7. fejezet - A látogató

 " Két kéz adatott nekünk hogy szorítsunk. Két láb hogy járjunk. Két szem hogy lássunk és két fül hogy halljunk. De miért csak egy szív? Azért, mert a másikat egy másik embernek adták - nekünk csak meg kell találnunk ezt a másik embert "

−Jó reggelt, Bella! – állt Jake ideiglenes ágyam mellett, mikor kinyitottam a szememet. Mivel hozzájuk nem voltam hajlandó menni, ezért Sam megengedte – hozzá kell tennem, vonakodva –, hogy Emilynél és nála legyek. Legalábbis egy rövid ideig. Jake is jobban érzi magát ettől, hisz itt soha sem vagyok egyedül. Emily állandóan itthon van és a falka tagjai közül is sokan fordulnak meg a házban napközben is. Jönnek-mennek. Csak én vagyok az egyedüli, aki nem képes túl gyakran lábra állni. Jake egyre jobban aggódik. – Hogy aludtál? – az éjszaka ismét szörnyen telt. Óriási fájdalmaim voltak. Le se hunytam a szeme. Emiatt legtöbbször nappal alszok.

−Szokásosan, Jake. – ő is pontosan tudja, mert vagy ő, vagy Emily virraszt mellettem egész éjszaka a kezemet fogva. De még ők sem képesek enyhíteni a kínokat. Nem tudom meddig fogom bírni. Átkozott Edward, ezt még megkeserülőd! Ilyenkor mindig ezek a gondolatok jönnek elő. Én is hibás vagyok ezt nem vitatom. Ennek ellenére semmit nem bántam meg, csak ezek a borzasztó fájdalmak ne lennének. Soha nem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle.

−Felébredtél? – jött be Emily egy tálkával a kezében. Biztos voltam benne, a szokásos gyógyteát hozza. Az íze nem épp kellemes és egyelőre úgy látszik nem is hatásos. Odanyújtotta a tálkát.

−Köszönöm Emily! – csak jót akar és ártani nem árthat, ezért nehezemre is esik, mindennap megiszom legalább ezt. Szilárd táplálékot nem fogad be a szervezetem. Nem is kívánom. Ez azonban nem jó, mert egyre csak gyengülök, napról napra fogy az erőm. A többiek tehetetlenül nézik szenvedésemet. Egyáltalán nem örülök, hogy Jake ezt látja. Nem akarom, hogy ilyennek emlékezzen rám. Nagy ritkán sikerül kisebb sétákat tennem a ház körül. Olyankor végre egyedül lehetek. Ha baj van, elég csak kiáltanom és éles hallásuknak köszönhetően azonnal körbevesz az egész falka. Nem erőltetem túl magam. Csak annyit vállalok, amennyit bírok, így még nem volt példa a kiabálásra. Remélem nem is lesz rá szükség.

−Most magadra hagyunk. – puszilt homlokon Jake. Hallottam, hogy megjöttek a többiek. Biztos tanácskozás lesz. Napi rutinnak számít. Néhány hangfoszlány beszokott szűrődni a csukott ajtón keresztül, de nem túl sokat értek belőle. Most is éppen vitatkoznak valamin. Jake hevesen tiltakozik ellene. Csak nincs valami baj?

−Nem Sam! – kiabálta. – Szó sem lehet róla.

−Nincs más választásunk Jake. Egyre gyengébb. Ez az egyetlen lehetőség, amit nem próbáltunk nyilvánvaló okok miatt, de be kell látnunk ez nem egy szokványos eset. – Sam hangja higgadt maradt. – Ha beválik, lehet esélye a túlélésre.

−Ettől olyan lesz, mint ők. – Jake olyan szomorú. Mi lehet a baj?

−Nem fog megváltozni, csak egy kicsit megerősödhet.

−Ugyan már Jake! – noszogatta Embry. – Miattad nem bántottuk őt. Most pedig hagynád küzdelem nélkül meghalni?

−Embrynak igaza van. – csatlakozott be Jared is. – Most már nem adhatod fel.

−Az lesz a legjobb, ha megbeszéled vele is. Hadd döntsön ő. – elhalkult a beszéd, vagy egyáltalán nem beszéltek. Nem tudom.

Rajtam úrrá lett az álmosság. A szememet alig bírtam nyitva tartani. A fájdalmon kívül itt ez a másik dolog. Napközben sokszor nyom el az álom, de csak rövid időkre. Így soha nem pihenem ki igazán magamat. Olyan zavaros az egész. Ráadásul normális ruhát sem tudok magamra aggatni. Ezért mindig olyan csapzottnak nézek ki, mint egy hajléktalan. Még szerencse, hogy senki sem lát. Apa biztos szívrohamot kapna. El se tudom képzelni Jake, hogy tudja távol tartani. Nem akar felizgatni, így nem beszél olyanokról, amikről azt gondolja, nem tesznek jót nekem. Azt mondja, ne aggódjak, apa jól van. Hiszek neki. Ilyenben nem hazudna nekem. Kinyílt az ajtó. A szemeim felpattantak.

−Nem akartalak felébreszteni. – nem tetszett Jake viselkedése. Nem nézett a szemembe.

−Valami baj van? – rögtön megugrott a vérnyomásom, alig kaptam levegőt. Lélegzetvételem zihálásra hasonlított.

−Nincs semmi baj. Ne izgasd fel magad! – jött oda és tette csillapítólag a vállamra a kezét, miközben leült mellém az ágyra. – Csak beszélnem kell veled valami nagyon fontosról.

−Hallgatlak Jake. – láttam, azon vívódik, hogyan kezdjen bele. Nagy nehezen hozzáfogott mondanivalójához. Csendben hallgattam végig, de nem vágtam közbe, megrökönyödésemet próbáltam leplezni.

−És ez segíthet? – kérdeztem miután befejezte.

−Talán. – mondta lehajtott fejjel. – Egyikünk se tudja.

−De van rá esély? – tudom, hogy nincs ínyére a dolog, de ha bármi is segíthet, azt megkell próbálni.

−Igen. – sóhajtott egy nagyot.

−Akkor szeretném megpróbálni. – döntöttem el. Minden lehetőségre szükségem van. Kell az erő, az enyém pedig egyre csak fogy.

−Biztos? – Jake nem lelkesedett ezért, de kezdte belátni, mégis lehet valami a dologban.

−Igen Jake. – most, hogy én is beleegyeztem, beletörődött.

−Oké. Akkor most elmegyünk és szerzünk. Emily itt van, mint mindig, ha szükséged lenne valamire. – utál magamra hagyni, de vannak kötelességei, aminek eleget kell tennie és itt amúgy sem vagyok soha egyedül.

−Jól vagyok Jake. – néztem rá bosszúsan. – Aú! – nyögtem fel, mikor helyezkedtem az ágyon. Rémülten kapott utánam.

−Ja, azt látom. – gúnyolódott egy sort. Már nem izgatott. Ilyen a természete. Olyan régóta töltöttük együtt minden időnket, hogy megszoktam.

−Menj csak nyugodtan! Emily itt van. – ha valami nincs rendben, nem szívesen hagy itt. De most jól vagyok, csak rosszul mozdultam.

−Sietek vissza. – puszilt meg, majd sietve távozott. A hangok teljesen elhaltak. Nagy nehezen feltápászkodtam. Úgy éreztem ma rám fér egy kis séta.

−Emily! Kimegyek egy kicsit a friss levegőre. – vonultam el a háta mögött. Állandóan a tűzhely körül szorgoskodik. Van is rá oka, hisz a falka rengeteg ételt pusztít el, így nincs egy perc nyugta sem. Egyfolytában éhesek.

−Veled menjek? – fordult meg.

−Nem, köszönöm! – szóltam kilépve az ajtón. Igazán kis takarós házuk van Sammel a falka vezetőjével. Jól esett a gyenge szellő, mely az arcomat simogatta. A növények friss illata, mely belengte a házukat igazán kellemes volt. Mindig energiával töltődöm fel a szabadban. Legalábbis úgy érzem, de soha nem tart túl sokáig.

Lassan botorkáltam nehogy egy rossz mozdulatot is tegyek. Hirtelen nesz csapta meg a fülemet. A fák mögül előlépett egy falfehér, vörösen izzó szemű vámpír. Rögtön felismertem. A múltkor vele futottam össze az erdőben. Akkor majdnem megölt, de még sem tette és érzem, hogy nem csak a farkasok jelenléte miatt. Mit keres itt? Nem tudja, hogy ez mennyire veszélyes?

−Szia! – köszönt rám. A megdöbbenéstől mozdulni se tudtam. – Emlékszel rám? – kérdezte izgatottan. – Ryan Fountain vagyok. Múltkor találkoztunk az erdőben. – jól emlékszem arra az eseményre. Az arca néha azóta is megjelenik előttem. Nem beszéltem erről senkinek. Jake teljesen kiakadna, ha megtudná. De akkor sem lehet itt. Éreztem mekkora nagy önuralomra van szüksége, hogy ellen tudjon állni vérem csábításának. Akár csak Edward esetében.

−Mit keresel itt? – egy csepp félelem se volt bennem. Az életem tele van furcsaságokkal és mesebeli lényekkel. Ő nem olyan, mint Alicék voltak. Mégis szimpatikus nekem és egyáltalán nem félek a közelében. A halál talán még megváltás is lenne számomra.

−Sajnálom. Én csak látni akartalak. Nem akarok semmi rosszat. – emelte fel a kezét, majd közelebb araszolt. – Nem akarlak bántani. – nem volt szükség ilyenféle magyarázkodásra. És miért akart egyáltalán látni? Nem is ismer. És az élet módja alapján én csak táplálék lehetek a szemében.

−Nem azért kérdeztem. Csak ez nagyon veszélyes. – bele se mertem gondolni, mit tennének vele, ha itt találnák. - Ha a falkából bárki észrevesz és Sam megtudja, hogy egyikőtök megszegte a szerződést, végetek van. – km-ről képeseg az ellenség, főleg a vámpírok szagát megérezni. Remélhetőleg annyira el vannak foglalva, hogy egyelőre nem figyelnek annyira. - Kitör a háború. És az senkinek se tenne jót. – de erre nincs garancia. Bármikor felbukkanhat bármelyikük.

−Tudom, de nem volt más módja, hogy lássalak. – éreztem, teljesen kipirosodott az arcom. Ez meg, mit jelentsen? Nem tudom hová tenni ezt a dolgot. Bántani nem akar, ezt ő maga mondta. Akkor miért akart annyira látni, hogy még a saját életét is képes volt kockára tenni. Biztos nem azért, mert annyira jól nézek ki, hisz az utóbbi időben igen csak elhanyagoltam magam.

−Ezt nem értem. Miért? – komolyan érdekelt, mi lehet az oka. Edwardon kívül egy vámpírt se érdekeltem, kivéve, ha megakart ölni.

−Bevallom, nem tudom. – válaszolt őszintén. – Először csak a véred vonzott és legszívesebben rád vetettem volna magam. – akárcsak Edward. – Aztán hirtelen minden megváltozott, amikor megláttalak a farkasokkal. Rájöttem mennyire különleges lehetsz. – érdeklődve hallgatta a benne lejátszódó érzelmekről szóló elbeszélését. – Ezek után már egyáltalán nem az érdekelt, hogy megölhesselek, hanem, hogy megismerhesselek. Ezt még fokozta az, amit találkozásunk alkalmával hallottam ki a beszélgetésetekből. Hogy te egy vámpírral jártál. Nagyon felkeltette a kíváncsiságomat. Ez igaz? – a kíváncsiság ott sugárzott vörös íriszében. Egy olyat, mint ő, biztos nagy érdekli hogyan lehetséges ez.

−Igaz. De nem szeretek róla beszélni. – még mindig fáj és ez már soha sem fog elmúlni. Soha nem leszek olyan, mint régen. Ha akarnék se tudnék. Örökre magamon viselem ezt a bélyeget.

−Ne haragudj! Nem akartalak felzaklatni. – az általam ismert vámpírok, mind nagyon kíváncsiak. Nem csodálom, ha ez a dolog felkeltette az érdeklődését. – Csak egyszerűen nem értem.

−Igazából én sem. Soha se tudtam, miért engem választott Edward. – nehezemre esett hangosan kimondani a nevét. – Ő és a családja mások voltak. Nem emberi vérrel táplálkoztak, hanem állatokéval. Könnyen mozogtak az emberek között, anélkül, hogy bárkinek is ártottak volna. Az én közelemben azonban nem volt könnyű lennie, mert az én vérem sokkal jobban csábította, mint bárki másé. Olyan volt számára, mint a drog. Aztán szerelem lett a dologból. – a szívem összeszorult erre a szóra. – Igaz, nagyon óvatos volt mindig, nehogy kárt tegyen törékeny ember mivoltomban, soha nem léptünk át egy bizonyos határt, ami számára még jobban megnehezítette volna a dolgot. – egyre nagyobb csodálkozás ült ki az arcára.

−Ez hihetetlen. Ő is azt érezhette a közeledben, amit én. – az nem valószínű. Én azt hittem Edwardon kívül nincs más.

−Én úgy tudtam Edward az egyedüli, akire ilyen erős hatással van a vérem. – ez most engem lepett meg.

−Úgy látszik még se. Engem se vonzott még soha senki annyira, mint te. – eléggé furcsa fordulat. Szóval még se csak Edwardra vagyok ilyen hatással. De ez, hogy lehet. Abban a tudatban voltam eddig, ez csak ritkán fordul elő és a legtöbben akkor nem tudnak ellen állni. Emmettel kétszer fordult elő, de egyszer sem bírt ellenállni. Erre tessék, itt egy másik vámpír, aki szintén a véremre szomjazik, de ugyanakkor mégis velem akar lenni anélkül, hogy bántana. Hogyan reagáljak? Nem akarom még egyszer átélni azt, amit vele. Nem bírnám még egyszer elviselni az azzal járó traumákat, aztán pedig az elhagyás gyötrelemit. Ráadásul ők ember vérrel táplálkoznak. Ezt hogyan tűrje el a lelkiismeretem?

−Köszönöm az őszinteségedet, de nagyon nehéz korszakon megyek keresztül. Miután elhagyott…

−Tudom. Beszéltem Jessicával. – mi? Hogyhogy? Hol? Mikor? Ugye nem bántotta? Rémület ült ki az arcomra. – Elég sok óránk van együtt. – a rémületet a megdöbbenés váltotta fel.

−Te suliba jársz? – reagálásomra elmosolyodott.

−Igen. Én és a testvéreim is.

−Hogy lehetséges ez? – csúszott ki a számon. Ez valahogy nem fér össze az életformájukkal.

−Mi se vagyunk egy szokványos család. – ez kezd érdekes lenni. Végre megtudhatom a történetüket. Feltüzelte a kíváncsiságomat. – Nagyon magas létszámunk miatt az apánk, Marco bevezetett egy szabályt. Ritkák az ekkora tömörülések, akik huzamosabb ideig képesek egymás mellett élni minden gond nélkül. – ezt nagyon jól tudom én is. – Minket nem csak az életforma, de a szeretet is összeköt. Gondolom ez volt Edward családjával is. – bólintottam. – Épp ezért ott, ahol élünk, nem vadászunk emberekre. Nem szeretnénk feltűnést. Előfordul, hogy állatokra is vadászunk, ha lusták vagyunk, de általában jó messzire elmegyünk a lakóhelyünk közeléből éhségünket oltani. Megtanultuk uralni a szomjunkat. Így mi is gond nélkül járhatunk az emberek között. Nem rendezünk úton útfélen mészárlást. Szeretteinket pedig mindentől és mindenkitől megvédjük. – ez valóban érdekes. Még imponál is. Soha nem hallottam ehhez hasonlót. Nem gondoltam volna, hogy előfordulhat. Nomád és még sem az. Impozáns.

−Aú! – fájdalom hasított belém, amitől hasamat fogva összegörnyedtem.

−Jól vagy? – kapott volna el automatikusan utánam nyúlva.

−Ne gyere közelebb! – ordítottam rá. – Nem érezhetik meg rajtam az illatodat. – nem is tudom Jake, mit tenne. Egy újabb vámpírt nem tűrne meg mellettem. És ez itt az ő földjük. Elképzelni se tudom, mi lenne.

−Ne viccelj! Rosszul vagy. – nem tágított, de akkor sem lehet.

−Menned kellene! – mindjárt elkiáltom magam és akkor nem telik bele sok időbe, itthon lesznek. – Nem bírom tovább.

−Hadd segítsek! – aggodalom ült ki az arcára. Miért aggódik értem? Ő nem Edward. Nem lehet az. Egyáltalán nem olyan. Akkor mégis mit akar tőlem? Nem lehetek rá is olyan hatással. Pedig azt mondta ő se érzett még senki iránt ilyet.

−Ne! Mindjárt óriási sikoly hagyja el a torkomat. Képesek – már alig jött ki hang a torkomon – több km-ről is meghallani, főleg ha a közelben vannak. Nagyon gyorsan itt lesznek. E-l ke-ll men-ned! – tagoltam neki az utolsó mondatot, hogy megértse.

−Nem hagyhatlak így itt. –

−ÁÁÁÁÁÁÁÁ! Ez nagyon fáj. – ebben a pillanatban a sikoly elhagyta a számat. – Fuss, vagy véged! – mire felnéztem már el is tűnt. Megkönnyebbülésemben fellélegeztem, amitől a nyomás csak erősödött.