5. fejezet - A szerződés

Sziasztok! Itt a friss. Még nem biztos, hogy ez a teljes fejezet, mert még nem döntöttem el, hogy a többi részt is ehhez teszem, vagy inkább külön. Minden esetre úgy néz ki, hogy a következő fejezet ismét két részes lesz pedig csak egyre terveztem, de túl sok minden van még, amit ebbe akartam írni, de úgy sok lett volna. De az is lehet, hogy teljes mértékig két fejezet lesz és nem két rész. De ez majd kiderül :) Remélem tetszik :) Várom a komikat :)

Apa kérésére összetereltem a családomat a nappaliba. Mindenkit meglepett ez a hirtelen összehívott gyűlés. Senki nem számított rá és fogalmuk sem volt, mire megy ki ez az egész. Engem egyedül az lepett meg, hogy apa ezt a fontos döntést egyedül hozta meg. Ilyen még nem fordult elő. Általában előtte szoktunk tanácskozni és nem utána. El nem tudom képzelni a többiek, hogy fognak erre reagálni. Mindenki türelmetlenül várta apa érkezését. A feszültség nőttön nőtt.

−Mi ez az egész? – kérdezte anya. Az a legmeglepőbb, hogy apa még vele sem tárgyalta meg ezt. Az tagadhatatlan, hogy a szerződésre szükség volt ekkora falka populáció láttán. Akkor is fura, ahogy ezt az egészet intézte. Engem még se ez kötött le igazán. A szerződés tartalmát szerettem volna mielőbb megtudni. Szerettem volna tisztában lenni, meddig mehetek el. Nagyon nagy szerencsém volt ma, mert anélkül, hogy tisztában lettem volna a szerződéssel, szerződésszegés miatt, rám is támadhattak volna. Ekkor megjelent előttem két gyönyörű barna szempár. Tudtam, elsősorban az ő jelenlétének köszönhetem, hogy még mindig itt vagyok. Azóta se tudom elfelejteni. Pedig majdnem az életét ontottam. Még senki sem ébresztett bennem ekkora vágyat, mint ő. Nem tudom, mi történik velem, de kellemes érzések áradtak szét testemben. Egyre izgatottabban vártam, hogy kezdetét vegye a gyűlés.

−Hol van már Marco? Elvégre ő hívott össze minket. – kezdte elveszíteni a türelmét Domi. Utálta a várakozást és a türelem nem tartozott ez erényei közé.

−Itt vagyok. – jelent meg apa a lépcső tetején. A gyomrom megrándult.

−Marco! Elmondanád végre mi ez az egész? – anya hangja idegesen csengett. Mindig mindent túl reagál.

−Azonnal édesem. – apa egy csepp jelét sem mutatta bármilyen érzelemnek. Kezdtem én is elveszíteni a fejemet.

−Csak nincs valami gond? – kérdezte Von. Általában ő a legnyugodtabb, higgadtabb köztünk. Sokszor még apánál is. – Nem szoktál rögtönzött gyűléseket összehívni. – húzta fel a szemöldökét gyanakodva. Tami összerándult. Mindenkit átjárt a kétség. Egyedül csak én tudtam miről is lesz szó. Egyáltalán nem tartottam félelmetesnek csak a természet vele járójának. De még mindig nem tudtam, a családom hogyan fogja fogadni.

−Ez sem egy rögtönzött gyűlés. – mondta komolyan. – Valami nagyon fontosat kell veletek megbeszélnem. – egy fehér papír kupacot tartott a kezében. Mindenki kíváncsian figyelte. Csak kezdene már végre bele.

−De ugye tényleg nincs baj? – anya hangja még egy oktávval feljebb csúszott. Tami és Benji ösztönösen összerezzentek és közelebb csúsztak egymáshoz, de közben Tami nem eresztette el Jami kezét, aki szorosan fogta két keze között.

−Ahogy vesszük. – felelte apa ridegen. Nem tudom, hogy tud ilyen közömbös lenni. És minek ez a megfélemlítő szöveg? Az arcáról semmit nem tudtam leolvasni. – Lényegében nem komoly az ügy, de szeretném, ha higgadtak maradnátok. – végre itt az idő. Gondoltam magamban. Testem megfeszült a várakozástól.

−Igazán felcsigáztál minket, de most már elárulhatnád végre, mire megy ki ez az egész. – Dean sem a türelméről híres, de sokkal több önuralma van, mint a bátyánknak Dominak. Azonban nála is betelt a pohár. Apa meglengette a kezében lévő papírköteget.

−Azonnal rá térek a lényegre. – hivatalos hangnemén nem változtatott. Mintha nem is családjához beszélne. – Mint már mondtam, fontos ügyben szerettem volna beszélni veletek. Ryan részben tudja is miről van szó. – döbbenten nézett rám mindenki. Ebben a feszült légkörben ez egyáltalán nem jött jól. De apa folytatta, így mindenki visszafordult feléje. – Forksba költözésünk előtt elkövettem azt a hibát, hogy nem ellenőriztem ezt a helyet eléggé. Mint később kiderült, ez nagy hiba volt. – hatásszünetet tartott, de senki nem szólalt meg, nem vágott közbe, ami nem volt jellemző. Várták a folytatást. – Nemrég ugyanis tudomást szereztem róla, hogy még egy soha nem tapasztalt létszámmal rendelkező farkas falka védelmezi a várost és környékét. – döbbent csend fogadta az elhangzott információt.

−Úgy érted, hogy vérfarkasok? – bökte ki megrökönyödve Jami. Apa bólintott.

−Igen. A vámpírok legfőbb és legősibb ellenségei. A quileute indiánoknak meg van ez a képessége, amiről eddig fogalmam se volt. A falkájuk pedig szokatlanul hatalmas. – mindenki megrökönyödve hallgatta apa elbeszélését, kivéve engem.

−És, hogy jön a képbe Ryan? Ő hogyhogy tudott róla, mi pedig nem? – nem tetszett Dominak a tény, hogy én előbb szereztem tudomást valamiről, mint ő. Minden téren szeret első lenni. Ez a másik, amit utálok benne. Szemrehányóan nézett rám. Nem is törődtem vele.

−Összefutott velük az erdőben. – anya rémülten nézett rám. Rezzenéstelen arccal meredtem magam elé. Tami a szája elé kapta a szabad kezét, nehogy felkiáltson rémületében. Még mindig olyan kis gyámoltalan. Jami megnyugtatóan simogatta a kezét. Nem is tudom miért őt választotta Tami. Egyetlen lányként bárkit választhatott volna. Nem mintha engem bármikor is érdekelt volna úgy. De Jamivel rögtön megtalálták a közös hangot. Első perctől kezdve egymásra voltak hangolódva. Soha nem is volt kérdéses összetartozásuk. Ez olyasmi, amit szavakkal nem lehet elmagyarázni vagy leírni. Egymásban megtalálták azt, amire mindig is vágytak.

−Nem is ő lenne, ha nem így történt volna. – gúnyolódott Dean széles mosollyal.

−Most, mit teszünk? – kérdezte Von. Ismét a várakozás hulláma söpört végig a családomon. Rajtam is, bár én tudtam, hogy apa már megtette a lépéseket.

−Semmit, ugyanis én már megtettem. – senki nem értette, mire céloz. – Szerződést kötöttem velük. – apa várta a reakciókat. Nem tudom honnan vette, hogy csak így ennyiben fogják hagyni a dolgot. Hisz egyedül hozta meg ezt a nagyon fontos döntést.

−Miféle szerződést? – csattant fel Domi. – És miért nem kérdeztél meg előbb minket is? – jogos ez a felvetés. Így lett volna helyes. Egy család vagyunk. A komoly, családunkra kiható döntéseket együtt kell meghoznunk.

−Dominak igaza van Marco. Ebben nem lett volna szabad egyedül döntened. – még Von is Domi mellé állt, pedig az nagyon ritkán fordult elő.

−Gyorsan kellett cselekednem. – vette vissza a szót. – Amikor tudomást szereztem jelenlétükről, tudtam, hogy ők már rég tudnak az itt létünkről. Elejét akartam venni mindennemű viszálykodásnak, ezért megkerestem a vezetőjüket. Egy semleges helyen találkoztunk.

−Egyedül? Marco! – anya elborzadt. – Épp elég volt neki az is, hogy én összefutottam velük egyedül, de hogy apa önszántából tette ki magát ekkora veszélynek, ez már sok volt. Benji szótlanul ült Tami mellett. Tekintete üres volt. Elkezdtem aggódni, talán ez már neki is sok lehet. Még olyan fiatala és soha nem is lesz idősebb. Talán később, érettebben jobban tudni fogja kezelni az ehhez hasonló helyzeteket.

−Apa! Szerintem Benjinek ez már túl sok. Talán jobb lenne… - szólaltam meg most először. Benji nem hagyta befejezni.

−Jól vagyok. – de egyáltalán nem volt meggyőző. Apa egy ideig az arcát fürkészte.

−Lehet, hogy Ryannek igaza van. – mondta végül.

−Tényleg nincs semmi bajom. – utálja, ha bármiből is kimarad csak, mert ő a legfiatalabb. – Nekem is hallanom kell, ha nem akarok bajba keveredni. – ebben volt valami.

−És te, hogy érzed magad Tami? – egyetlen lányként igyekszünk mindentől megvédeni.

−Minden oké. – de láttam rajta, legszívesebben Jami karjaiba vetné magát, de ugyanakkor Jamit se akarta magára hagyni.

−Rendben, akkor folytassuk. Szóval találkoztunk. – mindenki idegesen mocorgott. Anya alig bírta türtőztetni magát nehogy hisztériában törjön ki. Domi és Dean arcán egy kis csalódottságot véltem felfedezni, amiért kimaradtak a mókából. – Közöltem velük, hogy a szándékaink békések, bár vörösen izzó szemeim nem igazán járultak hozzá a sikerhez. Sikerült meggyőznöm őket, hogy a városra nem jelentünk veszélyt és csak tisztes távolságban vadászunk. Nem tudom miért, de hittek nekem. Eddig fogalmam se volt róla, hogy a farkasok ilyen civilizáltan is tudnak viselkedni és nem támadják meg az embert illetve a vámpírt azonnal. De ezek mások. Azt mondták hajlandóak velünk is olyan szerződést kötni, mint amilyet az előző vámpírcsaláddal is kötöttek, de a szerződést szigorúan be kell tartani, mert annak megszegését szigorúan büntetik. – végre elérkeztünk a lényeghez. A részhez, ami leginkább érdekelt engem. – Habozás nélkül beleegyeztem, anélkül, hogy ismertem volna a tartalmát. De nem bántam meg, mert igen ésszerű és könnyen betarthatóak a benne lévő szabályok. – elkezdett izzadni a tenyerem, a gyomrom görcsösen rángatózott. – Az egyik és legfontosabb, hogy a földjeink között egy láthatatlan határvonal húzódik. Ezt a határvonalat szigorúan tilos átlépnünk. Más szóval a lábunkat be nem tehetjük a területükre, mert az szerződésszegésnek számítana. Ők se jönnek a miénkre. – ez egyáltalán nem jó hír. Tudtam, hogy a szerződés nem lesz segítségemre, de ezt azért nem gondoltam, hogy ennyire meg fogja nehezíteni az életemet. Bella a farkasok földjén van. Hogy fogom így újra látni? Az izgatottságomat szorongás váltotta fel. Még soha senkit nem szerettem volna ennyire viszont látni.

−Honnan tudjuk hol a határvonal, ha egyszer láthatatlan? – erre a válasz azért érdekelt. Bár még mindig furcsállottam, hogy szerződést kötöttek velünk. Ez a farkasokra nem jellemző. Talán az előző vámpírcsaládhoz van köze. Most már igazán furdalt a kíváncsiság velük kapcsolatban. Na és az is, hogy mindehhez mi módon van köze a fiatal, észveszejtően gyönyörű lánynak.

−Sam, a falkavezére végig vezetett rajta. A gyűlés után megmutatom. – közben elkezdte kiosztani a szerződés egy-egy példányát. – Figyelmesen olvassátok el! A szerződés másik kulcsfontosságú pontja, hogy a városban és a környékén nem táplálkozhatunk. Legalábbis ember vérrel nem. Ha csak egyetlenegy embert is megharapunk, akkor vége a fegyverszünetnek, szintén szerződésszegésnek számít. Mondom még egyszer. Ha csak megharapjuk, de nem bántjuk, az is. Kérlek, erre a két dologra nagyon figyeljetek oda. – közben mindenki a saját példányát tanulmányozta. Nem állt túl sok pontból és csak ez a kettő volt kiemelve. Remek. Semmivel sem jutottam közelebb a lelkemet tipró, olthatatlan vágyakozás csillapításának megoldásához. Az nem lehet, hogy soha többé ne lássam. Látnom kell. Magam se tudom miért. Tudnom kell, hogy tényleg ilyen erős hatással van rám, vagy csal képzelem az egészet.

A tanácskozás végeztével apa végig vitt mindenkit a határvonalon. Teljesen kétségbeestem, hogy most mi lesz. Mihez kezdjek? Hirtelen eszembe jutott, hogy velem egy idős lehet. Eltekintve attól a plusz nyolcvan évtől, ami az én életemet áthidalja. Ez azt jelenti, hogy még ő is iskolába jár, így ott összefuthatok vele. Csak remélni tudom, hogy a történtek után nem fog félni tőlem.

−Min gondolkodsz ennyire, öcskös? – újból otthon voltunk. A hangulat lehiggadt. Mindenki rájött, ez volt a legjobb, amit apa tehetett.

−A sulin. – feleltem Deannek.

−Várod már, mi? Sok új, fiatal és szép diáklány. Igazán irigyellek. – nem igaz, hogy Dean soha nem unja meg a piszkálódást.

−Igen, várom. – ez igaz is, de teljesen más okból, mint amire ő gondolt. Soha nem szoktam várni az iskolakezdést. Mindig olyan nyomasztó. De ez most más. Izgalommal tölt el.