6. fejezet - Veszélyes lépés

Az út hosszú és veszélyes, és még ha minden erődet megfeszítve a végére jutsz is, nincs rá semmi garancia, hogy visszafelé is meg tudod tenni. De ezt az utat végig kell járnod - ha nem akarsz meghibbanni és úgy pusztulni el.
	Darren Shan

Sziasztok! Ahogy ígértem itt a friss. Két külön fejezet lesz és nem két részes. Szerintem jobb lesz így. De még biztos lesz részekre szedett fejezet :) Mostanában nem komiztok, pedig nagyon érdekelne a véleményetek :) Kérlek írjatok! Köszi! :) Legközelebb nem tudom, mikor lesz friss.

Csigalassúsággal telt az elmúlt néhány nap. De végül csak elérkezett az iskola első napja. Családom tagjainak figyelmét nem kerülte el szétszórtságom.

−Mi van veled fiam? Te nem szoktál ilyen kelekótya lenni. – állapította meg anya. Egyelőre nem akartam őket beavatni. Még magam sem tudom, mi van velem.

−Csak izgulok a suli miatt. – ez a válasz meglepte. Ez se jellemző rám. Megszokott unalommal szoktam belevágni.

−Gyerünk, mert elkésünk. – adta ki az utasítást Domi. Az lehetetlen számunkra. Domi tesi tanár lesz, Dean pedig irodalom. Hozzájuk illő szerepkör. Domi autómániás, így nem meglepő, hogy egy porschénál nem adja alább. Egy ilyen kisvárosban ez igazán feltűnő. De nem arról híres, hogy ez érdekelné. Apa nem egyszer figyelmeztette, legyen óvatos ezzel. De nem hallgat senkire. Most is pár perc alatt ott voltunk.

−Aztán nem bajba keveredni! – tette még egy utolsó megjegyzést, majd felvette a komoly tanár képét. Ez sajnos csak az iskola idő végéig tart. Dean csak mosolygott ezen. Benji teljesen le van törve. Utál külön osztályba járni. Nem nagyon barátkozunk, így neki a legnehezebb. Egész nap nincs kivel társalognia. Tami meg én egy osztályba járunk. Nekünk ez nem okoz gondot.

Megkerestük a tanulmányi irodát, ahol megkaptuk az órarendünket, a terem beosztásainkat és egy térképet. Senki nem lepődött meg kinézetünkön. A szemünket igyekeztünk kontaktlencse alá rejteni, de néhányszor ki kell cserélni őket, mert elég hamar tönkre mennek.

Elbúcsúztunk Benjitől és elindultunk az első óránk felé.

−Jól vagy Ryan? Olyan furán viselkedsz. – vetette fel Tami.

−Persze. Semmi bajom. – az járt a fejemben, mi lesz, ha újra láthatom. Fogok tudni uralkodni magamon? Úgy érzem igen. Az illata még mindig a fejemben van. Ezer közül is felismerném.

A nap folyamán egy órán se találkoztam vele. Talán rosszul ítéltem meg a korát és fiatalabb tőlem? Az esély még mindig ott van, hogy esetleg az ebédlőben láthatom majd.

Kedvesen fogadott mindenki, de távolságtartóan, ugyanakkor nem meglepetten. Biztos az előző családban is voltak olyanok, akik iskolába jártak. Nem ismeretlen számukra ez a helyzet.

Benji már az ebédlőben volt, mikor odaértünk. Lefoglalt nekünk egy asztalt.

−Na végre! – könnyebbült meg, mikor feltűntünk a színen. – Olyan unalmas volt egyedül minden. Ráadásul volt tesi órám is. – panaszolta gyászos képpel. Mostanában semmi nincs, ami jobb kedvre derítené. Állandóan ilyen savanyú. – Domi teljesen kikészít.

−Elnézést! – hallottam meg egy hangot. Reménykedve néztem fel, de csalódás ért. Nem Bella állt előttem. – Nem szeretnék zavarni. – mondta lehajtott fejjel az ismeretlen. – Jessica vagyok és lenne egy kérdésem, ha szabad. – összenéztem a testvéreimmel. Még soha nem fordult elő, hogy bárki megszólított volna minket anélkül, hogy ne mi kezdeményeztünk volna.

−Csak nyugodtan! – mondtam végül. – Nem zavarsz.

−Oké. Csak azt szeretném tudni, hogy rokonai vagytok-e Cullenéknak? – ez a kérdés meglepett. Nem tudom mire számítottam, de nem erre. Talán ők lehetnek azok, akik előttünk éltek itt és hát biztos sok közös vonás van bennünk, hisz a vámpírok hasonlók főleg a külsejüket tekintve.

−Nem. Mi nem ismerjük ezt a nevet. – feleltem az igazsághoz híven. – Miért? – azért furdalt a kíváncsiság, mit akart ezzel.

−Mert üzentem volna Edward Cullennek, hogy ez nagyon mocskos húzás volt tőle és igazán nem gondoltuk volna pont róla, hogy ilyesmire képes. Csak így elhagyni Bellát. – erre a névre összerándultam. Testvéreim figyelmét ez nem kerülte el. Értetlenül ültek az ételük fölött, amihez persze egyikünk se nyúlt. Jessica hangja tele volt ellenszenvvel. Mire tovább faggathattam volna, lelépett. Gondolkodás nélkül pattantam fel azt hiszem később kénytelen leszek magyarázkodni.

−Jessica, várj! – kiabáltam utána. – Te ismered Bellát? – gyanakvás ült ki az arcára.

−Igen. – válaszolta végül.

−Elmondanád, mi történt vele? – nem bírtam megállni, hogy ne tegyem fel ezt a kérdést. Jessica nem olyannak nézett ki, mint, aki képes magában tartani a dolgokat.

−Edward se szó, se beszéd elhagyta. – jól gondoltam. Mindig is jó emberismerő voltam. – Szegény Bella, teljesen összetört. Nem is értem, hogy tehetett vele ilyet, hisz úgy látszott, mintha nagyon szeretné. Aztán egyszer csak lelépett. Bella nagyon kikészült. Ennyi.

−Nem tudod, mikor jön iskolába? – ennél a kérdésnél szaporábban vettem a levegőt.

−Nem tudom. De a közeljövőben nem valószínű. Az apukája azt mondta a rezervátumban, La Pushban vigyáz rá az egyik barátja, mert megint romlott az állapota. Sajnos én se tudok többet. – ez annál is több volt, mint amire számítottam. Csalódottság hullámzott végig rajtam. Ha nem jár suliba, hogy fogom látni? Az a barát biztos az a farkas, aki az erdőben is ott volt. Igen, beszéltek is valami ilyesmiről. De azt hittem legalább a suliban láthatom majd, bár tényleg nem volt valami jó állapotban. Menni is alig bírt. Ekkor trauma érte volna? – Miért? Talán ismered Bellát? – kíváncsian fürkészte az arcomat. Most erre, mit mondjak? Ha azt mondom nem, akkor gyanússá válok mért érdeklődtem egy ismeretlenről.

−Igen. Egy kicsit. – füllentettem gyorsan.

−Akkor miért nem látogatód meg?

−Azt fogom tenni. Köszönöm, hogy segítettél. – nem vártam meg a válaszát, visszasiettem testvéreimhez. Gyanakodva méregettek.

−Elmondod, mi volt ez az egész? – tudtam, hogy nem fogom megúszni.

−Csak kíváncsi voltam.

−Mégis mire? – Benji szótlanul ült mellettünk, de le nem vette rólam a tekintetét.

−Mi a helyzet srácok? – jelentek meg bátyáink is. Minden szem ránk szegeződött, mikor leültek mellénk. Hát igen. Elvégre ők a tanárok. Kicsit fura a helyzet, de mi már megszoktuk. Elsőre mindenhol így reagálnak. Kérlelőn néztem Tamira és Benjire, nehogy elszólják magukat. Elkapták pillantásomat, de Tami a szemével jelezte, később további magyarázatot vár. Erre nagyot sóhajtottam.

Ebéd után volt még két óránk. A haza menetel mindig zűrős, mert tanár testvéreink általában nem akkor végeznek, mint mi. Mi viszont kénytelenek vagyunk megvárni őket, mivel Domi autójával szoktunk járni. Ezt az időt várakozással, a kocsiban ülve zenét hallgatva ütjük el.

−Most, hogy ismét csak mi vagyunk, hallgatóság nélkül – kezdte Tami -, mire is voltál annyira kíváncsi ott az ebédlőben. – reméltem, hogy elfeledkezik erről, vagy legalábbis míg haza nem érünk nem hozza fel. De Tami kíváncsi jellem, akárcsak én.

−Semmi különös. – nem akaródzott válaszolni pedig megígértem. Illetve csal beletörődtem, hogy kell.

−Ryan! Nem ezt beszéltük meg. Kérlek! Bennünk megbízhatsz. – mind a hárman hátul ültünk, hogy a bátyáinknak csak be kelljen pattanniuk az autóba és már mehessünk is.

−Oké, oké. – egyeztem végül bele. – Van egy lány, Bella, akivel összefutottam az erdőben.

−Mi? Ugye nem? – rémülten néztek össze.

−De hogy. Egyáltalán nem erről van szó. – hitetlenül néztek rám. – Most akarjátok hallani a sztoryt, vagy elkönyveltetek egy meggondolatlan kölyöknek?

−Rendben. Folytasd! – mondta határozottan Tami. Benji kíváncsian meredt rám, de még mindig nem szólt egy szót sem.

−Szóval összefutottam ezzel a lánnyal. De nem akármilyen lány. A vére nagyon vonzott, de akkor megjelentek a farkasok. – nem tudtam eldönteni melyikük rémült meg jobban. De én folytattam. – Egyáltalán nem lepődött meg jelenlétükön, sőt még az enyémen sem. Mint kiderült, ismerte a falkát.

−Talán ő is farkas volt?

−Nem, nem. Izzig-vérig ember, mégis tisztában volt kilétükkel és az én hova tartozásommal is.

−Akkor ez, hogy lehetséges? – szólalt meg Benji is.

−Azt nem tudom. De az ott hallottak alapján, ami nagyon meglepett, egy vámpírral járt, aki elhagyta és most a farkasok vigyáznak rá. Hát ennyi. És kíváncsi volta Jessica, mit tud. Alá támasztotta ezt az egészet. Ezzel az Edwarddal járt. Ő lehet az a vámpír.

−Egy vámpírral? Ez biztos? – bólogattam.

−Hogy történhetett? És nem bántotta? – Tami egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy mindez igaz lehet.

−Ahogy én láttam nem. Kivéve, hogy elhagyta és most emiatt nagyon szenved.

−És vajon tudta kivel van dolga? – elmélkedett Tami.

−Valószínűleg igen, ahogy a farkas falkával is tisztában van és, mint mondtam egyáltalán nem lepődött meg, mikor engem meglátott. – gondoltam ez bőven megteszi magyarázatnak. A rám való hatását jobb, ha nem ecsetelem.

Az első nap így sem volt eseménytelen. Jassicával több óránk is volt, így már tudtam, hogy, még se állapítottam meg rosszul Bella korát. Csak rossz lelki állapota miatt nem jár iskolába. Testileg is elég rosszul festett. Ez azonban semmit nem vett el szépségéből. Azta. Hogy lehet rám ilyen hatással egy ember? Talán az a másik vámpír is így érezhette magát a közelében. Nem tudott ellenállni neki, de még sem volt képes bántani őt. Meg kell találnom a módját, hogy láthassam.

−Na, húzzunk innen. – pattant a volán mögé Domi. – Ezektől a fincsi illatoktól megszomjaztam. – a többiek csendben, elgondolkodva ültek mellettem.

−Na skacok! Milyen volt az első nap? – kérdezte már az iskola parkolóját elhagyva.

−Csak a szokásos. – felelte Benji. – Unalmas az egész.

−Ideje valami mókát találnunk neked. Mostanában állandóan ilyen vagy. Mi van veled? – vetette fel Dean. Erre nem válaszolt, csak az ablakon bámult kifelé. Kivételesen teljesen egyetértek vele. Ez így nem lesz jó. Ki kell találnunk valamit.

Anya már nagyon várt minket. Az első napról mindig részletes beszámolót kér, de nem csak tőlünk, hanem a felnőtt bátyáinktól is, hogy hogy bírtuk, mennyire volt nehéz az emberi közelség. Ezt minden új iskolánál megkérdezi. Domi és Dean a beszámoló után elhúztak vadászni. Nem tudom miért, de nekik mindig nehezebb az első nap. Náluk még Benji is jobban viseli.

Mi azonnal elvonultunk leckét írni. Nekem még valami megoldáson is agyalnom kellett. Ebben az ügyben senkinek sem kérhettem ki a tanácsát. Még a végén azt hinnék megőrültem. Lehet, hogy így is van. De csak arra jutottam, nincs más mód, hogy láthassam csak, ha megszegem a szabályt és a farkasok területére lépek. Ez igen veszélyes, mivel biztos állandóan járőrőznek és, ha megérzik az illatomat, nekem annyi. Azonban muszáj kockáztatnom. De még így sincs rá garancia, hogy láthatom, már pedig, akkor hiába kockáztattam az életem. De meg kell tennem. Hirtelen ötlettől vezérelve pattantam fel az irodalom leckém mellől. Csak reméltem, hogy az illatát megtalálom még az erdőben és azt követve eljutok hozzá. Szélsebesen száguldottam el anya mellett. Még megkérdezni se volt ideje, hova rohanok ennyire sietősen.

Nem csalódtam. Ahol legutoljára láttam még mindig belengte az illata az erdőt. Bár a farkasoké már majdnem elnyomta. De nem adtam fel. Követtem, míg egy kis házhoz nem értem. Igyekeztem a fák mögött meglapulni, nehogy észrevegyenek, bár nem sok értelme volt, mert amilyen jó a szaglásuk, hamar kiszúrnak. Nem tudtam jó helyen járók-e, de az illat ide vezetett. A farkasok földjén voltam, bármelyik pillanatban lecsaphatnak rám és én még azt se tudtam fogom-e egyáltalán látni. Ekkor megcsapta az orromat az ismerős illat, ami elég közelről jött. Néhány lépésnyire tőlem ott sétálgatott nehézkesen az a személy, akit mindennél jobban szerettem volna látni. Szebb volt, mint amire emlékeztem, pedig az öltözéke nem éppen csábító. Egy hosszú bő pólót viselt és egy hosszú nadrágot meg teniszcipőt. Haja hátul össze volt kötve. Szeme alatt lilásodtak a karikák. De még így se tudtam levenni róla a tekintetem. Annyira elvarázsolt egész lény, hogy nem tudtam betelni vele. Nem értem, mi történik velem. De most, hogy láthatom nem is igazán érdekel. Gondoltam itt a lehetőség és kiléptem a fa takarásából. Megtorpant, mikor meglátott, de nem ijedt meg. Arcára meglepettség ült ki.

−Szia! – köszöntem rá kedvesen. Nem akartam elijeszteni. – Emlékszel rám? Ryan Fountain vagyok. Múltkor találkoztunk az erdőben. – a találkozás szó kicsit túlzás, mert majdnem megöltem. A vére most is csábít, de még se akarom rávetni magamat. Sokkal inkább szeretném a karjaimba zárni és megvigasztalni.

−Mit keresel itt? – szemében félelemnek jele sincs. Talán, mert tudja, csak kiált egyet és a farkasok már le is terítettek.

−Sajnálom. Én csak látni akartalak. Nem akarok semmi rosszat. Nem akarlak bántani. – magyarázkodtam.

−Nem azért kérdeztem. Csak ez nagyon veszélyes. Ha a falkából bárki észrevesz és Sam megtudja, hogy egyikötök megszegte a szerződést, végetek van. Kitör a háború. És az senkinek se tenne jót. – a hangja olyan lágy és kellemes. Zene füleimnek. Még mindig fejemben cseng.

−Tudom, de nem volt más módja, hogy lássalak. – ettől elpirult. Ilyen édes, lebilincselő tekintetet soha azelőtt nem láttam még. Ekkor esett le, hogy nem maga miatt, hanem értem és a családomért aggódott. Ez meg vonzóbbá és érdekesebbé tett. Tekintetünk egybeolvadt.