4. fejezet - Nehéz ügy I. rész

Nem volt könnyű megtenni, amit megkellett tennem. De nem volt más választásom, mert csak így védhettem meg őt. Életem legnehezebb döntése volt Bellát elhagyni. De legalább élheti tovább az életét, mintha én soha sem léteztem volna. Nem tudom, hogy fogom bírni, de muszáj uralkodnom magamon, hogy ne menjek vissza hozzá, és ne esedezzek a bocsánatáért. Megkell tanulnom nélküle élni. Nehéz, nagyon nehéz. Minden percben, órában, csak rá tudok gondolni. Megőrjít, hogy nem tudom, mi van vele, jól van-e. Ezért megkértem Alicet, hogy kísérje figyelemmel sorsa alakulását. Tudnom kell. Tudnom kell, hogy nélkülem is boldog és éli tovább az életét, még akkor is, ha ez számomra mélységes fájdalom lesz. Soha senkit nem fogok úgy szeretni, mint őt, de neki megkellett adnom a lehetőséget a normális életre.

−Szia Edward! – köszöntött húgom.

−Jó reggelt Alice! – nekem csak a Bellával töltött idő boldog perceinek az emlékei maradtak.

−Hogy telt az éjszakád? – mindennap ugyanezzel a kérdéssel állt elő. Pedig nagyon jól tudja, hisz minden éjszakám ugyanúgy telik.

−A szokásos. Semmi extra – adtam hírül számára.

−Edward! Miért csinálod ezt magaddal?

−Pontosan tudod, hogy miért, és kérlek, hanyagoljuk ezt a témát. – húztam fel az orromat.

„−Annyira szenvedsz és tudom, hogy ő is legalább ennyire, ha nem jobban.”

−Alice! Kérlek! Idővel elfelejt majd és boldog lesz. Hidd el! Így a legjobb. – nagyon szeret vitatkozni velem. Nem érte egyet döntésemmel. Nagyon közel állt Bellához.

„−Ha te mondod!” – húzta el a vállát. Meg is értem az érzéseit. Nekem se könnyű, sőt kész kínszenvedés, ráadásul neki még ott van Jasper is, aki még mindig magát okolja a történtek miatt. Pedig nem az ő hibája volt. Bármelyikünkkel megtörténhetett volna, hogy elveszíti a fejét Bella jelenlétében.

−Igen, én. Inkább azt mondd meg, mi van vele? Hogy van? – mindennap kikérdezem erről. Szükségem van arra, hogy halljak róla. Ha azt látja nincs jól, nem felejt, vagy bármi más van vele, azonnal visszatérek. Nem akarom, hogy szenvedjen. Elég, ha én viselem ezt a terhet. Az emberek könnyen felejtenek. Nekünk, vámpíroknak, azonban kitűnő az emlékező képességünk is sok egyebek mellett.

−Jól van, amennyire csak jól lehet ebben a helyzetben. – mindig ezt a választ adja, minden konkrétum nélkül. Úgy érzem, valamit erősen próbál elrejteni előlem és igyekszik nem gondolni rá. Remélem, nem azt titkolja, hogy Bellának valami baja van, mert azt soha nem bocsátanám meg neki.

Mióta elhagytuk Forksot, folyamatosan vándorolunk. Valahogy sehol sem bírom ki túl sokáig. A családom pedig velem tart. Hiába mondtam, hogy nem kell ezt tenniük. Nem akarnak egyedül hagyni, bár néha jól esne, ha nem zaklatnának, sokszor nagyon is őrülök a társaságuknak. Emmett mindig ki tud rázni a mély önmagamba fordulásomból.

−Hé, öcsi! Nincs kedved vadászni egyet? – nem is emlékszem, mikor voltam utoljára vadászni. Bella nélkül nem igazán van kedvem bármihez is és most, hogy nem kell arra figyelnem, ne legyek túl szomjas, ha vele vagyok, a vadászat se igazán hoz lázba.

−Kösz Emmett, de inkább nem. – most valahogy Emmett jó kedve sincs hatással rám. Csak az jár a fejemben, mit titkolhat előlem Alice.

−Néztél már tükörbe? – ez meg, mit akar jelenteni? – Pocsékul festesz. Így, egy normális lányt sem fogsz találni magadnak. – na ne! Ezt meg, hogy gondolta? Évszázadokig tartott, míg Bellát megtaláltam. Hogy gondolhatja, hogy nekem valaha is kelleni fog másik nő.

−Ehhez most nincs hangulatom.

„−Neked mostanában semmihez sincs hangulatod.” – akadt ki fejben Emmett.

−Még is, mit vársz tőlem? Minek őrüljek? Aminek tudnék, az sajnos nem lehetséges. – fölösleges vitába szállnom vele és a magyarázkodásból is elegem van. Mindenki pontosan tudja, mennyire fontos volt nekem Bella és mennyire nehéz ez a helyzet számomra.

„−Te hagytad el őt! A te döntésed! Még is úgy viselkedsz, mint egy mártír. Pedig nem kellene ezt tenned. Lett volna egyszerűbb megoldás is.” – üvöltözött velem szavak nélkül.

−Az nem megoldás, ezt te is tudod. Zárjuk már le ezt a témát! – kezdtem elveszíteni a hidegvéremet. Miért nem hagynak már végre békén? Soha nem lennék képes elvenni Bella életét csak, mert ő vagy bárki más ezt akarja. Ennyire önző nem vagyok. Már is az is nagy önzőség volt, hogy hagytam eddig fajulni a dolgokat.

−Rendben Edward, te tudod!

−Miről folyik a vita? – csatlakozott Rose is a társalgádhoz, ami kezdett egyre kényelmetlenebbé válni. Ő legalább mellettem áll. Igaz, soha sem értette Bellához fűződő viszonyomat, kedvelni sem kedvelte és most örül, hogy vége ennek az egésznek.

−Csak a szokásos Rose. – felelte kelletlenül Emmett.

−Már megint Bella? Mikor lesz már ennek vége? Felejtsük el végre! – ez is bizonyítja, mennyire örül az új helyzetnek.

−Rose! Nem tudod, miről beszélsz! – Emmette ritkán száll szembe vele. – Vámpír memóriánk van. Mi soha nem felejtünk. Edward pedig pláne nem fogja kiverni a fejéből Bellát az örökké valóságig sem. És ezt te is pontosan tudod. Mindig szeretni fogja. – még soha nem láttam, hogy Rose ennyire feltudta volna bosszantani. Általában türelmes és egész jó tűri Rose furcsa modorát.

−Hanyagoljuk már ezt a témát! – elegem van, hogy mindenki az én bajommal van elfoglalva. Igazán elfelejthetnének végre és foglalkozhatnának saját magukkal.

„−Soha nem fogom érteni, mit ettél rajta.” – erre inkább nem is reagáltam. Magányra volt szükségem, úgyhogy gyorsan leléptem. Miért nem foglalkozik mindenki a saját dolgával? Ez az ára, ha a vámpírt követi vámpír családja, ahelyett, hogy hagynák, egyedül heverje ki a rá nehezedő mélységes fájdalmat. De nem akarom se Carlislet, se Esmét megbántani. Így is épp eléggé aggódnak. De a tudattól, hogy Bella boldog és jól van, egy idő után én is az leszek. Nehéz lesz elfogadnom, de el kell majd, mert tudom, hogy így lesz neki a legjobb.

Végül megfogadtam Emmett tanácsát és elmentem vadászni, hogy egy kicsit kikapcsoljam az agyamat. Persze nélküle. Kell a magány az állandó reggeli viták után. Ez az állandó vitatkozás nem igazán segít. A vadászat az egyetlen, amikor az ösztöneinkre hallgatunk és hagyjuk, hogy azok vezessenek. Ilyenkor teljesen kikapcsol az agyunk, nem gondolkodunk, csak cselekszünk. Emmett mindig tud okosokat mondani, ha akar. Pont erre van szükségem. Az agyam kikapcsolására. Amint meghallottam az állatok lüktető erének a hangját, az ösztöneim teljesen átvették az irányítást. Még arra se figyeltem, hogy a ruhám rendben maradjon. Teli gyomorral sokkal jobban éreztem magam. Leheveredtem a fűbe és élveztem a csönd és nyugalom kellemese hatását. Hirtelen zajra lettem figyelmes. Gyorsan felpattantam. Nem hallottam gondolatokat, a levegőben viszont vámpírszagot éreztem. Majd a fák mögül elő lépett Jasper. Megkönnyebbültem, hogy csak a bátyám az. Neki ritkán járnak gondolatok a fejében. Általában azzal foglalkozik, hogy az érzéseinket csillapítsa. A bűntudata miatt nálam nem alkalmazza ezt.

−Jasper! Mit keresel itt? – egyedül szerettem volna lenni és meglepett váratlan feltűnése. Nem sűrűn lepődök meg, bár Bellánál mindig értek meglepetések, mert ő volt az egyetlen, akinek nem láttam bele a fejébe és mindig az ellenkezőjét csinálta annak, amire számítottam. Kicsit lassabb az agyam mostanában és mire be tudtam volna azonosítani az illatot, megjelent.

−Csak beszélni szerettem volna veled. – az utóbbi időben nem nagyon beszélgettünk.

−Valami baj van? – a gondolatai most kavarognak és nem tudok semmit sem kivenni belőle.

−Annyira sajnálom Edward! Nem tudom, hogy veszíthettem el a fejemet annyira. – nem igazán beszéltük meg a történteket, bár én már akkor is mondtam neki, ne rágódjon ezen.

−Nem a te hibád Jasper! – heveredtem vissza a fűbe. Egy kis nyugalomra vágytam, erre megint itt tartunk.

−De igen. Miattam hagytad el őt. Pedig soha nem lennék képes bántani Bellát. A családunkhoz tartozik.

−Nézd Jasper! – ültem fel újra. – Nem miattad hagytam el Bellát. Amíg velünk volt, minden percben veszélynek volt kitéve. Csak így tudom megvédeni őt. Azt akarom, hogy boldog életet élhessen anélkül, hogy én beleavatkozzam. Ez az ő érdeke. Neked ehhez semmi közöd. – igaz, hogy a történtek ébresztettek rá, ez lenne a legjobb, de a döntést, akkor is csak miatta hoztam meg. – Ne is ejtsünk erről több szót! Én nem haragszom rád. Bella boldog lesz nélkülem is és élheti tovább normális emberként az életét. – csak bólintott, majd eltűnt a fák tövében. Végre újra egyedül.

„−Most, mi a fenét csináljak?” – hallottam meg Alice gondolatait. Micsoda forgalom. Nem igaz, hogy egy perc nyugtom sincs. Barna fürtjei megjelentek az erdő szélén lévő fák lábánál.

−Minden rendben Alice? – kérdeztem az arcán tükröződő komolyságot látván. A gondolatai is elég nyugtalanítóak, de még mindig próbál elrejteni előlem valamit. Ha Belláról lenne szó, már biztos rég elmondta volna. Tudja, hogy ez mennyire fontos nekem még, ha fájdalmas is. Csak akkor leszek nyugodt, ha tudom tovább lépett és boldog.

−Nem, nem. Minden oké. – nem nézett a szemembe és a gondolatait is terelte.

−Alice! Nyögd már ki! – kezdtem elveszíteni a türelmemet. Akkor meg, mi a fenét akar? Ez a titokzatosság az őrületbe kerget.

−Nem tudom elmondjam-e. – ez nem jelent jót. Csak nem Bellával történt valami?

−Kezdem elveszíteni a türelmemet. – mély levegőket kellett vennem, hogy féken tudjam tartani az indulataimat.

−Rendben. De ne csinálj semmi őrültséget! – ez már rosszul kezdődik.

−Alice! – ordítottam, annyira dühös lettem, amiért egyfolytában húzza az időt és nem akar rátérni a tárgyra.

−Új vámpírok költöztek Forksba. – hadarta egy szuszra.

−Mi? – ezen elképedtem.

−Igen. Nem rég költöztek oda. A családjuk nagyobb, mint a miénk.

−Ezt nem hiszem el. Hogy lehetséges ez? – nem, nem és nem. Azért jöttünk el Forksból, hogy ez nem okozzon több problémát. Most pedig kiderült még se szűnt meg a vámpír invázió.

−Nem tudom. Csak annyit láttam, hogy sokan vannak és ők is az erdőben élnek, mint mi.

−Azért jöttem el, hogy Bella biztonságban legyen. De ezek után ez még se tűnik olyan jó ötletnek. – most, mit tegyek? Hogy gondolhattam, hogy nélkülem is biztonságban lesz, hisz úgy vonzza a bajt, mint még soha senki.

−Bella biztonságban van. – értetlenül néztem rá. – Jake vigyáz rá. – ez igaz. Biztos kihasználja az alkalmat, hogy nem vagyok ott és egy percre se hagyja magára. A kitartása biztos megfogja hozni számára a várva várt eredményt és a végén Bella beadja majd a derekát. De így van ez jól. Legalább nem maradt védtelenül, van, aki egy életen megvédi és mellette normális életet élhet. – Ráadásul a falka a velük is szerződést kötött. – nem akartam hinni a fülemnek. Az nem lehet, hogy ők is vegetáriánusok.

−Vegetáriánusok?

−Nem, de a nagy létszámuk miatt, hogy ne tűnjenek fel azon a helyen, ahol éppen élnek, nem vadásznak emberekre. – ahhoz képest, hogy alig látta őket elég sokat tud róluk. – Megtanulták uralni a szomjukat, ráadásul köztük is vannak iskolások. – ezt olyan egyszerűséggel mondta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

−Biztos, hogy Bella biztonságban van? – hisz egy suliba fog járni velük, ahol Jake nincs ott. Legszívesebben azonnal rohannék vissza, hogy magam győződjek meg róla, de ha újra látnám, nem biztos, hogy újra el tudnék menni. Erősnek kell lennem. Ha biztonságban van, nem boríthatom fel újra az életét. Bár annyit lógott vámpírokkal, hogy biztosra veszem, simán kiszúrja őket. Csak abban bízhatok, most lesz annyi esze, hogy távol marad tőlük.

−Igen. Semmiben sem voltam még ilyen biztos. – nem nyugtatott meg. Akkor miért várt ilyen sokáig, hogy elmondja? Ez a tény csak még nehezebbé teszi a távol maradásomat Bellától. Még nehezebb lesz megállni, hogy nem rohanjak vissza és ne zárjam oltalmazó karjaim közé ezzel is minden rossztól megvédve őt. Senkinek se tennék jót ezzel. Csak még jobban összekuszálnám a dolgokat, főleg, ha jól alakul Jacobbal a kapcsolata.

−Ugye szemmel tartod és ha bármi történik szólsz? – ezt is olyan nehezen mondta el. De végre legalább tudom, mit titkolt előlem. A felfedés túl sokat nem segített lelki állapotomon. Bella! Bella! Szerelmem! Örökké szeretni foglak. De mindkettőnknek, főleg neked így a legjobb. Az egyetlen vágyam, hogy boldogan élhess, még ha ez nekem a világ legnehezebb dolga is. Jake mellett nagyobb biztonságban vagy még, ha ezt nehezemre is esik beismerni. Csak remélni tudom, hogy boldoggá fog tudni tenni téged.

−Persze Edward! Emiatt ne aggódj!