1. fejezet - Gyötrő fájdalmak

 Múló magány gyötrő percei,

édes álom féltett vétkei.
Lefolyó könnyek, mik valamit mondanak,
fájó szívek, mik darabokra hullnak.
Néma világ, mely megöl és eltipor,
kínzó fájdalom szívembe hatol.
Kisírt szemek, bánattal telve,
vérző érzelmek a szívembe temetve.

Hát, eléggé unalmas is, hosszú is és Bella gyötrődésén kívül semmi sem történik benne :) Még a második fejezet nagy része is ilyen lesz, de aztán terveim szerint beindulnak az események és megjelenik, akinek meg kell jelennie :) Remélem azért így is tetszik. A héten még két frisset tervezek, aztán visszatérek a menetrendemhez :)

Edward elhagyott. Elment. Soha többé nem jön vissza. Azt mondta, olyan lesz, mintha sohasem létezett volna. Hogy mondhatott ilyet? Nem tudta mennyire fog ez fájni nekem? Hogy már csak emiatt sem lesz olyan, mintha nem is létezett volna? A fájdalom minden percben emlékeztet arra, hogy igen is létezett. Különben nem fájna ennyire. A hiányát a legnehezebb elviselnem. Majd beleőrülök, hogy nincs itt mellettem. Ha nem lenne nekem itt Jacob, nem is tudom, mihez kezdenék. Talán már rég eldobtam volna magamtól az életet. Megérdemelné Edward, hogy az ő lelkén száradjon a halálom. Jaj, bocsánat! Hisz neki nincs is lelke. Ha lenne, nem lett volna képes csakúgy itt hagyni. Főleg azok után, ami köztünk történt és, amin együtt keresztülmentünk. A Jamesszel történt eset után, azt hittem túl vagyunk az ilyen dolgokon. És akkor történik Jasperrel ez a baleset és egy ilyen apróság miatt képes elhagyni. Itt hagyni egyedül, történjen velem akármi. Pedig annyira szerettem. Az életemet is képes lettem volna feláldozni érte, és ezt ő is tudta. De úgy látszik, neki mindez nem jelentett semmit. Szerencsére, Jacob sokat segít. De még ő sem tudja elmulasztani a lelkemet tipró fájdalmat, ami az egész testemet emészti. Már soha többé nem leszek olyan, mint régen. Belül halott vagyok.

−Jó reggelt Bells! – nyitott be a szobámba Jake. Apa csak örül neki, ha itt van velem, addig se kell a savanyú képemet bámulnia.

−Aú! – tört fel belőlem, mikor megpróbáltam felülni az ágyon. Az utóbbi időben az ágy lett a törzshelyem.

−Hé! Jól vagy? – jött oda aggódva.

−Azt hiszem. – de ekkor újra éreztem egy nyílaló fájdalmat, sokkal erősebbet, mint az előbb. – Te jó ég! – görnyedtem össze a rám nehezedett fájdalom súlyától. Jake azonnal mellettem termett, hogy segítsen. – Remek! Már testi fájdalmak is gyötörnek. Mivel sújt még a sors? – tört fel belőlem zokogás közepette. Megrohamoztak az Edwarddal töltött idő szép emlékei. Születésnapom alkalmából teljesítette a kívánságomat. Sohasem fogom elfelejteni. Az együtt töltött legeslegjobb nyár után, ez volt életem legeslegjobb születésnapja, még ha a kimenetele nem ért véget boldogan, ahogy vártam ezek után. Ezek a szép gondolatok segítettek enyhíteni a fájdalmat. Végre sikerült felülnöm az ágyon.

−Minden rendben? – Jake arca komor volt. Az értem való aggódás, mintha évekkel megöregítette volna. Pedig ő sem öregszik, ahogy egyik farkas sem. Csak én vagyok kénytelen együtt élni az öregedés dilemmájával. Mondhatom szép. Ez egyáltalán nem fer. Ráadásul itt vagyok egyedül, gyötrő fájdalmaktól kínlódva. Egy pasi sem érdemelné meg, hogy könnyeket ejtsek érte. De, ha egyszer annyira szerettem. Nem tudok parancsolni az érzéseimnek. Nem vagyok elég erős hozzá.

−Azt hiszem most már igen. – próbáltam rá mosolyogni nem túl nagy sikerrel.

−Mi lenne, ha kimennénk egy kicsit sétálni? Olyan rég voltál a friss levegőn. – vetette fel. Nem igazán díjaztam az ötletet. Csak végig kell nézni rajtam. Úgy nézek ki, mint a mosott szar. Így nem mehetek emberek közé. Meg amúgy se nagyon van kedvem hozzá. Elég a napi iskolalátogatási kötelezettségnek eleget tenni. Bár, már egy ideje az épület közelében sem jártam. Apa azt mondta, ha így folytatom tovább, visszaküld anyámhoz. Azt pedig nem akarom. Így muszáj lesz újra belevetnem magam az iskolai életbe. Ezzel Jacob is tisztában van. Megígérte, mindennap visz és hoz is. Ha nem akarom, akkor a kisujjamat se kell megmozdítanom. Nagyon jól esik a gondoskodása. Ő az egyetlen, akire mindig, minden esetben számíthatok. Már az elején őt kellett volna választanom. De nem tehetek róla, ha máshogy érzek iránta. Eddig is így volt, és ezek után is így lesz. Nagyon szeretem, de csak, mint barátot.

−Ne haragudj Jake, de semmi kedvem. Látod! Még az ágyból is alig bírok ki kelni. – igyekeztem meggyőzni, hagyjon fel ezzel az idióta ötletével.

−Hát, elég ramatyul nézel ki. Mintha az utóbbi napokban romlott volna az állapotod. Lassan már olyan sápadt vagy, mint egy hulla. Már csak ezért is rád férne egy kis friss levegő. – ó, nagyon köszönöm ezt a hasonlatot. Bár, tudom, hogy igaza van és ő mindig is olyan volt, aki kimondja, amit gondol.

−Segítenél kimenni a fürdőszobába? – nyúltam a keze után. Szó nélkül segített felállni. Ekkor újra belém nyílalt azaz elviselhetetlen szúró érzés. Ha Jake nem kap el, biztos a földön landoltam volna. Az egész testemet rázta a görcs.

−Azonnal szólok Charlienak. – fektetett az ágyra és már indult is az ajtó felé.

−N…e… - alig bírtam szavakat kipréselni az ajkaim közt. Ha apám így látna, az lenne neki az utolsó csepp a pohárban, azonmód anyához küldene.

−Akkor, mit tegyek? – éreztem, hogy teljesen eluralkodott rajta a pánik. Ez most nem tesz jót nekem. Legalább ő őrizze meg a nyugalmát. Habár Jake vérmérsékletét ismerve, ennek igen csekély az esélye.

−Cs…a…k…ma…ra…dj…itt. – több szót nem bírtam kinyögni, mert egy újabb fájdalom hullám söpört végig rajtam. Leült az ágy szélére. Megszorítottam a kezét. Ebből ő, mit sem érzékelt.

Néhány perc után alább hagytak a görcsök. Megint visszatért belém az élet.

−Mi a fene van veled? – emelte fel a hangját idegességében.

−Nem tudom. – akadtam ki a velem szemben használt hangsúlyán. Ez csak apróság, de akkor se beszéljen velem így. – Úgy nézek ki, mint, aki tudja? – a fájdalom olyan hirtelen tűnt el, ahogy jött. – Kérlek! Most már tényleg nagyon ki kell mennem a mosdóba. – nem kockáztatva egy újabb fájdalom hullámot, inkább ölbe vett és úgy vitt a fürdőig. Gyorsan magamra is zártam. Szükségem volt egy kis rögtönzött magányra a gondolataim végett. Fogalmam sincs, mi történik velem. Edwardot hibáztatom ezért az egészért. Ha ő nem hagy itt engem, akkor mindez nem történne meg. A szívemet újra elkezdte mardosni a fájdalom. Mit követtem el, hogy ezt a kínszenvedést érdemlem?

−Jól vagy? – dörömbölt Jake az ajtón. Mit akar? Még nem lehetek benn olyan régen. Akkor meg, mit türelmetlenkedik? Csak aggódik érted, emlékeztettem magam. Nem is csoda a sok furcsaság után, amik a mai napon értek.

−Még egy perc. – válaszoltam gyorsan, mielőtt még betörné az ajtót. Nem sokkal később ki is tártam és ájultan zuhantam a karjai közé.

Az ágyamban tértem magamhoz.

−Mi történt? – szótlanul ült az ágyam szélén.

−Rossz nézni, ahogy tönkre tett az a mocskos vérszívó. Csak valaha tolja vissza ide a képét, tuti szétszaggatom. – jaj, ne! Még csak az kéne, hogy miattam küzdjenek. Mire Edward ide visszajön, ha egyáltalán visszajön, én már biztos rég nem leszek itt. Akkor meg már úgyis tök fölösleges lenne ez az egész. – Ez nem természetes Bella. Meg kéne, hogy nézzen egy orvos. Mi van, ha valami komoly bajod van?

−Ugyan már Jake! Jól vagyok. – esdeklőn néztem rá. – Csak orvost ne!

−Biztosan ezt akarod? – még mindig nem nézett rám, de tudtam ezt a csatát én nyertem. Általában semmire nem mondd nekem nemet. Nem akar még ezzel is terhelni.

−Igen. Tuti. – felültem és az arcát magam felé fordítottam, hogy végre rám nézzen. – Ígérj meg nekem valamit! – kezdtem nagyon komolyan. Nem szólt semmit, várta a folytatást. – Ha Edward – erre a névre összerándult a gyomrom – egyszer úgy dönt, visszatér ide, ami nem valószínű, akkor nem teszel semmit sem. Úgy se lenne értelme, hisz én, akkor már rég nem leszek sehol. Azt akarom, hogy ne is emlékezz erre az egészre. Éld a saját életed! Rendben?

−Ezt nem mondhatod komolyan. – szeme szomorú és csalódott lett.

−De igen Jake. Te is tudod, hogy én egyszer megöregszem és meghalok, míg se te, se a falkád, se a vámpírok nem. Így már nem lenne értelme harcolni miattam. – rossz bele gondolni az idő múlásába, de hát nekem még is csak ez a sors jutott, ezúttal Alice tévedett. Az egyetlen, aki miatt szerettem volna ezt az egészet, nincs többé. Na jó! Elég ebből a nyavalygásból. Még élek, még fiatal vagyok. Előttem az egész élet, ráadásul itt van nekem Jacob is. Már ez is valami. A jövőn ráérek gondolkodni. Van így is épp elég bajom. – Ígérd meg! – addig úgy se hagyok neki nyugtot, míg a szavát nem adja.

−Érted mindig van értelme harcolni, még 100 év múlva is. – ellenkezett velem.

−Ígérd meg Jake! – szóltam rá erőteljesebben.

−Rendben. Megígérem. – mondta végül nagy nehezen. – De tudod jól, ha szeretnéd, együtt öregedhetnénk meg. – most ő fogta keze közé az arcomat. Szerettem volna elfordítani a fejemet, de erősen tartotta. Én erre nem vagyok felkészülve.

−Tudom Jake. De te meg azt tudod, hogy én már sohasem leszek, olyan, mint régen.

−Nem siettetlek. Rengeteg időnk van. – eresztett el. Úgy látom, egy kicsit megbántottam. De nem tudom ezt tenni vele. Nem akarom, hogy reménykedjen és várjon rám, mikor élhet boldogan is a számára megfelelő nővel.

−Ne csináld ezt, kérlek! Erre most egyáltalán nincs szükségem. – feküdtem vissza a takarót a fejemre húzva.

−Ne, haragudj! Befejeztem. – húzta le rólam a paplant pajkosan mosolyogva. Ez volt a béke jele nála. Lezártuk ezt a témát. – Hosszú még a nap. Mit csináljunk? Mert látom, kimozdulni ma se fogunk. – annyira hálás vagyok neki. Képes napokat bezárva tölteni velem csak, hogy vigyázzon rám.

−Nem… - ismét összerándult a testem. A fájdalom óriási erejével sújtott le rám. – Jake! – megfogta a kezem.

−Bella! Ez egyáltalán nem vicc. Ha bántott az a szemét, akkor mondd el! Megkeresem akár hol is van és megfizet érte.

−Fe… jezd… be, kér… lek! – egyre csak erősödött. Igyekeztem összepréselni a fogaimat, hogy még véletlenül se hagyja el kiáltás a számat. Azt hiszem elég jól bírtam ezt a hullámot, bár majdnem szétszaggatott. Legalábbis, abban a pillanatban úgy éreztem.

−Vége? – kérdezte, mikor a testem már nem rángatózott tovább, mint akit megszállt valami és küzd ellene. Csak bólintottam. A beszédtől is elment a kedvem, zihálva kapkodtam a levegőt.

Jake, egész nap nem mozdult mellőlem. A rohamok alkalmával fogta a kezemet, amik szerencsére nem voltak gyakoriak, mint a lelki fájdalmam, amit állandóan el kellett viselnem. Hamar letett a sétára való tervéről. Belátta, jobb, ha ilyen állapotban egyelőre nem megyek sehova. Ha kellett, segített kimenni a mosdóba, vagy épp vigyázta az álmomat. De sajnos, este távoznia kellett. Remélem nélküle is túlélem az éjszakát.

−Most megyek. Holnap viszont már iskolába kell menned. Képes leszel rá? – magam se tudom. Az utóbbi időben alig hagytam el a szobámat. Most meg ezek a fájdalmak se hagynak nyugtot nekem. Mi jöhet még?

−Kénytelen leszek. – válaszoltam aztán. Nincs más választásom, ha itt akarok maradni. Már pedig itt akarok lenni Jacobbal. Tudom, önzőség részemről, de nélküle nem bírnám ezt.

−Oké. Reggel jövök érted. – magpuszilt, majd távozott.

Rosszul aludtam, de ez se meglepő. Minden éjszakám ilyen. Rémálmok gyötörnek. Emiatt alig alszom. Nappal viszont, annál többet. Szerencsére a testi fájdalmak elkerültek, de a lelkiek egyre jobban kínoztak.

−Hogy telt az éjszakád? – lépett be Jake, minden előrejelzés nélkül, mint aki otthon van. Igazság szerint több időt tölt itt, mint otthon, úgyhogy mondhatjuk ezt. Még jó, hogy már felöltözve vártam, habár nem ment valami könnyen.

−Ahogy szokott. – fordultam felé, mert háttal voltam neki. Meglepetten nézett rám. Arcán döbbenet tükröződött. – Baj van? – sötétebbek lettek a karikák a szemem alatt? Vagy miért néz ilyen furán.

−Atyaég Bella! Nézz végig magadon! – miről beszél? Olyan rosszul néznék ki? Követtem tanácsát.

−Uram isten! – szakadt fel belőlem. Jake még idejében elkapott, mielőtt elvesztettem volna az egyensúlyomat.