le. A szobára jéghideg csend telepedett. Edward nem vett levegőt, szeme elsötétedett, arcvonásai megkeményedtek. Minden szem rám szegeződött.

−Tudnom kéne valamiről? – kérdezte Delna egy csepp érdeklődést sem tanúsítva. Edward megrázta a fejét. – Oké. Akkor majd jövünk. – le is léptek. Soha nem tartoztak közénk annyira, hogy egy ilyen esemény jelentőségét felfogják, na és Belláról nem tudnak. Jobbnak láttuk nem beavatni őket. Különben is semmi közük hozzá.

−Mi van Bellával? – meredt rám Edward rideg tekintettel. Sikerült gyorsan másra terelnem a gondolataimat, így nem láthatta azt, amit én.

−Semmi. Csak rá gondoltam. – igyekeztem nem kimutatni idegességemet. A szoba ismét felélénkült. Csak Edward nem mozdult. – Sajnálom, hogy ezzel feltéptem a sebeket! – tényleg sajnáltam. Általában nem beszéltünk róla. Legalábbis előtte nem. Mindenki saját maga módján viselte el a hiányát.

Látni kellett volna Edward világfájdalmas arcát. Mindig Jasper vágott ilyen fejet, mikor még nehezen tudott meglenni az emberek között és az összes idegszálával az önmegtartoztatásra fókuszált. Edward még annál is rémesebben nézett ki. Nem kavarhattam fel őt jobban. El is hagyta a nappalit.

Én magam sem tudom, mit láttam. Csak egy árny volt, de mintha Bella suhant volna el lelki szemeim előtt, üdén és fiatalon, mint ahogy néhány évszázaddal ezelőtt utoljára láttuk. De ez lehetetlen. Biztos csak rosszul láttam. Azonnal el is felejtettem az egészet, hiszen nem is láttam tisztán. Csak egy alak volt, aki szélsebesen futott el előttem.

Néhány éve Alaszkában tartózkodunk. Igyekszünk alkalmazkodni a környezethez, ezért mi is rendesen felöltözünk, ha kimegyünk a szabadba pedig nincs szükségünk többrétegű öltözékre, de nem lóghatunk ki a tömegből. A hideg jót tesz, többet lehetünk a szabadban, a friss levegőn, ami máshol nem túl gyakran adatik meg.

A jégtáblák vészesen olvadoznak, egyre csak fogynak. Ki tudja hányszor térhetünk még vissza ide mielőtt az egész helyét átveszi a zöld uralom és a napsütés.

−Ideje visszatérnünk Forksba! – jelent meg pár perc múlva ismét Edward. Ettől a kijelentéstől valamennyien padlót fogtunk.